–


1992. december

Ti a megszokott módon készültök a karácsonyra, a Jézuskának írt levelem már eltűnt az ablakból, a karácsonyi terítők kikerültek az asztalra, és a szegfűszeggel megtűzdelt narancs illata járja be a lakást. Nagy lakás, belvárosi, négyszobás.


A szomszéd szobában a dédszülők hallgatják a Kossuth rádiót, a nappaliban karácsonyi zene szól, és én fekszem az ágyamban. Lázasan. Megint. Mint minden évben karácsonykor és úgy általában…

A mandula, az a fránya mandula… és a 39 fokos láz, a hideg vizes zuhany, a vizes lepedő éjszaka és az a gonosz gyógyszer, ami sosem akart lemenni elsőre.

De mindjárt karácsony! A gyerekorvos is úgy készül már az ünnepre, hátha megjelenik a kis lázas beteg 24-én délután…

De én várom, hiszen megírtam a Jézuskának, hogy nagyon szeretném azt a társasjátékot, és elvitte a levelet is, biztosan megkapom, hiszen jó voltam egész évben. A gyógyszert is mindig megpróbáltam bevenni… és talán nem is sírtam annyit a kórházban, mint legutóbb. Csak egy dolgon jár az eszem: az idén látni fogom, ahogy berepülnek az angyalkák a karácsonyfával, hiszen már napok óta kérem Mamiékat, hadd feküdjek a nappaliban a nagy ágyra.

Most aztán furfangos vagyok, én bizony látni fogom az angyalkákat!

Sajnos a gyógyszerek nem akarnak hatni… Nagyon fázom, a torkom is fáj. Mami! Olvass nekem mesét, attól mindig könnyebben elalszom. A „Fésűsévát”! Az a kedvencem. Pöttömke kalandjai megnyugtatnak… már alszom is. Csak el ne felejtsek felébredni, mire jönnek az angyalok…

Karácsonyi csengő hangjára riadok, de hát mi történt? Máris itt vannak? Nem látom őket... Angyalok! Hol vagytok? A nagy ablakon gyertek, ott könnyebben befér a fa!

Mamiékat látom, mosolyognak, kicsit lejjebb ment a láz végre. „Gyere csak! A szomszéd szobában dédnagymamáék mutatnak valamit.”

A karácsonyfa! Hogy lehet? „Itt voltak az angyalkák, de nem akartak felébreszteni, itt hagyták a karácsonyfát a dédnagymamáék szobájában, szerették volna, ha inkább meggyógyulsz szépen, és jó nagyot alszol.”

Gyönyörű nagy a fa, plafonig ér! És ott a társasjáték is, tudtam! Kicsit sajnálom, hogy nem találkoztam velük, de majd jövőre. Hátha jövő karácsonykor már nem leszek ilyen beteg…

2019. április

Tavaszodik, már érzem. Nagyokat sétálok a házunk körül. A levegőben ott van minden virág illata, csak a madarak csiripelése töri meg a csendet… Nagy ház, vidéken, sokszobás. Az emeleten a friss ruhák illata, a földszinten szól a Kossuth rádió, és Te fekszel az ágyban, Anya.

A vendégágyban, a földszinten, az emeletre már nem szívesen mész fel. Az a fránya betegség… már megint. Pedig tizenöt éve legyűrted, most is olyan erősen tűröd, már két éve.


Nem szólsz sosem, ha fáj, pedig már sokszor kérdeztük, de csak ideges leszel tőle. „Hagyjatok, nincs is semmi bajom!” Mi pedig hagyunk. A „gonosz gyógyszereket” már utálod, nehezen mennek le, de Papi gránátalmalevével azért könnyebben csúsznak.

A gyógyszerek nehezen hatnak… Fázol, betakarlak a kedvenc sünis takaróddal.

„Babi! Nem nézünk valami filmet?” Én pedig már kapcsolom is a tévét, hátha van valami jó kis sorozat… Pedig olyan szép idő van odakint, ki kéne menni a kertbe, hogy lásd, ahogy virágoznak a fák… De Te már alszol is, hatott a gyógyszer. Kisettenkedem a szobából, hagylak pihenni.

A kertben hatalmas cseresznyefa, tavaly még előtte lőttük a szelfiket, órákig… Milyen jó illat van! Áprilisillat. Szülinapillat. És olyan gyönyörű fehér… Kár, hogy nem szeretsz kijönni, ezt az illatot érezni kell!

Emlékszel, mindig azt mesélted, hogy mielőtt megszülettem, órákig sétáltál a János Kórház kertjében, pont ilyen idő lehetett, ez a mi időnk, a mi pillanatunk, csak a miénk.

Levágok pár ágat a cseresznyefáról, és vázába teszem. Behozom a szobába, és odateszem az asztalra, hogy lásd. „De gyönyörű! Köszönöm szépen!” Kicsit sajnálom, hogy nem jöttél ki a kertbe, hogy sétáljunk egyet, de majd jövőre.

Hátha jövőre már nem leszel beteg, és megint együtt élvezhetjük a kertben a cseresznyevirágzást…

Nyáry Fruzsina