Nem minden anya édes – sok (felnőtt) gyerek számára nehéz érzésekkel telik az anyák napja
„Május első vasárnapja az édesanyáké, őket kellene ünnepelni, de sajnos nem mindenkinek van ÉDESanyja – és ezen most nem a biológiát értem. Vannak köztünk olyanok, akiknek nagyon nehéz megfogalmazniuk és tudatosítaniuk magukban, hogy nem biztos, hogy az a nő, aki őket megszülte és felnevelte, megérdemli ezt a jelzőt. A környezet reakciói nélkül, önmagában is óriási teher, ha az ember nem tudja kimondani: édesanyám. Hát még amit az ember ezért a külvilágból kap… Pedig ideje lenne lebontani a »minden anya mindenképpen szent« mítoszt, mert sajnos sokan vannak, akik egy teljes életet az anyjuktól kapott sérülések terhe alatt evickélnek át” – vallja olvasónk, Anna. Az ő novellája következik.
–
Minden évben valami megmagyarázhatatlan rossz érzés lett úrrá rajta, ahogy május első vasárnapjához közeledett a dátum a naptárban. Anett gyűlölte az anyák napját. Valójában gyűlölte az anyját. De ezt nem ismerte be magának, csak odáig merészkedett, hogy nem szereti. Ennyit már határozottan meg tudott fogalmazni magában. És ahogy az várható volt, nem érezte jól magát a felismeréstől. Lelkiismeret-furdalása volt és természetellenesnek gondolta. Tudta, hogy az anyja egy szörnyeteg, de valahogy próbált felmentést adni neki azon az alapon, hogy legalább nem tudatosan szörnyeteg.
Anett anyja régebben követelőző volt és erőszakos, de miután a lánya rájött, hogy nem tartozik neki semmivel, és már nem is akart semmit törleszteni, és ennek megfelelően kezdett viselkedni, taktikát váltott. Mértéktelenül manipulatívvá vált, de ezzel valószínűleg nem volt tisztában. Anett egy idő óta már remekül átlátott a szitán, pontosan tudta, melyik levegőbe dobott megjegyzéssel, melyik véletlenül otthagyott panasszal pontosan milyen reakciót szeretett volna előidézni az anyja. Anett azonban az utóbbi időben már nem ugrált úgy, ahogy a nő fütyült, így egyre mélyült köztük az árok.
Anett anyja irigy volt a saját lányára. Nem tudott örülni a sikereinek, és ha bármibe fogott, neki is egyből ugyanazt kellett csinálnia. Társaságban pedig állandóan saját magáról beszélt, a saját dolgairól, mintha más nem is létezne. Anett ezt nem bánta, mert utált a középpontban lenni, extrovertált anyjával ellentétben befelé forduló típus volt. De azért az zavarta, hogy anyja láthatóan nem kíváncsi az ő ügyeire és egyáltalán nem tud örülni a sikereinek.
Ha valamit elért a munkahelyén, az anyja azt gúny tárgyává tette, vagy lekicsinyelte. Szemlátomást képtelen volt örülni annak, hogy a lánya sikeres a munkájában és a magánéletében, és egzisztenciálisan biztonságban van. Sokkal jobban örült volna, ha az ő támogatására szorul.
Persze ennek folyton az ellenkezőjét harsogta. Folyamatosan azt hangoztatta, hogy „könnyű neked, mert ott van a férjed, de én egyedül vagyok!”, amivel azt próbálta elérni, hogy a lánya még azért is rosszul érezze magát, mert boldog párkapcsolatban él. Mintha elvett volna tőle valamit, ami valójában neki járna. Ettől is nőtt egy kicsit a szakadék.
A kettejük közti kommunikációt Anett mesterkéltnek és visszataszítónak érezte. Az anyja általában negédeskedéssel nyitott és írásban is így kommunikált. Üzenetei tele voltak szívecskés, puszidobós, ölelős ikonokkal, amiktől Anett gyomorgörcsöt kapott. Amikor az anyjának valamiben segítségre volt szüksége, akkor jött a behízelgő stílus: „Jaj, te ehhez annyira jól értesz, te ennek a szakértője vagy.” Aztán ha hajlandóság mutatkozott a segítségnyújtásra, akkor egyből átment óvodásba, és ledobott magáról minden felelősséget mondván, ő ilyet még sose csinált, hát honnan tudhatná, mit hogy kell. Csinálja az, akinek van benne gyakorlata!
Anett ilyenkor legszívesebben megrázta volna, hogy térjen már magához, de tudta, hogy hasztalan lenne bármivel próbálkozni, amikor az anyja szerepet cserélt.
Azt szerette volna a világon a legjobban, hogy Anett legyen az ő anyja, és nem fordítva, mint a valóságban.
Ez is jókora ék volt a kapcsolatukon tátongó résben.
A lánya emlékeit negligálta, ha valami olyasmi merült föl a múltból, ami az ő fantasztikus anyai képességeire árnyékot vethetett. Ilyenkor jött a „nem úgy volt”, „ilyen nem történt” és a „rosszul emlékszel”. Anett ilyenkor arra gondolt, hogy ha az emlékei nem léteznek, akkor ő maga sem létezik, akkor mit akar tőle ez a nő tulajdonképpen. Persze sose mondta ki. Csak hangtalanul nőtt a távolság.
Hiába rakódott egymásra ez a sok réteg a kupacban, valahogy soha nem jutott arra a szintre, hogy boruljon minden.
Mindig egy keskeny mezsgyén ment a balanszírozás, és csak a két part csúszott egymástól egyre távolabb, kenyértörésre nem tudott sor kerülni.
Pedig Anett tudta, hogy az ő pszichéjének az lenne a legjobb, ha megszakítaná a kapcsolatot az anyjával, de az anyja kínosan ügyelt rá, hogy annyira sose fajuljanak el a dolgok, enélkül pedig nem tudta rászánni magát. Bár nem volt benne biztos, hogy az idők végezetéig tudja tologatni az elkerülhetetlent, mindenféle stratégiákat alakított ki, hogy tompítsa a hatást, és megőrizze a saját mentális egészségét.
Így történt, hogy május első hétvégéjét egy távoli fővárosban töltötte, hogy még csak gondolatban se kelljen foglalkoznia a számára fals és álszent anyák napjával.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Mary Long
