Mi az, hogy húsevő baktérium? 

Noha a bulvársajtó előszeretettel gyárt hangzatos „beceneveket” a sorozatgyilkosoktól a közszereplőkön át a különféle betegségekig, fontos leszögezni: a húsevő baktérium, bár nem a szó általunk használt értelmében „eszik” húst, a legteljesebb mértékben rászolgált a köznapi nevére. Ha nagyon le akarjuk ugyanis egyszerűsíteni, akár néhány óra leforgása alatt képes „felfalni” egész testrészeket. 

A legelterjedtebb húsevő baktérium a Streptococcus pyogenes törzs. (Az érthetőség kedvéért: a törzs ez esetben nem rendszertani kategóriát jelent, hanem az adott mikroorganizmus genetikai variánsát vagy altípusát. Rendszertani értelemben a Streptococcus pyogenes egy nemzetség.) A coccus gömb alakú baktériumot jelent, a strepto- előtag pedig azt jelöli, hogy ezek a baktériumok kettesével, vagy kisebb-nagyobb láncokba rendeződve ismerhetők fel.

 Az ártalmas Streptococcusokkal (mert amúgy vannak jók is a törzsben: olyanok, amelyek a fogfelszínünkön vagy a bélflóránkban élnek) alaphelyzetben az egészséges, erős emberi szervezet megbirkózik.

Lényeges, hogy közel sem minden Streptococcus húsevő tehát, ám számos közülük komoly gennyesedéssel, súlyos esetekben akár elhalásos szövetkárosodással járó megbetegedéseket okoz, amelyek a tüszős mandula- és garatgyulladástól az orbáncig terjednek. 

Utóbbiban volt részem, az ellenségemnek sem kívánom: hallucináltam a láztól, és vagy két hétre használhatatlanra dagadt mindkét kezem, szóval könnyűnek azért nem mondanám a legyőzését. A Streptococcus pyogenes (szaknyelvben GAS a rövidítése) egyébként nem egy jó fej törzs: az invazív GAS-fertőzések halálozási aránya olyan magas, hogy a fertőzéssel összefüggő halálozások között a 8. a világon.

A húsevő baktérium áll a Streptococcus-hierarchia csúcsán, ugyanis annyira gyorsan pusztít, hogy a beteg gyakran a diagnózisig sem jut el, mire visszafordíthatatlan károsodás következne be a szöveteiben.

Hogy mitől ilyen veszélyes? Attól, hogy néhány évtizeddel ezelőtt „megfertőződött” egy baktériumölő vírussal, azaz egy úgynevezett fággal, és ennek következtében a szervezetbe jutva roncsolóenzimeket termel. 

Hasonlóan súlyos lefolyású, ámde igen ritka a Clostridium chauvoei-fertőzés: ez a baktérium eredetileg a juhok és szarvasmarhák halálos „feketeláb-” vagy „sercegő üszök” betegségét okozza, ugyanakkor három esetben bizonyíthatóan embereket betegített meg. Ez a baktérium úgy „falja fel” a szöveteket, hogy közben gázt termel, így buborékosan felhólyagosodik tőle a test.

A legutóbbi eset egy 48 éves ausztrál nőé, akinek az életét végül sikerült megmenteni.

De tényleg húst „eszik”?

A húsevő baktérium tehát a szervezetbe jutva nagyon erős roncsolóenzimet kezd termelni, amely gyulladást, gennyesedést, szövetelhalást okoz. Ezt a folyamatot rendkívüli módon felgyorsítja az oxigénhiány, illetve mindazok a bomlástermékek, amelyek közben keletkeznek.

Tehát nem „bekebelezi” a sejteket, hanem elrohasztja, elpusztítja őket, ám a gyors lefolyás miatt szinte szemmel látható a szövetelhalás, innen a név. A fertőzés helye begyullad, gennyesedik, kékesre, bíborszínűre vált, később pedig elfeketedik. 

A Streptococcusok szerencsére elpusztulnak a penicillintől, azonban a húsevőbaktérium-fertőzés egy gyakran végzetes versenyfutás az idővel: vajon lehetséges-e antibiotikummal elpusztítani a már meglévő baktériumokat, s sejtfalbontókkal, fehérjeszintézis-gátló gyógyszerekkel lassítani, megállítani a szaporodásukat?

Az amputálás a legtöbb esetben sajnos szinte biztos – mindent meg kell ugyanis tenni, hogy a fertőzés ne terjedhessen tovább. 

Hol és hogyan lehet elkapni?

Noha kifejezetten különleges betegségnek tűnik, a másik dolog, amit fontos tudnunk, hogy húsevő baktériummal lényegében bárhol találkozhatunk. Sokan gondolják, hogy ez egy kórházakban terjedő kórokozó (és sajnos valóban sok megbetegedés köthető egészségügyi intézményekhez, az okokról majd később), ám egész sok helyen fertőződhet meg az ember húsevő baktériummal. Például a saját kertjében. De akár a bőrünkön is. 

A Streptococcusok tényleg mindenütt ott lehetnek, a Clostridium chauvoei pedig kertészkedés közben, a trágyás földből jutott az imént említett nő testébe egy macskakarmoláson át. (Ki gondolná, hogy a kertészkesztyű korántsem csak afféle úri huncutság, de konkrétan életet menthet?)

Sokfelé olvashattunk arról, hogy a Vibrio vulnificus „húsevő baktérium” az utóbbi években az Egyesült Államok meleg vizű partvidékén okozott számos megbetegedést (bőrsérüléseken át a testbe jutva). Ez utóbbi azonban – bár súlyos szövetelhalást és vérmérgezést okoz – nem húsevő baktérium, hanem a kolera kórokozójának rokona. (Ez nem teszi kevésbé veszélyessé, csak a pontosság kedvéért jó tudni.) 

Mitől „szuper” egy baktérium?

A Streptococcusok kapcsán azt írtam: szerencsére hat rájuk a penicillin. Számos olyan baktériumtörzs van azonban, amelyre már nem – ahogyan más, jelenleg ismert antibiotikum sem. Azaz: a hagyományos gyógyszereinkkel sok esetben tehetetlenek vagyunk velük szemben, vagy legalábbis rendkívül korlátozottak a lehetőségeink. 

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) már évekkel ezelőtt felhívta a figyelmet az antibiotikumokkal szemben rezisztenssé váló baktériumok veszélyeire, nemrég azonban átfogó akcióra szólította fel a világ kutatóit és gyógyszercégeit az úgynevezett antimikrobiális rezisztencia (AMR) legyőzésére.

Ezt a kifejezést használjuk arra, amikor egy kórokozó ellenállóvá válik azokkal a gyógyszerekkel szemben, amelyekkel korábban gyógyították. És ne szépítsük: ez jelentős részben azért következett be ilyen gyorsan, mert a feltalálásuk óta ész nélkül használtuk az antibiotikumokat, nem törődve a következményekkel.

Az AMR 2019-ben 1,27 millió halálesetért tehető közvetlenül felelőssé világszerte, áttételesen pedig 4,95 millió ember halálához vezetett.

Ám a tendencia az, ami igazán rémisztő: ha a rezisztencia mind több törzsben kialakul, s ha ezek a „szuperbaktériumok” terjedni kezdenek, ott találjuk magunkat, ahol az antibiotikumok feltalálása előtt – és például az orbánc, amit én hatalmas dózis, első lépésben injekció formájában kapott antibiotikummal győztem le, ismét halálos betegséggé válhat.

A WHO beszámolója szerint az AMR óriási gazdasági károkat is okoz: a Világbank becslése szerint 2050-re csak az Egyesült Államok egészségügyi ellátásában billió- (ezermilliárd) dollárnyi pluszköltség írható majd a számlájára, és 2030-ra 1–3,4 billió dollárnyi GDP-veszteséget okoz majd.

A probléma fenyegető voltát jól mutatja, hogy az Európai Számvevőszék 2019-ben különjelentésben számolt be arról, hogyan használják az Európai Unió kutatási támogatásait a témában az egyes országokban. Időnk ugyanis mind kevesebb van: elég lehet egyetlen váratlan esemény, hogy a The Last Of Us-ban találjuk magunkat. (Igen, az ott egy gomba volt. De a gombák között is vannak mikrobák.)

És ha valaki azt gondolná, hogy ez most egy olcsó, bulváros párhuzam, akkor sajnos el kell keserítenem: a húsevő baktériumok kialakulását is egy ilyen váratlan „esemény” okozta. 

What the fág?

A bakteriofágok olyan vírusok, amelyek baktériumokat támadnak meg. Receptoraik segítségével megtalálják a számukra megfelelő baktériumokat, ráakaszkodnak azok sejtfalára, amit elkezdenek meggyengíteni, hogy saját örökítőanyagukat a sejtfalon belülre juttathassák.

A baktérium ekkor sok-sok fágot hoz létre a saját szaporodása helyett, ezek a fágok pedig vagy azonnal pusztítják el a sejtet és rajzanak ki belőle, vagy – más típusú baktériumok esetében – adott körülmények esetén. 

A fágokat az 1900-as években fedezte fel a brit Frederick Twort és a francia-kanadai Felix d’Herelle – egymástól függetlenül, és miután a két kutató rájött, hogy a bakteriofágok lényegében megeszik a baktériumokat, hamar felmérte, hogy ebben bizony nagyon komoly potenciál rejlik. Mert mi van, ha a rossz baktériumok ellen vetjük be a fágokat? Az 1920-as években a fágterápia volt az egyik legforróbb kutatási téma – aztán jött Fleming, és 1928-ban felfedezte a penicillint. A Szovjetunióban ennek ellenére tovább foglalkoztak a fágterápiával – ami pedig, újabban nagyon is úgy tűnik, kulcsfontosságú lehet az emberiség jövője szempontjából. 

A fágok ugyanis lehetséges megoldást jelenthetnek az AMR-ra: ha a kutatók rájönnek, miként állíthatják őket az egészségügy szolgálatába, segítségükkel elpusztíthatóvá válnak akár a szuperbaktériumok is.

Ez azonban jelenleg még korántsem biztos. És egy ilyen kutatásban a legapróbb hiba is végzetes lehet: ahogyan a húsevő baktérium létrejöttét is egy fág okozta, úgy nyilván nem nehéz elképzelni, mekkora nyomás alatt dolgoznak a tudósok ezen a területen. 

Kik ellen harcolunk – és milyen módokon?

A WHO elkészítette a jelenleg legveszélyesebbnek tűnő szuperbaktériumok toplistáját. Ebbe a három csoportba sorolta a leghalálosabb kórokozókat.

  1. Kiemelten veszélyes: ide soroljuk a multirezisztens (azaz több antibiotikumnak is ellenálló) kórházi kórokozóként ismert Acinetobacter baumannii és Pseudomonas aeruginosa törzseket, valamint az Enterobacteriaceae családot (Klebsiella, E. coli, Serratia és Proteus).
  2. Nagyon veszélyes: ebbe a csoportba tartoznak az Enterococcus, a Staphylococcus aureus, az emésztőszervi gyulladásokat, fekélyeket okozó Helicobacter pylori, a Campylobacter spp., a Salmonellae és a Neisseria gonorrhoeae törzsek.
  3. Közepesen veszélyes: ez a csoport olyan törzseket foglal magában, mint a tüdőgyulladást okozó Streptococcus pneumoniae, a gennyes agyhártyagyulladást okozó Haemophilus influenzae és a vérhasért felelős Shigella spp. 

A fentiekből jól látható, hogy a legkülönfélébb betegségek kórokozói váltak már ellenállóvá a különböző antibiotikumokkal szemben – és csak idő kérdése, hogy a rezisztencia még több fajta antibiotikum ellen és még több féle mikrobában kialakuljon. 

Miközben a kutatók újabb és újabb antibiotikumok kifejlesztésén, felfedezésén dolgoznak, sokan a fágterápia nyomvonalán indultak el – vannak is már országok, amelyekben engedélyezték a bakteriofágok alkalmazását, igaz, egyelőre még csak a húsiparban. 

Szintén újabb, ígéretes felfedezés, hogy egy, a Texas A&M Egyetem vezette kutatás során tudósok kifejlesztettek egy olyan polimercsoportot, amely kórokozókat pusztít el. Noha a kutatás még kezdeti fázisban van, a kísérletek során az E. coli és a Staphylococcus aureus (MRSA) ellen bizonyult hatásosnak az újonnan szintetizált vegyület. Az egyik fő probléma azonban, hogy ezek a polimerek egyelőre nem képesek különbséget tenni a baktériumok és az emberi vörösvértest membránjai között – így az utóbbiakat is elpusztítják vagy súlyosan károsítják. Az irány mindenesetre fontos és izgalmas.

Mindeközben Magyarországon akadt olyan kórház, amely a Direkt36 vizsgálata során úgy fogalmazott: az 1950-es éveket idéző állapotok uralkodnak a náluk a kórházi fertőzések tekintetében.

Az elemzés külön kitér a multirezisztens kórokozókra is, érdemes végignézni a táblázatot – ezeket a megbetegedéseket a Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központ is külön tartja nyilván. 

Az idő tehát szorít. Mi addig annyit tehetünk, tűnjék ez bármily nevetséges apróságnak is, hogy odafigyelünk a fertőtlenítésre, a bőrsérüléseinket is beleértve, emellett pedig nem szedjük nyakló nélkül az antibiotikumokat, csak akkor, ha az orvosunk indokoltnak látja. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Rodolfo Parulan Jr.

Csepelyi Adrienn