A „toxikus” szó ma már annyi mindent jelent, hogy olykor nem jelent semmit sem

–

Emlékszem, kiskamasz voltam, amikor pszichológiai szempontból először találkoztam a „toxikus” kifejezéssel. Édesanyám, mint sokan akkoriban, megvásárolta a világhírű amerikai pszichoterapeuta, Susan Forward Mérgező szülők című könyvét, amely angolul 1989-ben, magyarul 2000-ben jelent meg először. Mi, gyerekek, persze rögtön kiszúrtuk a kötetet, talán a szokatlan címe miatt is, hiszen az ezredfordulón még amúgy is kevesebb lélektani könyv sorakozott az emberek polcain. Érdeklődésünkre anyukánk röviden összefoglalta, miről szól, de azt is mondta, még nem nekünk való, ha el akarjuk olvasni, várjunk pár évet.

Ez a kijelentés nyilván felkorbácsolta a kíváncsiságomat, így kifigyeltem, hol tartja, és titokban mégiscsak leemeltem a Mérgező szülőket. De hamar be kellett látnom, igaza van anyának, pár oldal után vissza is tettem a könyvet. Nagyon megrendültem, hogy felnőttek így is bánhatnak a gyerekeikkel. Forward ezt írja a toxikus szülőkről (idézi az Átlátszó): „Az ilyen szülők által okozott érzelmi károsodás méregként terjed szét a gyerek egész lényén, és ahogy a gyerek felnő, úgy fokozódik a fájdalom is.”

Súlyos mondat, nem sok reményt hagy, ha érintettként olvassa valaki. A fertőzöttség, a bemocskoltság érzetét keltheti, ami fokozhatja a szégyent. Azt üzenheti, nem maradt ép énrészed, amiből újra felépíthetnéd önmagad. A „mérgező” szó használata azért is kérdéses, mert Forward ebben a művében tulajdonképpen a családon belüli erőszak eseteit, a bántalmazás különböző formáit írja le.

Nem lenne tisztább a bántalmazást bántalmazásnak hívni, pláne szülő–kisgyerek viszonylatban, ahol a hatalmi különbségek miatt nem is igen merülhet fel kölcsönös károkozás? 

Toxikus anyák, toxikus barátok, toxikus párkapcsolatok. Miért figyelünk fel jobban ezekre a szószerkezetekre? Senkit nem piszkálni akarok, én is írok-írtam ilyen cikkeket, nem is egyet. Miért? Tényleg ott tartunk, hogy meg kell brandelnünk fontos problémákat ahhoz, hogy minél több ember felfigyeljen rájuk, és tegyen ellenük? Vagy ez korábban is így volt?

Van-e különbség toxikus és bántalmazó kapcsolat között felnőttek esetén? Vékony jég, a legtöbb szakértő egyetért ebben. A „klasszikus toxikus kapcsolat” elvileg az, amikor mindkét fél számára ártalmas a kapcsolat, de ezekben a kölcsönös negatív hatásokban alapvetően nincs szándékosság: inkább csak nem illik össze a személyiségük, a működésük, illetve nincs elég eszközük ahhoz, hogy konstruktívan tudják kezelni a felmerülő helyzeteket. Az érintettek akaratlanul is a legrosszabb dolgokat hozzák ki egymásból, minden apró konfliktusuk eszkalálódik, és nem tudnak kikecmeregni ezekből a dinamikákból.

Míg a mérgező kapcsolat mindkét oldalon a kontroll elvesztéséről és a tehetetlenségről szól, addig az abuzív kapcsolatban a bántalmazó totális hatalmat igyekszik szerezni a partnere felett:

gyakran anyagilag és társas szempontból is izolálja őt, miközben megszabja neki, mit vehet fel, hogyan viselkedhet, kivel találkozhat, hova mehet. 

Nagy vonalakban ez lehet a különbség. De hát az élet ennél sokkal bonyolultabb, és ha megkérdezel egy bántalmazót, jó eséllyel nem azt fogja mondani, hogy szándékosan erőszakos. Sőt, azt is tudjuk, hogy a bántalmazás általában ciklusokban történik: az erőszak kitörését hirtelen megbánás, majd mézeshetek követik, amikor az elkövető fogadkozik, hogy többet ilyet nem tesz, és ajándékokkal, utazásokkal próbálja kiengesztelni a partnerét. Csakhogy ezek a ciklusok idővel egyre inkább lerövidülnek, az áldozat ellenállása pedig fokozatosan megtörik. 

A másik nehézség, hogy egy olyan kultúrában élünk, ahol az emberek nagyon nehezen ismerik fel a proaktív és a reaktív agresszió, a támadás és az önvédelem közti különbséget, és hajlamosak a kettőt teljesen összemosni.

„Ő kezdte, te meg folytattad”, vagy „okos enged, szamár szenved” – hangzik a szülői intelem, mi pedig azt tanuljuk meg, hogy „mindig kettőn áll a vásár”. Csakhogy ezek az üzenetek, amikor az erőszak megítéléséről van szó, könnyen félrevisznek: a bántalmazó mindig azt fogja hangsúlyozni, hogy nem akart rosszat, őt is érte sérelem, a másik is hibás. 

Szóval egy igéből, „valaki bántalmaz valakit”, képződik egy jelzős szerkezet, a „toxikus kapcsolat”. Utóbbi inkább sajátosság vagy balszerencse, ami csak úgy lóg a levegőben, de nem annyira aktív cselekvés és kevésbé tudunk felelőst rendelni hozzá. Puhább megfogalmazás, amivel, ha valaki akar, maszatolni is lehet. 

Hasonló puhítást érzek a toxikus maszkulinitás fogalmában is, mintha így akarnánk beadagolni embereknek azt a gondolatot, hogy a macsóság a személyre magára nézve is ártalmas lehet (mert túlzott kockázatot vállal, nem tudja kifejezni az érzéseit, vagy segítséget kérni). Egy másik megközelítésben viszont:

létezik nem toxikus maszkulinitás? Hiszen a férfiasság és nőiesség társadalmi konstruktumai eleve a nemek alá-fölé rendeltsége alapján jöttek létre,

és azért, hogy bebetonozzák a fennálló hierarchiát. Tehát azok a szerepek és tulajdonságok, amelyek a hatalomhoz kapcsolhatók – úgymint versengés, hozzáértés, dominancia, keménység –, rutinszerűen a férfi nemhez társulnak. Változtathatunk a férfiasság fogalmán anélkül, hogy kiegyenlítenénk a nemek közti viszonyt? Nem hiszem. Bár előfordulhat, hogy a férfiasság fogalmának újradefiniálásával közelebb jutunk a nemi egyenlőséghez. Mondjuk, ebben az esetben érdekes kérdés, hogy egyik-másik tulajdonság miért fog a jövőben férfiasnak minősülni, és mitől nem univerzális emberi erény lesz, amire nemtől függetlenül mindenkinek érdemes lehet törekednie. 

És akkor el is jutottunk a toxikus munkahelyek kérdésköréig, amelynek kapcsán a szakértők arra figyelmeztetnek: a szó túlzott és téves használata kisebbítheti, elfedheti a súlyosabb problémákat. Kinek mi a súlyos, persze, de azért mindenki érzéseit tiszteletben tartva, a szubjektív megéléseken túl fontos ebben konkrétabb külső kapaszkodókat is keresnünk. 

A BBC újságírója, Alex Christian feleleveníti, hogy az iparra vonatkoztatva a toxikus kifejezést hagyományosan az olyan munkahelyekre alkalmazták, ahol az emberek mérgező, rákkeltő vegyi anyagokkal dolgoztak. Az, hogy felismertük, egy munkahely ennél sokkal változatosabb és burkoltabb módokon is veszélyes lehet az egészségünkre, mindenképp üdvözlendő dolog.

Sok ember válik tudatosabbá, és értékeli át magában azt, mit jelent számára a munka, hol akarja meghúzni a határait, és emeli fel a szavát olyan gyakorlatok ellen, amelyeket régebben magától értetődőnek kezelt, szükséges rosszként viselt el.

És ami a legfontosabb, mára kaptunk eszközöket, szavakat ahhoz, hogy azonosítsuk a munkahelyi abúzust és más problémás viselkedéseket, ez pedig nagy előrelépés. Annak tehát, hogy ennyit használjuk a „toxikus” kifejezést, részben az az oka, hogy valóban ilyen rossz a helyzet, tényleg ennyi a toxikus munkahely, és erre most jövünk rá – de csak részben. 

Ugyanakkor többen attól tartanak, a „mérgező” szó hiperinflációba került a közösségi médiában, és már olyan bosszúságokra is használják, amelyek nem esnek ebbe a kategóriába. Nemcsak a hátrányos megkülönböztetésre, a zaklatásra, az érzelmi bántalmazásra utalnak vele, hanem a feszült munkahelyi légkörre, a sztáralkalmazottak kiszámíthatatlan jelenlétére, vagy az időnkénti kaotikus munkaszervezésre (ami persze lehet megterhelő). Az MIT vezető oktatója, Donald Sull szerint mivel nagyon sok különféle problémát veszünk egy kalap alá a „mérgező” kifejezéssel, az elveszíti a retorikai erejét. Sőt, amikor a főnökök látják ezt a szót, könnyebbé válik számukra, hogy elutasítsák a kritikát, hiszen sokan közülük úgy vannak vele, ez mára divatszó lett, amit mindenki használ. 

Szerinte az is nehézséget okoz, hogy a konfliktusokat – amikor egy munkahelyen nézetek, érdekek, szükségletek ütköznek össze – sokan bántalmazásként értékelik.

Pedig a konfliktusok egyrészt nem megspórolhatók (noha nyilván nem mindegy, mennyire fajulnak el), másrészt a felvállalásuk kell ahhoz, hogy egy csapatban új megoldásokat lehessen kidolgozni akár projektötletelésről van szó, akár arról, hogy a közös munkamódszereinket tökéletesítsük, a változó körülményekre szabjuk.

Sull egyébként azt tanácsolja a vezetőknek, hogy már az induláskor legyenek átláthatók az elvárásaik. Ahelyett például, hogy egy versengő területen azt mondanák, „mi egy menő, lendületes, innovatív startup vagyunk, amely változást akar elérni a világban”, tegyék világossá, mik a keretek, kell-e dolgozni hétvégén, elérhetőnek kell-e lenni este, mire lehet számítani a munkahely–magánélet egyensúlyának szempontjából. Így a dolgozó tudatos döntést hozhat, hogy életének e szakaszában vállalja-e ezt a terhelést. 

Donald Sull csapatával 2022 márciusában kutatást is végzett, amelynek során 1,4 millió ember válaszolt arra a kérdésre, mit tekint mérgező munkahelyi kultúrának. A sok jellemző közül az 5 legfontosabb az volt, hogy egy ilyen szervezetnél, cégnél 1) nem tisztelnek; 2) nem viselkednek befogadó módon; 3) etikátlanok; 4) kíméletlen versengés van; és 5) bántalmaznak. Sull azon a véleményen van, hogy a mérgező kifejezést tartsuk is fenn ezekre a súlyos határszegésekre: a tiszteletlenségre, az erőszakos magatartásra, a diszkriminációra, amelyek közül több törvényt is sért. 

Ugyanakkor ahhoz a benyomásunkhoz, hogy valami probléma van a munkahelyünkkel, ritkán szokott rögtön világos helyzetértékelés társulni. Először a görcs jelenik meg a gyomorban, vagy a zavaros tompaságérzés, a motiválatlanság, no meg a viszolygás, hogy nem akarunk ott lenni,

mégsem tudunk fejben kellőképp eltávolodni egy-egy munkanap után. Gyakran ilyenkor is használjuk tehát a „mérgező” kifejezést, amikor még csak kezdünk ráeszmélni, hogy nem vagyunk jól, és ezt az állapotromlást, legalábbis részben, a munkahelyi életünkhöz kötjük. Ebben az esetben viszont fontos megfogalmazni, pontosan mi történik velünk, bennünk: mi ebből a saját részünk, mi írható a munkahelyünk számlájára, mik a problémás elemek, min kéne, lehetne változtatni.

A toxikus légkör homályos kategóriáját lényeges a konkrétumok szintjére cserélni, mert így tudunk elmozdulni valamerre – vagy a céggel közösen, ha erre van a vezetőkben, kollégákban is nyitottság, vagy egyedül, a munkahelyünkről kilépve.

Mindenesetre jó, ha tudjuk, hogy egyes szavakra is reagálhatunk úgy, mint bármelyik másik ingerre. Ha túlhasználjuk őket, és egy csomó mindent „toxikusnak” mondunk, akkor csökken a kifejezés ereje, és mi egyre kevesebbszer kapjuk fel rá a fejünket, ha találkozunk vele. Ahhoz pedig, hogy a korábbi hatást elérjük, új, még intenzívebb szavakat kell keresnünk. De meddig lehet ezt fokozni? Vagy több önmérsékletre, átgondoltabb megnyilvánulásokra lenne szükségünk a közösségi média hangzavarában is?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / sesame

Milanovich Domi