„Az évek alatt selejt lettem, egy korcs, a hülye, béna anyád lánya” (Olvasói írás)

–

Apu. Persze volt idő, amikor ez nem jött ki a számon, annyira gyűlöltelek. Csak egy megvetéssel teli Öregre futotta, arra is csak akkor, ha nagyon muszáj volt, mert emlékeim szerint nem sokat kommunikáltunk.

Pedig milyen jól indult a kapcsolatunk! Csak néhány ködös emlékfoszlány maradt hat-hét éves koromig, de az biztos, hogy elég sokáig te voltál az isten számomra. De minimum félisten.

Kedves emlék, ahogy sétálunk ketten együtt a megáradt Dunában az alsó rakparton. Vagy mikor anyu elköltözött pár hétre egy Jani nevű figurához, és vitte Hugit is, és mi ketten sétáltunk el tőlük. Te fogtad a kezem, és az én szívem tele volt bizalommal, nyugalommal. Nyugodt voltam, mert ott volt az én erős apukám, aki Csipikének hívott és nagyon szeretett engem.

Meg az is nagyon kedves emlék, ahogy mindig nagyon hangosan hallgattad a Jean-Michael Jarre-bakeliteket, és egyszer áthívtál magadhoz, aztán a fejemre tetted a nagy fejhallgatót. Tudod, azt, amiben babakoromban is le vagyok fotózva a Hi-Fi előtt, és fülig ér a szám, ahogy hallgatom a zenét. Ez a mai napig megvan, és csak nemrég jöttem rá, hogy a zene szeretete mekkora kincs. Talán ez az emlék táplálja. Szóval rám tetted azt a nagy fülhallgatót, és kérted, hogy csukjam be a szemem, bár egyébként is tök sötét volt a szobában. És elkezdtél mesélni a zenére egy izgalmas bolygóközi történetet egy harcosról, aki küzd a különböző démonokkal. Talán magadat láttad benne… Csak mondtad és mondtad, én pedig ittam minden szavad, és felkiáltottam, mikor a szikla mögül előugrott egy nagy szellem. Teljesen átéltem, magamba ittam minden pillanatot, mert annyira kevés ilyen jól eltöltött idő jutott nekünk.

Teltek-múltak az évek, és a kapcsolatunk évről évre romlott.

Biztos azzal a hülye virslivel kezdődött minden, amit nem akartam megenni az istennek se. Te pedig sajnos nem tanultad meg a mamáéktól, hogy az igazi szeretet elfogadással is jár. Biztosan volt még néhány dolog, amit nem tudtál megérteni velem kapcsolatban, ami miatt szépen lassan eltávolodtál tőlem érzelmileg és egyre inkább Hugi lett számodra a tökéletes gyerek, a liebling. Aki kellően nagypofájú, jól eszik, jól érvényesíti az akaratát. Egy ideig gondolom, próbáltam felvenni vele a versenyt, még ülni is próbáltam olyan kicsavart lábbal, mint ő, eskü, még bokszban is megvertem – még ha azt is gondoltad, ez lehetetlen.

Bezzeg a Kicsi! Hányszor hallottam ezt. Elcipeltem a 15 kilós aggregátort is 25 kilós létemre. Ezek mind a figyelmedért történtek, amiből te semmit nem vettél észre… Ja, igen, ekkor már Rozinak, rosszabb napokon Rozogának hívtál. 

És az én erős, okos apukám egyszer csak már nem létezett többé számomra.

Mindig elégedetlen és kritikus voltál velem, mindig alulmaradtam a húgommal szemben. A Kicsi ügyesebb, talpraesettebb, hangosabban énekel. És sajnos én szépen lassan el is hittem, hogy nem vagyok elég jó, sőt, egyáltalán nem vagyok jó. Mindig csak második lehettem, később már az sem. 

Emlékszel, hogy mindig izzadt a tenyerem? Ezt is semlegesen nyugtáztad, és mellé tetted (persze szerinted szeretetből), hogy „jaj, azok a kis béna kacska kezeim”. Sosem fordult meg a fejedben a gondolat, hogy ezt az váltotta ki belőlem, hogy sosem tudtam semmit jól csinálni? A kézizzadás nem más, mint generalizált szorongás. Mert van ám ennek neve is a pszichológiában, ami szerinted baromság.

Az évek alatt a Csipike eltűnt, helyette lettem selejt, korcs, hülyebénaanyádlánya… Ezt még most is fáj leírni, annyi kegyetlenség van benne. Ha nem tagadnád, neked is fájna, de tudom,

te annyira félsz a fájdalomtól, hogy inkább végigittad az életed, csak ne kelljen érezni semmit, ne kelljen emlékezni semmire.

De bár egyszer is feltetted volna inkább magadnak a kérdést: „Miért iszom? Mi elől menekülök? Lehet, hogy az agyonbántalmazott gyerekkorom emlékei elől?” Ez annyira fontos lett volna! De sebaj, majd a következő életedben jobban csinálod talán. Ez is egy választás, ez is egy példa, amit én tudom, hogy nem akarok, nem fogok követni.

Te is dönthettél volna másképp. Akkor vajon milyen életem lenne most? Biztosan nem büntetném magam azzal, hogy megfosztom magam minden élvezettől és jó érzéstől. Talán a pasikkal is jobban boldogulnék, mert bizalommal fordulnék feléjük, nem azt keresném nagyítóval (persze csakis tudat alatt), mikor és hol fognak bántani. Talán be tudnám fogadni a szeretetüket. Sőt, talán méltó párt találnék magamnak, aki kellően érzékeny és mélyérzésű, csak úgy, mint én. De nekem ez a fene sok érzelem nem jött ám jól gyerekként, így kialakítottam egy technikát magamnak, aminek szintén van neve a pszichológiában: hasítás. Egyszerűen leválasztottam magamról azt a részt, aki érzi a fájdalmat. Tudod, mint te az alkohollal. Jó ötletnek tűnik, de annyit ér, mint sebtapasz a tátongó, nyílt sebre. Emellett az eredmény hosszú távon egyforma, mindkettő felemészt. Sajnos csak utólag derült ki, hogy ez az út ugyanolyan nehéz, mint érezni. Szóval én most

minden erőmmel azon vagyok, hogy visszataláljak ahhoz a szerethető, okos, kedves, nyitott kislányhoz, aki bennem él, és ne tagadjam meg tőle a szeretetet, ahogy te tőlem. Mert igenis megérdemli.

Azért, hogy jót is mondjak. És nem, nem a medencére meg a pingpongasztalra gondolok, mert ja, azok is szuper, hogy voltak, de a meleg családi légkört, szülői gondoskodást és szeretetet nem pótolták. Talán már te is sejted. Szóval akárhogy is, ez a sokszor spártai légkör azért adott is ám, egész sokat. Mondhatjuk talán, hogy az életre neveltél minket, bár ebben nem gondolom, hogy sok tudatosság volt. 

Akárhogy is, erős harcos lett belőlem, mondhatni: a tökéletes fegyver. Talán még emlékszel, így hívtál, bár sosem fejtetted ki, mire gondolsz pontosan. Ez a fene nagy harcosság is jó valamire. Elértem sok mindent az életemben, kiállok magamért a legtöbb helyzetben, tudok érvényesülni. És azt mondják, elég okos is lettem, bár ez inkább belőled és anyuból (igen, belőle is) jön, mint a nevelésetekből. Jobb pillanataimban – és itt tényleg csak pillanatokról van szó – mindezért talán büszke is tudok lenni magamra.

Most már csak az „élj szívbőlt” kell gyakorolnom, és több bizalommal, elfogadással kell lennem önmagam és a világ felé. Bátran meg kell mutatnom, milyen sok csoda van bennem, persze előtte még nekem is el kell hinnem. Mert most ez a legnehezebb az egészben.

Ha a szüleim, akiknek ezt kristálytisztán látni kellett volna és óvni, büszkén támogatni, nevelgetni, de nem tették, mert nem látták, akkor én hogy higgyem el, hogy igenis értékes és szerethető ember vagyok?

Nagy puttonyt kaptam veletek, de azt mondják, mindenki akkora terhet kap, amit el bír viselni. Nagy utat jártam be veled érzelmileg.

Kezdetben imádtalak, te voltál számomra a minden. Kedvenc képem, ahogy babaként úgy szorítom az arcodat, hogy elfehérednek a kis ujjaim. Majd jött a távolodás, aztán, hogy vágytam a figyelmedre, de hiába – később tele voltam haraggal és megvetéssel, volt, hogy gyűlöltelek, majd már egy időben csak közönyt éreztem.

Most már tudom, hogy a szeretetem mindvégig ott volt ezalatt a sok érzés alatt, jól elrejtve.

Próbálom látni azt a tehetséges, okos, tiszta tekintetű kisfiút, aki te voltál valaha. Aki ugyanúgy nem kapott sem szeretetet, sem gondoskodást, sem nyugodt családi légkört. És sajnálom nagyon, hogy ez jutott neked, ezáltal nekünk is. Mert látom, mit tett veled, mi lett belőled, pedig annyival több volt benned, hiszen bennünk is annyi minden jó van hugival. És egy része tőled is van. Ezért mindig hálás leszek.

WMN szerkesztőség