„Nem azért ittam, mert szerettem. Amit nem tudok elmondani, azt magamba fojtom, ez azonban egy idő után nagyon nehéz súly”

–

Andrea édesapja gépkocsivezető volt a szombathelyi Vas népénél, javarészt a főszerkesztőt szállította, illetve az újságírókat nagyobb utakra. Itt, a helyi lapnál kezdett el fotózni, e szenvedélyét a lányára is átragasztotta.  

Kiskorában, ha nem tudták kire bízni a nyári szünetekben, sokat utazott együtt az édesapjával és annak kollégáival. Szerette hallgatni, miről beszélgetnek a többiek.

Arra viszont határozottan emlékszik, hogy óvodába egyáltalán nem szeretett járni. „Amikor a busz befordult velem az óvoda utcájába, már ordítottam, hogy nem akarok odamenni” – meséli. Nehezen barátkozott a többi gyerekkel, úgy látja, a kapcsolatteremtő képessége a mai napig hiányos. Inkább figyelni és hallgatni szeret. Amikor egy új közösségbe kerül, mindig sokáig ül a csendes megfigyelő szerepében, próbál rájönni, hol van az ő helye ebben a közegben.

Általános iskolában is csak egyetlen barátja volt, egy sérült kislány, akit a többiek kicsúfoltak, ám ő (talán pont ezért) a szárnyai alá vette. „Megvédtem, és megvertem a fiúkat, akik bántották.”

A nyarakat kislány korában vagy a szombathelyi nagymamájánál töltötte, vagy a másiknál, aki Peresznyén élt, egy kis faluban. „Egy gyöngyszem az a falu, halastava is van. Nagymamám egyedül nevelt fel két fiút, miután a férje ’45-ben a munkahelyén gázmérgezésben meghalt. A földekre mentünk kapálni vele, vagy málnát szedtünk egységre. Sok olyan teendő volt arrafelé, ami nekem, városi lánynak új volt, de szívesen végeztem” – emlékszik vissza. A szombathelyi nagymamája pedig piacozott, neki is szívesen és sokszor besegített. 

Amikor az édesanyjáról kérdezem, úgy tűnik, keresi a megfelelő szavakat. „Anyukámmal a viszonyom soha nem volt rózsás. Ezért ha lehetett, nem tartózkodtam sokat otthon. Nem alakult ki közöttünk kapcsolat. Ő kiosztotta a teendőimet, ennyi.” Hogy milyennek írná le az anyukáját? Sokáig tűnődik. „Amit ő elgondolt, annak úgy kellett lenni. Azt nem tudom, hogy engem egyáltalán akart-e.”

Andrea hétéves volt, amikor megszületett a kishúga. „Én vittem a bölcsődébe, óvodába, én vigyáztam rá, anyja helyett anyja voltam. Abban az időben a szüleim reggel héttől délután négyig dolgoztak, mire hazaértek, én már bevásároltam. A szabadidőmet a barátnőmmel töltöttem, a húgommal a nyakamon.”

17 éves korában szerezte meg a jogosítványt, és mivel sokat vezetett, emiatt sem nagyon fogyasztott fiatalon alkoholt. Aztán nem sokkal az érettségi előtt megismerkedett egy nála négy évvel idősebb férfivel, és szerelmesek lettek egymásba. Szerettek volna minél hamarabb összeházasodni – ám Andrea utólag úgy látja, ez az ő részéről főleg arról szólt, hogy elmenekülhessen otthonról, az édesanyja mellől. A frigyet azonban az édesapja feltételhez kötötte: addig, amíg nincs szakmája, szó sem lehet esküvőről. Andrea így végül nem jelentkezett főiskolára, hanem kitanulta a fényképész szakmát, két év múlva pedig férjhez ment. 

A házassága azonban tragikus körülmények között ért véget három évvel később.

„Egyik vödörből a másikba kerültem. 18 évesen az ember még nem gondolja úgy át a dolgokat. Nem vettem észre, milyen sok probléma van a férjem körül.

Soha semmi nem volt neki jó, sűrűn váltogatta a munkahelyeit is. Sokat voltam a családjánál, ott is mindig voltak gondok. Többször előfordult, hogy pénzért zsarolta a nagynénjeit, azt mondta, ha nem adnak, ő öngyilkos lesz.”

Amikor összeházasodtak, Andrea édesapja felújította számukra a nagymama peresznyei házát, ahol gyerekkorában olyan sok szép időt töltött. A férjével közösen pedig vettek egy Trabantot, azzal jártak be Szombathelyre dolgozni, legalábbis egy darabig.

A férje ugyanis ezek után is sűrűn váltogatta a munkahelyeit, végül a falujukban kezdett el egy kocsmát üzemeltetni, ahol azonban egy idő után egyre nagyobb leltárhiányt halmozott fel. „Szeretett beszélgetni, iszogatni. Aztán volt egy szóváltásunk. Az utolsó. Megígérte ugyanis, hogy a napot együtt töltjük, és nem megy le a kocsmába, ám amikor dolgom végeztével hazaértem, nem volt otthon. Hol másutt kereshettem volna, mint a kocsmában? Ott persze megtaláltam. Bezártuk az üzletet, hazamentünk, de a vita még otthon is folyt. Amikor mentem megmelegíteni az ebédet, nagy puffanást hallottam. Visszaszaladtam, ott hevert egy hatalmas vértócska közepén. Szíven szúrta magát.”

Az így megözvegyült Andrea visszaköltözött a szüleihez, ám ott sem lelhetett békére. Még abban az évben elváltak a szülei, a családi otthon pedig csatatérré alakult át. 

A húgát a bíróság az édesanyjának ítélte, ám ő nem akart vele élni, a lakásukban – amíg az édesanyja el nem költözött – hidegháború folyt: az egyik szobában az édesapja, a másikban pedig ők hárman: az édesanyja, a húga és ő. „Úgy éltünk együtt, hogy az anyám a köszönésemet sem fogadta, annyira meg volt sértődve. Hiába mondtam neki, hogy azért nem mindenben van igaza.” 

Így laktak egy évig, emberpróbáló körülmények között, miközben mindennaposak voltak a súrlódások. „Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy megüssek egy édesanyát, de akkor ez is bekövetkezett. Kaptam tőle egy pofont, amit visszaadtam. Huszonhárom éves voltam ekkor.”

Az édesanyja végül elköltözött, a húga pedig gimnáziumba került. Ismét Andreára hárultak a testvérével kapcsolatos nevelői feladatok, szülői értekezletre járt, mellette pedig a munkahelyén sok pluszfeladatot bevállalt, hogy pénzt keressen. „De nagyon szerettem a fotós szakmát, úgyhogy ezek csodálatos évek voltak.”

1982-ben ismerkedett meg a párjával, akitől négy évvel később – fogamzásgátló tabletta mellett – teherbe esett. Az alkoholproblémái a fia születésével kezdődtek, amiért részben a párkapcsolatát okolja.

„Nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy szerettem volna. Négy évig együtt voltunk sülve-főve, megértésben. Ám ahogy a gyerek megszületett, ezt az ő részéről mintha elvágták volna. Ő nem akarta a közös gyereket, szerette volna, ha elvetetem. Csakhogy nekem azelőtt már volt két abortuszom és egy vetélésem, az ottani nőgyógyász főorvos pedig nem volt hajlandó az abortuszt elvégezni, azt mondta, az túl kockázatos lenne az egészségemre. Akkor az élettársam bevetette az összes ismeretségét, feljöttünk egy budapesti kórházba, ahol megvizsgáltak, és azt mondták, ha elvégzik a műtétet, nem biztos, hogy felkelek az asztalról.” Andrea akkor úgy döntött, megtartja a gyereket, már csak azért is, mert ő mindig is vágyott arra, hogy édesanya lehessen. A párja azonban finoman szólva sem volt boldog a döntéstől.

„Azt a kétszázötven kilométert némán tettük meg hazafelé.”

Andrea a fiával gyakorlatilag egyedül maradt. A párja továbbra is élte a szabad életét, neki pedig legfeljebb a párja szülei segítettek be olykor-olykor. Saját szüleire viszont egyáltalán nem számíthatott. „Anyukám nem is volt kíváncsi a fiamra, azt mondta egyszer, amikor összefutottunk az utcán, hogy neki nincsen unokája. De olyan is volt, hogy az utcán elment mellettünk, pedig én olyan hangosan köszöntem neki, hogy már mindenki minket nézett. De nem köszönt vissza.”

Ekkoriban kezdett el inni, főleg töményet és egyedül. Az alkohol pedig egy évtized alatt teljesen felforgatta az életét. „Túl sokat akartam. A gyereket, az élettársat, mindent. De kommunikálni ezt nem tudtam jól. Aztán csak görgettem magam előtt a dolgokat.” Többször volt elvonón, de ezek sosem voltak sikeresek, hiszen a fő probléma az volt meglátása szerint, hogy magában nem tudott rendet tenni. Az elvonókon annak idején ráadásul nem volt terápiás foglalkozás sem, lesegítették az embert gyógyszerrel az italról, de a lelki okokat nem tárták fel.

„Alkoholista vagyok. 2009-ben döntöttem úgy, hogy ezen megpróbálok változtatni. Egy bizonyos szintről eljutottam a legaljáig, amikor el kellett döntenem, hogy az utcára megyek, vagy kezdek magammal valamit.

Meg kellett értenem, miből fakadnak azok a gondolatbeli torzulások, amiért az alkoholt használom. Nem azért ittam, mert szerettem. Amit nem tudok elmondani, azt mind magamba fojtom, ez azonban egy idő után nagyon nehéz súly, és valamivel könnyíteni kell. Az ember először azt hiszi, ezzel majd mindent megold, aztán kiderül, az egyik gödörből egy mélyebb gödörbe zuhant.”

Egy idő után elveszítette a munkáját, a lakását és a fiát is.

Tízéves volt a gyereke, amikor Andrea a simasági Munkaterápiás Alkoholelvonó Intézetbe került, a fia pedig az apai nagymamához. „Simaságon volt egy műhely, abban lehetett dolgozni, de terápiás foglalkozás külön nem volt.”

Hét évet lakott ott, részben azért ilyen hosszan, mert egy idő után már nem is volt hová hazamennie. A peresznyei nagymama házát, ahol Andrea az első férjével élt, eladták, az édesapja a sógora minigarzonjába költözött, a saját lakását meg még korábban eladta, amikor az élettársa felajánlotta neki, költözzenek össze. Ám amint pénzzé tette az otthonát, a férfi felszívódott, Andrea pedig a problémái elől ismét az alkoholba menekült. A lakás árának egy része a fia nevére került, ami felett a gyámügy rendelkezett, a másik felének jelentős részét viszont Andrea italra költötte.

„Gépszíjas ivó vagyok. Az a típus, aki hosszan gyűjtögeti a problémát, majd elkezdi az ivást, és akkor egy időszakon át ez tart, három napig, egy hétig, hónapig. Akkor saját maga leteszi az alkoholt, majd van egy tiszta időszaka. Ez lehet egy, másfél, két év is, nálam is így volt. Lehet, hogy közben megiszik egy-két fröccsöt, de inkább nem, mert ha beindul benne az alkohol, akkor nem tud megállni. Ezek a tiszta időszakok azonban rövidülnek.” 

Andrea a szociális otthonokban is, ahol élt, néha az italhoz fordult, ami miatt végül elküldték ezekről a helyekről. „Tettem egy olyat is, amivel megsemmisültem saját magam előtt. Addig váltig állítottam, hogy én más dolgát nem veszem el, de hogy feltörjek egy szekrényajtót, mert alkohol volt odabent… aztán az is megtörtént. Emiatt az otthonból is mennem kellett” – meséli.

A nővérek ajándékba kapott italai ugyanis abban a szobában voltak elhelyezve, ahol Andrea is lakott. Éjjel aztán, amikor nagyon sóvárgott utána, erősebb volt nála az alkohol utáni vágya. 

Ekkor került másodjára gondokság alá. Az első alkalom az volt, amikor a húga helyeztette őt gondnokság alá az édesapjuk halála után, és Simaságra költöztették.

„De akkor ez engem nem különösebben érdekelt, úgy voltam vele, hogy tőlem már semmit nem tudnak elvenni.” 

A második alól viszont úgy került ki, hogy kiderült, meglopta a gondnoka. Amíg ugyanis gondnokság alatt van, a pénze felét kapja ő, a másik felével azonban a gondnoka rendelkezik: vagy beteszi betétkönyvbe, vagy ha szüksége van valamire az ügyfelének, azt megveszi, vagy megveszik közösen.

 „Én azért elég jól tudok számolni, úgyhogy hamar rájöttem, hogy egy bizonyos összeggel nem tud elszámolni a gondnokom. Ő váltig állította, hogy azt én költöttem el, csak nem emlékszem, mert be voltam rúgva.”  Úgyhogy Andrea feljelentette a gondnokát. Ám mivel kiállt magáért, ezzel pedig bizonyította az önállóságát, a felülvizsgálaton felmentették a gondnokság alól. 

Igazán hasznos segítséget először a Dunaharaszti Hajnalcsillag Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthonában kapott. Az ottani segítője ébresztette rá, hogy igenis van lehetősége változtatni az életén. Ám ha nem teszi, akkor egyértelmű, hogy az az út hová vezet. Azzal a szándékkal ment tehát ebbe az otthonba, hogy amit ott mondanak, ő azt a legjobb tudása szerint fogja csinálni.  Két és fél évet volt ott, egy időben úgy tűnt, talán végre a saját lábára állhat. Ám amint kikerült, kiderült, hogy mégsem tudja úgy megállni a helyét, ahogy szerette volna. Szerzett munkát, albérletet, de amikor egyedül maradt az új otthonában, újra szembesült a démonaival, és visszajött minden. Akkor újra kérte a felvételét a dunaharaszti intézménybe.

Abban, hogy ma gördülékenyen tud mesélni az életéről, rengeteg munka van. Sokat dolgozott magán, hogy lerendezze a múltat, megértse a családi mintákat, és megtanuljon saját magáról beszélni, kimondani dolgokat. „Hiszen ha valamit akarok, de nem mondok ki, azt a másik sem fogja tudni. Így viszont a család, a közösség nem tud kialakulni.”

Az út azonban hosszú, és korántsem biztos, hogy a végére ért. Eddig ugyanis sokszor előfordult, hogy amikor problémái voltak, az alkohol is visszatért az életébe. Pár napig még az utcán is lakott. „Úgy voltam vele, lesz, ami lesz. Volt egy kis pénzem, és mivel nyitott szemmel járkáltam, tudtam, hol vannak hajléktalanok. Odamentem hozzájuk, gondolván, vagy befogadnak, vagy nem. De befogadtak. Igaz, megloptak, de hát ez vele jár. Akkor jöttek a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményeinek az utcai szociális munkásai, akik szóltak, hogy ez nem lesz így jó. Második nap hagytam, hogy magukkal vigyenek a szállóra.” 

Innen került a Váltóházba, ahol azóta is él, bár az első felvételin rögtön elbukott. Megivott ugyanis előtte egy pohár italt, amit rögtön kimutatott a szonda. „Jöjjön vissza egy hét múlva, de alkohol nélkül!” – figyelmeztették. A Váltóházba való a felvételkor a lakóknak alá kell írniuk a beleegyező nyilatkozatot, hogy bármikor megszondáztathatják őket, akár éjjel, álmukból felkeltve is.

Andrea 2022 márciusa óta nem iszik, amióta itt él. De hogy mi lesz a jövőben? Azt tudja, hogy a kinti időszaknak kell működnie, annak, amikor nem védett környezetben van. „Úgy egyedül kint nem működik” – mesél az időkről, amikor újra és újra kikerült, majd az első napokban inni kezdett. „Még mindig megvan bennem ez a gát, hogy mennyire tudok másokkal kapcsolatot kialakítani. Beszélgetni, az oké, de ha kellene valamit tenni is, az már nem megy.”

Amikor Simaságra került, a húga azt mondta, leveszi róla a kezét. „Bár nem tudom, mikor volt egyáltalán rajtam”. A testvérével ekkor teljesen megszakadt a kapcsolata. „Ő mindig azt mondta, hogy jó dolgomban már nem tudok mit csinálni, csak iszom. Sohasem tudtunk beszélgetni az okokról” – mondja.

„A fiam 16 éves korában egyszer elindult Simaságra hozzám, de az apja visszavitte és megfenyegette, meg ne próbáljon felém közeledni.”

2023 májusában, anyák napja előtt felhívta Andreát az Emberbarát Alapítvány vezetőnője azzal a kérdéssel, hogy megadhatja-e a fiának a telefonszámát, mert az érdeklődött utána. „Amikor beszélgettünk, nem tudom, melyikünk sírt jobban, a fiam vagy én.” Andreáért nem sokkal később eljött a fia, hazavitte Szombathelyre a hétvégére. „Amikor a filmekben azt mondják, hogy nem is a földön járt valaki, akkor jöttem rá, hogy ez igaz, hogy ilyen igenis van.” Szinte megállás nélkül beszélgettek. Kiderült, hogy a fia is sok mindenen ment keresztül, vendéglátózott, amikor ő is belecsúszott az alkoholba, de végül meghozta azt a döntést, hogy otthagyja a bármixer pályát. „De sok mindent azért én sem tudok.” Reméli, most, hogy újra egymásra találtak, ez majd változni fog.

Andrea fia 37 éves. Közel három évtized kimaradt az életükből. Az asszony azt tervezi, hogy egy szombathelyi otthonba költözik, közel a gyerekéhez, már be is adta a kérvényét. Az ominózus anyák napi találkozó óta pár naponta beszélgetnek telefonon.

És hogy most hogyan érzi magát? „Elvagyok, köszönöm. Ez így az élet, szeretem megélni, az elesettségemmel, meg minden egyébbel.”

Képek: Kerepeczki Anna/WMN

Fiala Borcsa