A legjobb barátnőm öt éve ghostingol – És én megtanultam hálás lenni érte

–

2019. november 12-én láttuk egymást utoljára a lakótelepi játszótéren

Ő a jobb, én a baloldali hintában ülök, pont úgy, mint hatéves korunkban az iskolaudvaron. Úgy nevetünk, hogy már fáj a hasunk, a hangunk visszaverődik a paneltömbök koszos falairól. Zuhogni kezd az eső, pillanatok alatt mindenünk csuromvizes lesz. Megbeszéljük, hogy holnap találkozunk, alig várjuk, hogy folytassuk. 

Másnap este küldök egy üzenetet: „Mikor végzel a munkával?”. Ő azt írja: „Még nem tudom, majd szólok.”

Eltelik pár óra, de nem jelentkezik. Megint felteszem a kérdést, de továbbra sincs válasz. Telefonálok. Várok. Újra és újra. Félek, hogy valami baj történt. Az üzeneteimet sem olvasta. Elmúlt éjfél. A telefon egész éjjel néma maradt. Azóta is néma. 

Másnap felhívom az anyját, aki megnyugtat, azt mondja, ő rendben hazaért, nincs semmi baj, biztos hamarosan jelentkezik.

Eltelik egy nap. Egy hónap. Egy év. Lassan öt. Az üzeneteim azóta is olvasatlanok. A kézzel írt levelemre sosem jött válasz. Nem tudom, mi történt, mi romlott el, miért tűnt el, és miért nem keresett azóta sem. 

Így lett vége a tizenhárom éves barátságunknak. 

Pedig több volt ez, mint barátság. Szinte ő lett a harmadik testvérünk. Nem ismerte az apját, az anyja külföldre költözött, és miután a nagyszülei meghaltak, szinte teljesen egyedül maradt. Nem volt kérdés, hogy hozzánk tartozik, jött velünk nyaralni, síelni, a szobámban lakott, és a nagymamám hétvégenként az ő kedvencét főzte.  

Ha most felszisszensz, sőt, talán már azon gondolkozol, hogy jobb dolgod is van, mint ezt a cukormázas, nyálas szöveget olvasni, kérlek, adj még egy percet, mert ígérem, mindjárt vége az ömlengésnek, de azt még le kell írnom: ez a barátság bivalyerős lábakon állt. Legalábbis azt hittem. 

Olyan büszkék voltunk magunkra, hogy az évekig tartó, több ezer kilométeres távolság ellenére a barátságunk ugyanolyan erős maradt. Pláne tizenhárom évesen, amikor az egyikünk épp iskolát, a másikunk országot váltott, amikor mindketten küzdöttünk magunkkal, a kamaszkorral, a szerelemmel (vagy annak a hiányával), és még akkor is az jelentette a legnagyobb boldogságot, hogy este leülünk a számítógép elé, feltettük a fülest, és órákon keresztül beszéltünk. Mindenről. Az ebédről, az igazgatóról, fiúkról, a szomszéd lekváros buktájáról, a piros lámpáról, ami elromlott, és egész nap nem váltott zöldre, a kedvenc videójátékunkról, arról, hogy melyik a legszebb női név, hogy majd ikerházat építünk, egymás szomszédai leszünk, és a férjeink is legjobb barátok lesznek, hétvégén grillezünk a kertben, miközben a gyerekeink együtt játszanak. 

Évekig így teltek az esték, mígnem ő hazaköltözött, és megint mindennap láttuk egymást.

Minden hétvégén pizsamapartit rendeztünk, mentünk koncertre, színházba, érettségi-előkészítőre, és együtt kanalaztuk másnaposság ellen a húslevest. Újra kerek volt a világ. Képzelheted, mekkora pofára esés volt, amikor mindez egyik napról a másikra eltűnt. És fogalmam sem volt, hogy miért.

Az élet persze nem állt meg, de hónapokkal később, elalvás előtt még mindig abban reménykedtem, hogy reggelre jön tőle egy üzenet, egy nem fogadott hívás, egy levél, valami, bármi, akármi, ami magyarázatot ad mindenre. 

Szóval a legjobb barátnőm ghostingol. A mai napig. Ez azért (is) iszonyatosan idegőrlő, mert nem volt döntési lehetőségem, és tudtam, hogy ebben a teljesen egyoldalú kommunikációban csak ő nyerhet (nem mintha kedvem lett volna versenyezni). Egyedül maradtam ezernyi megválaszolatlan kérdéssel, és egy hatalmas adag bizonytalansággal, ami elhitette velem, hogy kevés vagyok / biztos elcsesztem valamit / megbántottam / önző voltam / figyelmetlen voltam / nem voltam elég jó barát, szóval meggyőztem magamat, hogy én vagyok a hibás.

Megállás nélkül elméleteket gyártottam, úgy kutattam a nyomok után, mint egy zöldfülű detektív, aki élete első ügyét igyekszik felgöngyölíteni. Megpróbáltam szóról szóra felidézni az utolsó beszélgetésünket és rekonstruálni, mi történhetett 2019. november 11-én (a játszótéren), november 12-én (amikor estére megbeszéltük a találkozót), vagy egyáltalán bármikor az elmúlt tizenhárom évben, ami magyarázatot ad arra, hogy miért nem beszél velem a legjobb barátnőm.

„Eszter, engedje meg magának, hogy fájjon”

Időközben nyár lett, ő továbbra sem jelentkezett, én viszont egyre mélyebbre süllyedtem az önsajnálatban. Beláttam, hogy nem megy egyedül, itt az ideje segítséget kérni. Nem áltatok senkit, a terápia sem működött varázsütésre, de lassan tisztulni kezdett a kép, és szép sorban jöttek az „aha-élmények”. Az első akkor, amikor a pszichológus megkérdezte, mit tennék, ha ő egyszer csak kopogtatna az ajtón, mire rögtön rávágtam, hogy örülnék. Akkor esett le a tantusz, hogy ez milyen hülyén hangzik. 

Ki örülne, ha egyszer csak megjelenne az ajtóban az az ember, aki miatt telesírta a kispárnáját, és azt mondaná, hogy „gyere, menjünk el fagyizni”.

És én ennek az embernek örülnék.

Nem küldeném el melegebb éghajlatra, nem vágnám rá az ajtót, nem kiabálnék, nem tennék semmit, amivel kifejezhetném a haragomat, hanem venném a cipőmet és mennék fagyizni. De miért tennék ilyet? Mert azt gondoltam, hogy nincs bennem harag. Ó, dehogy is nem! 

Tele voltam haraggal, (elképesztően sokkal), de sikerült olyan mélyre rejtenem magam elől, hogy ez a hangosan zubogó, fortyogó, égető düh csak évek múltán tudott felszínre törni.

Már egész gyakorlottan jártam terápiára, mire a pszichológus szájából elhangzott egy olyan mondat, ami lassanként elkezdte oltani ezt a vadul (de továbbra is mélyen) lángoló tüzet. „Eszter, engedje meg magának, hogy fájjon. Ahogy egy szakítást vagy válást is el kell gyászolnunk, ugyanúgy a barátságot is.”

Vigyázat, jön a következő életbölcsesség, de akármennyire elcsépelt, igaz: megtanultam, hogy milyen fontos a segítők szerepe. Rájöttem, hogy éhezem az ilyen mondatokat, és óriási szükségem van valakire, aki az arcomba mondja a valóságot.

Ő hiányzik vagy a lezárás? 

Eleinte (ezalatt egy-két évet érts) ő. A margitszigeti séták, a bulizások, a beszélgetések, a nevetések, az a fajta egy húron pendülés valakivel, ami vele megvolt. Nem hittem el, hogy valaha lesz még olyan ember (a testvéremen kívül), akivel ugyanolyan önfeledten és őszintén tudok majd nevetni, mint vele. Azóta sincs ilyen, de lassan megszületett bennem a vágy, hogy nyissak mások felé, és ha nem is ugyanolyan felszabadultan, de másokkal is nevessek. Ez az igény talán nem fogalmazódott volna meg bennem, ha ő van. Hiszen miért is keresnék mást, ha nála jobbat úgysem találok? 

De így kezdetét vette egy új korszak, új barátokkal, ráadásul nagyon jó barátokkal és rengeteg nevetéssel. Másféle nevetéssel, ami sosem lett/lesz olyan, de ez is jó. És amikor megtapasztaltam, hogy nem vagyok egyedül, feltettem magamnak a kérdést: még mindig ő hiányzik… vagy a lezárás? 

Arie W. Kruglanski, a kognitív szociálpszichológia egyik kiemelkedő alakja a kétezres évek elején a lezárás iránti igényt vizsgálta. A The psychology of closed mindedness című kötetében azt állítja, hogy az ember alapvető vágya, hogy konkrét választ kapjon egy kérdésre, mindegy, hogy a válasz kétértelmű vagy kevésbé érthető. 

A szociálpszichológus még a kilencvenes évek elején, két munkatársával kidolgozta a Need for Closure Scale, azaz a lezárás iránti igény kérdőívet, mert úgy gondolta, ez az igény egyénileg eltérő lehet.

A magas lezárási igényű emberek szeretik az átláthatóságot, a kiszámíthatóságot, és kitartanak a döntéseik mellett, ellentétben azokkal, akiknek alacsonyabb igénye van a lezárásra, és könnyebben veszik, ha a dolgok másképp alakulnak, spontánabbak, rugalmasabban kezelik a változást.

Kruglanskiék megállapították, hogy a magas a lezárási igényű emberek kényelmetlenül érzik magukat, ha mások szándékai nem egyértelműek, és szeretik, ha egy szituáció előre bejósolható. Ez alapján azt hiszem, nem kérdés, hogy melyik csoportba tartozom. 

Miért nem tanítja meg senki, hogyan kell elengedni egy barátot?

Utólag úgy gondolom, hogy talán könnyebb lett volna az elengedés, ha a pszichológuson és a közeli családtagokon kívül, másokkal is megosztom a fájdalmamat. Most, miközben írom ezeket a sorokat, elővettem a naplóimat, hogy jobban megértsem az akkori Esztert, aki négy évvel ezelőtt, egy csütörtök este ezt írta: „Olyan ciki lenne arról beszélni, hogy felszívódott a legjobb barátnőm, nem? Ha még a pasim lenne, de így, hogy »csak« egy barátról van szó, nem tudom, ki venné komolyan”.

Ma már nem írnék le ilyen mondatokat, de abban egyetértek a négy évvel ezelőtti önmagammal, hogy ha egy párkapcsolatnak vége, pláne ha ismerjük az illető(ke)t, általában megértőek és empatikusak vagyunk egymással, sőt egy korábbi munkahelyemen a főnök hazaküldte a kolléganőnket, akivel előző este szakított a párja. De hányszor tapasztalhatunk hasonlót baráti csalódás miatti szívfájdalomra hivatkozva? Na ugye. Félreértés ne essék, nem szeretném kisebbíteni a szakítás fájdalmát, inkább csak felnagyítani a legjobb barát elvesztésének a súlyát. 

Hasonló kérdést feszegetett a Time magazin is, amikor egy írásuk néhány éve azt a kérdést járta körül, hogy miért fájdalmasabb a legjobb barát elvesztése, mint a szakítást. A cikkben megszólaló pszichoterapeuta, Marni Feuerman szerint ennek két oka lehet: az egyik az, hogy nem tisztázzuk a barátság szabályait, míg a párkapcsolatban sokkal több szó esik arról, kinek mi fér bele. 

A terapeuta szerint nyomós ok lehet az is, hogy a szerelmi kapcsolat fejlődésének egyértelmű, látható jelei vannak, hiszen kimondjuk, hogy együtt vagyunk, eljegyezzük egymást, összeházasodunk, vagy bármilyen más módon definiáljuk az összetartozásunkat, a barátságok viszont spontán módon alakulnak.

És mivel barátságban nincsenek olyan jól körülhatárolt fordulópontok, mint a párkapcsolatban, a gyászfolyamat során sem tudunk olyan tanult sémákhoz nyúlni, mint szakítás vagy válás esetén.

Kedves legjobb barát, sokáig tartott, de búcsúzom!

Tulajdonképpen én is hasonló konklúzióra jutottam, mint Feuerman, csak talán kicsit (nagyon?) elvontabb képekben gondolkodom. A barátságra és a párkapcsolatra egy-egy házként tekintek, amit a kapcsolat legfontosabb értékeit szimbolizáló téglákból építünk fel, és ha jól pakoljuk egymásra a számunkra legfontosabb téglákat, akkor szép, erős, biztonságot adó házunk lesz. Ahogy telnek az évek, talán megunjuk a csempét, amiért egyszer teljesen odavoltunk, esetleg lebontunk néhány falat, vagy épp kialakítunk egy új szobát, a ház idővel talán szűkössé válik, de az is lehet, hogy hirtelen túl nagy lesz. 

És ha már nem tudjuk vagy nem akarjuk tovább építeni, kibővíteni, szépíteni, felújítani, átépíteni, akkor mindkét ház lakói dönthetnek úgy, hogy valamelyikük otthagyja az addigi otthonát. A különbség szerintem az, hogy a „barátságház” lakóinak sokkal kevesebb tapasztalata van a költözésben.

Szóval a legjobb barátnőm lassan öt éve ghostingol. Nem mondom, hogy könnyű volt eljutni idáig, de ma már tényleg, szívből hálás vagyok neki.

Hálás vagyok neki, mert megtanultam, hogy a ghosting nem rólam szól. 

Hálás vagyok neki, mert megtanultam segítséget kérni. 

Hálás vagyok neki, mert könnyebb lett az elengedés (bár ezt még gyakorolnom kell).

Hálás vagyok neki, mert önismeretre tanított.   

Hálás vagyok neki, mert kiléptem a komfortzónából, és új barátokat szereztem. 

Hálás vagyok neki, mert a barátaim bemutatták a szerelmemet.

Hálás vagyok neki, mert így kaptam egy új legjobb barátot.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ d3sign

Simon Eszter