„Attól még, hogy valaki narcisztikus, nem biztos, hogy bántalmazó is”

–

Takács Dalma/WMN: Azt látom, hogy a közbeszédben gyakran összemosódik a toxikus és a bántalmazó kapcsolat fogalma. De valójában ugyanaz a kettő?

Bíró Bence Péter: Egy kapcsolat lehet úgy toxikus, hogy közben nem bántalmazó, viszont a bántalmazó kapcsolat egyértelműen toxikus is. A kettő között néha árnyalatnyi különbségek vannak – sokszor még a szakembereknek sem könnyű ugyanarról a viselkedésről eldönteniük, hogy az bántalmazásnak minősül-e, vagy sem. Szerencsére ehhez ma már van egy megadott kritériumrendszer, ami tartalmaz objektív elemeket. Idetartozik a fizikai erőszak – azt gondolom, senkinek sem kell magyarázni, hogy ez bántalmazás –, aztán az, ha valakit megaláznak az emberi méltóságában, ha korlátozzák a mozgás szabadságában vagy abban, hogy hozzájusson valamilyen támogatáshoz, segítséghez, ha nem dönthet a saját pénzügyeiben. Aztán bántalmazás a stalking, valamint a fenyegetés, akár saját testi épségére, akár egy számára kedves személyre, tárgyra, vagy háziállatára vonatkozóan, illetve ha megpróbálják elhitetni vele, hogy nem normális, megbolondult.

Viszont rengeteg olyan helyzetet látunk, ami nem ennyire fekete-fehér, ezért szerintem azt kell elsősorban kiindulási alapnak venni, hogy az adott viselkedés milyen mértékű lelki kárt okoz az áldozatnak. 

Napjainkban nagyon gyakran felelőtlenül hangzik el a bántalmazó kifejezés, és nagyon fontos, hogy lássuk: attól még nem lesz valaki bántalmazó, hogy nem úgy viselkedik velem, ahogy én szerettem volna. Szakemberként egy helyzet esetén fontos, hogy megértsem mindkét fél szerepét. Már csak azért is, mert a bántalmazott fél is a saját esetleges felelőssége és lehetőségei ismeretében tud változtatni, kiutat találni. A valóságban ritka az, hogy valaki tisztán áldozat, vagy tisztán bántalmazó, a szerepek keveredhetnek, és egymásra is hatással vagyunk. 

T. D./WMN: Napjainkban, egy #metoo-botrány után, kemény kritikát vonhat maga után, ha megkérdőjelezzük, hogy valóban bántalmazó-e valaki, akit ezzel vádoltak. Hogy találhatunk egyensúlyt úgy, hogy nem vonjuk kétségbe az áldozat szavait, és nem engedünk teret az áldozathibáztatásnak, ugyanakkor nem dobálózunk könnyelműen olyan súlyos címkékkel, mint a bántalmazó?

B. B. P.: Ez nagyon veszélyes terület, amiről nagyon fontos beszélni. Az, hogy kulturálisan, politikai vagy kommunikációs szempontból mi javasolt és mi nem, abba nem mennék bele, de azt el tudom mondani, mi történik a pszichológusnál. Ha valaki elmesél nekem egy bántalmazó helyzetet, akkor amellett, hogy figyelembe veszem azt, hogy neki ez milyen élmény, nagyon alaposan ki szoktam kérdezni a körülményekről, a történések sorrendjéről, a viszonyról. És nem azért, hogy kétségbe vonjam a kliens megélését, hanem azért, hogy megértsem és átlássam azt, hogy mi zajlott a két ember között. Én nem szívesen használom azt a címkét, hogy bántalmazó – leszámítva a nagyon egyértelmű helyzeteket –, mert általában semmi sem fekete-fehér.

És valóban megesik az is, hogy pont a bántalmazó lesz az, aki az áldozati szerepeket magára veszi, és abúzussal vádolja a másik felet.

Ha például adott egy ember, aki hajlamos arra, hogy mindig magában keresse a hibát, és társul mellé valaki, aki pedig nem vállalja a felelősséget a tetteiért, könnyen létrejöhet egy olyan dinamika, amiben épp a bántalmazónak nevezett fél az áldozat.

T. D./WMN: Úgy sejtem, ez a fajta játszma egyáltalán nem ritka.

B. B. P.: Igen, és ezeknek a mértéke az, ami kérdőjeles. Fontos látni, hogy ez a kérdés nagyban függ az érintettek szocioökonómiai státuszától, környezeti mikrokultúrájától. Ha például olyan közegben történik a megszégyenítés, ahol az emberek eleve nem tudják jól kifejezni az érzelmeiket, könnyen lehet, hogy ugyanazt a beszólást kevésbé élik meg toxikusként, amit egy felvilágosultabb közegben már bántalmazásnak érzékelnének. Természetesen a kevésbé felvilágosult közegben is meglesz a sértés pszichológiai hatása, csak nem biztos, hogy az összehasonlítási alapunkban ez megjelenik. Hisz, ha minden kapcsolatban, amit látok, megtörténik ez, könnyen gondolhatom azt, hogy ez a normális. Nem ritka, hogy maga a bántalmazó sem tudja, hogy aktívan bántalmazást követ el, egyszerűen csak ehhez a viselkedésmódhoz adott az eszköztára.

Hozzáteszem: a legtöbb kapcsolatban cserélődhetnek a szerepek. Könnyen megesik, hogy egyszer a pár egyik tagja türelmetlen, máskor a másiknak van fárasztóbb, stresszesebb napja, és ez meg is jelenik a közös dinamikában. 

T. D./WMN: De hát fáradt, stresszes nap minden pár életében van, ahogy – meg merem kockáztatni – mindenki vágott már olyat a párja fejéhez, amivel az elevenébe talált, és utólag megbánta. Honnan lehet tudni, hogy csak egy feszült időszakunk van, vagy bántalmazó kapcsolatban élünk? A határ sokszor egyáltalán nem olyan éles, mint elsőre tűnik.

B. B. P.: Pontosan.

Itt az lesz majd a kulcs, hogy a kapcsolat többi szakasza mennyire tudja begyógyítani azoknak a konfliktusoknak a sebeit, amik érzelmi nehézséget okoztak.

Tehát tegyük fel, hogy összeveszünk és elhangzanak csúnya dolgok, de utána, mondjuk, egy órával vagy egy nappal később már létrejöhet az a meleg érzelmi légkör, ami feszültségmentes, ami tölt. Ha viszont valamelyik fél azt tapasztalja, hogy a kapcsolata hatására napokon, heteken keresztül feszült, és az hatással van a munkájára, a szociális életére, vagy az egészségére, esetleg visszatérő szándékosságot is érez a partnere részéről a negatív gesztusokban, akkor az már bántalmazó kapcsolatról árulkodik. 

T. D./WMN: Szerinted minden kapcsolatban bántalmazó lesz az, aki az egyik viszonyában az volt?

B. B. P.: Elsőre azt mondanám, nem feltétlenül. Én szeretek hinni abban, hogy az emberek képesek a fejlődésre. Másrészről, nyilván nem véletlenül tetted fel ezt a kérdést: valóban sokan vannak, akik nem dolgoznak magukon, nem nyitottak a változásra, és így akarva-akaratlanul rendszeresen fájdalmat okoznak másoknak. Ha valakinek az volt a stabil gyerekkori tapasztalata, hogy őt rengeteget bántották, nem szabtak neki határokat, és ebből kialakult egy narcisztikus, határátlépő viselkedés, akkor nyilvánvalóan ezt a számára természetes működést viszi majd kapcsolatról kapcsolatra. És sajnos ez a gyakoribb, de én azt mondom: ne zárjuk ki, hogy az ember tanulhat a hibáiból, mert igenis mindenkinek megvan a lehetősége erre. 

T. D./WMN: Egy sztereotípiáról szeretnélek még kérdezni, hiszen nagyon gyakran felmerül, hogy a bántalmazót rögtön narcisztikusnak kiáltják ki – te is ezzel a példával éltél most. Van ennek a valóságalapja?

B. B. P.: Nagyon örülök, hogy felteszed ezt a kérdést, mert nagyon zavar, hogy összemossák ezt a két dolgot. A válaszom egy nagyon határozott nincs. Egyrészt, mert van összesen tízfajta személyiségzavar, és a narcisztikus csak egy közülük. Másrészt, mert ez sem determinál valakit feltétlenül arra, hogy abuzív legyen. Többször láttam már olyan kapcsolatot a praxisom során, amiben egy – külső megítélés szerint egészséges – diagnosztikai szemmel narcisztikus embert, aki próbált megfelelni a társának, a partnere fizikailag és lelkileg is bántalmazta. A narcisztikus fél itt az elszenvedő volt, ami azzal is magyarázható részben, hogy ők sokszor arra törekszenek, hogy nagyon jó partnerek legyenek, hiszen akkor tudnak a saját szerepkörükben csillogni, elismerést kapni.

Nem minden narcisztikus bántalmazó, ahogy a többi érzelmi sérülést megélő személy sem feltétlenül válik bántalmazóvá, még ha vannak is köztük ilyenek. Az egyént nem szerencsés egy csoporttal azonosítani, vagy egy tulajdonsága alapján beskatulyázni, szerintem mind többek vagyunk ennél.

Emellett azt is fontos látni, hogy ezek a személyiségzavarok spektrumok, amiken mindenki elhelyezhető valahol – te is, én is –, csak épp eltérő mértékben. Van, akinél szinte meg sem nyilvánul, másnál viszont erős. Na most az emberek nagy része nem klinikai szakpszichológus, mégis nagyon könnyen rámondja a partnerére, hogy ő bizony narcisztikus.

T. D./WMN: Térjünk vissza egy gondolat erejéig az első kérdéshez! Miben más a toxikus kapcsolat, mint a bántalmazó?

B. B. P.: Lehet valami toxikus anélkül, hogy bántalmazó legyen. Az például toxikus működésnek minősül, ha az egyik fél hajlamos a feszültségét kábítószerekkel oldani, és ebbe beleviszi a partnerét is. A toxikus kapcsolat nem feltétlenül tartalmaz bántást, de legalább az egyik, rosszabb esetben mindkét fél életminőségét rombolja – legyen szó a munkáról, a barátokkal való kapcsolatról, az egészségi állapotról, a tanulmányi eredményekről, vagy éppen a spirituális fejlődésről.

T. D./WMN: Vannak példák arra is, hogy míg valaki egy kapcsolatában toxikusan működött, egy másikban kifejezetten jól funkcionált. Mi lehet ennek az oka? 

B. B. P.: A párkapcsolat egy rendszer, amiben a felek folyamatosan hatással vannak egymásra, miközben eltérő igényeik, nehézségeik, érzelmi szükségleteik vannak. Tegyük fel, hogy én úgy érzem magam biztonságban, hogy a párom mindenbe beavat, átláthatóvá teszi előttem az egész életét. Ha van egy partnerem, akinek ez nem jelent gondot, aki szívesen beszámol mindenről, írogat egész nap, akkor ebben a kapcsolatban jól tudok működni, hiszen a párom nem tapos rá a sérüléseimre. Viszont, ha összejövök valakivel, akinek nagyon nagy az autonómiaigénye, és feszélyező számára, ha mindenről be kell számolnia nekem, az ellentéteket okozhat, és mindketten kibillenhetünk az egyensúlyunkból. Rossz esetben elképzelhető, hogy ez olyan mértékben destabilizál, hogy a viszonylag egészséges működésemet időközönként egy bántalmazó működés veszi át, akár akaratlanul.

Ha a partnerem nem veszi figyelembe, hogy milyen gombokat nyom be rajtam, különösen, ha ezt nyíltan elmondtam neki, akkor érezhetem azt, hogy bánt, és kialakulhat köztünk toxikus dinamika. 

Olyan ez egy kicsit, mint a puzzle darabkái: ahol nekem vannak a dudoraim, az valakinél illeszkedés, máshol meg összeférhetetlenség. A kérdés az, hogy mennyire tudunk érzékenyek, toleránsak lenni egymás szükségleteire és érzékeny pontjaira. 

T. D./WMN: Akkor kijelenthetjük tulajdonképpen, az, hogy mi a bántalmazás, a bántalmazott személyes megélésén is múlik? Leszámítva természetesen a fizikai erőszakot, valamint az általad említett bántalmazási szempontrendszert.

B. B. P.: Részben igen. Nyilván van olyan, ami objektíve nézve is bántó dolog, és mindenkinek fáj, de a legtöbb kérdés nem fekete-fehér. Éppen ezért nagyon fontos, hogy észleljük egymás határait, és ne devalváljuk, érvénytelenítsük egymás érzéseit – még akkor se, ha a konfliktust kiváltó viselkedés a saját mércénk szerint apróságnak tűnik.

T. D./WMN: Visszatérve a puzzle darabkáira – voltaképpen ez lenne a sémakémia-elmélet alapja? (A jelenségről ITT írtunk korábban, lényegében annyit takar, hogy gyakran választunk olyan partnert, akivel újraélhetjük a gyerekkori kapcsolódási mintázatainkat.)

B. B. P.: Részben. Onnan lehet tudni, hogy a vonzódást a sémakémia mozgatja, hogy az illető az első pillanattól kezdve ellenállhatatlan vonzalmat vált ki belőlünk, fantasztikusnak látjuk és rajongunk érte, szinte még ismeretlenül. Ennek sokszor az áll a hátterében, hogy a személy hasonló hatásokat vált ki belőlünk, mint ahogy a gyerekkori kapcsolatainkban sérültünk.

Ha én azt tapasztaltam meg, hogy anyám mindig csak egy karnyújtásnyira volt, de érzelmileg elérhetetlen maradt, akkor lehet, hogy egy hasonló működésű ember annyira bemozgat majd, hogy észre sem veszem azokat a jelentkezőket, akik sokkal jobb érzelmi hátteret tudnának nekem nyújtani.

Ők nem lesznek érdekesek, hiszen az ismerősség jobban vonz, és mindig elhitetem majd magammal, hogy ha elég jó leszek neki, ha bizonyítok, akkor majd biztosan megkapom a teljes figyelmét. 

Itt fontos látni, hogy mindannyian más sémákat hozunk, és vannak olyan párba állások, amikben folyamatosan triggereljük egymást.

T. D./WMN: Az jut eszembe a példádról, hogy amikor elkezdtem érdeklődni a másik nem iránt kiskamaszként, gyakran kaptam azt a tanácsot, hogy egy kicsit mindig elérhetetlennek kell maradni. Mintha eleve egy egészségtelen kapcsolódási formára, illetve a játszmázásra kondicionálnának bennünket.

B. B. P.: Igen, és az az érdekes, hogy ez egyébként nem százszázalékosan hülyeség: ha bemész a boltba pólót venni, és az egyikből csak egy maradt, a többiből meg ki van rakva vagy harminc, akkor nagyobb értéket kapcsolsz majd ahhoz az egyhez. Szeretjük megélni az exkluzivitás érzését. És ezzel önmagában nem is lenne gond, csak általában azok az emberek, akik érzelmileg nem elérhetők az ismerkedés elején, gyakran később sem szoktak hatalmas pálforduláson keresztülmenni. És ilyenkor könnyen meglehet az az illúziónk, hogy majd a kapcsolaton belül, hogyha én jól csinálom a dolgokat és kiérdemlem a figyelmet, akkor meg fog változni.

Sajnos ez gyakran csalódással jár, hiszen ha végül kialakul is a kapcsolat, könnyen meglehet, hogy hónapok, még akár évek elteltével is kiszámíthatatlan és elérhetetlen marad a másik fél, és nem lesz kielégítő a kapcsolat.

T. D./WMN: Valójában mennyi esélyünk van arra, hogy egyenesbe hozzunk egy kapcsolatot, amit a sémakémia működtet?

B. B. P.: Jó hír, hogy abszolút van rá esély, viszont ehhez néhány dolognak teljesülnie kell.

Gondoljunk úgy a párkapcsolatra, mint egy egyenletre: ha az egyik oldalát megváltoztatom, akkor a másik is változik valamilyen mértékben.

Ha én elkezdek a saját önismeretemen dolgozni, egy kicsit máshogy reagálok a nehéz helyzetekre, és a saját sémáim mellett egy kicsit érettebb működést tudok bevinni a kapcsolatba, az a partneremre is jó hatással lehet. Pláne, ha ki tudom fejezni, milyen igényeim vannak a párkapcsolatban. Itt már az a következő kérdés, hogy a partnerem is nyitott-e arra, hogy meghallja ezeket, dolgozzon magán, esetleg segítséget kérjen szakembertől.

Nyilván az az ideális forgatókönyv, hogy mindkettőnk elvégzi ezt a belsőt munkát, de amennyiben ez nem teljesül, akkor is szolgálhat pozitív példával a társa számára az érzelmileg érettebb fél. Például, ha az egyikünk bizonytalan kötődő és gyakran kibillen, de van mellette egy stabil partner, az segíthet neki hosszú távon is egyensúlyba kerülni. Több olyan kliensem is van, aki épp a párja pozitív mintája nyomán tudott fejlődni az évek alatt. 

T. D./WMN: Pedig mindig azt szokták mondani, hogy magunkért kell változtatnunk. Nem veszélyes az, ha ezt mégis a másik ember kívánsága irányítja?

B. B. P.: Nyilván az lenne az ideális forgatókönyv, hogy mindkét fél önállóan, magától fejlődjön, de ez nem mindig valósul meg, és láttam már pozitív példákat arra, hogy valaki megfejlődte a nehézségeit a párkapcsolat segítségével, és a szakítás után önállóan is stabil maradt. Volt olyan kliensem, aki komoly drogproblémákkal és érzelmi nehézségekkel küzdött, anno terápiába sem járt, viszont talált egy érzelmileg adakozó, szeretetteljes partnert, és hatására letette a kábítószert. Évek elteltével aztán szakítottak, és ő ki tudott lépni a kapcsolatból anélkül, hogy visszacsúszott volna a drogokba és/vagy társfüggővé vált volna.

De értem a kérdésed, és valóban megesik, hogy valaki túlságosan rátámaszkodik a partnerére, esetleg elkezdi azt érezni, hogy a másik fél kötelezettsége, hogy őt érzelmileg megtartsa és töltse. Ilyenkor az érzelmileg adakozó partner feladata, hogy határokat szabjon és jelezze, hogy mi az, ami még belefér neki, és mi az, amiben már ő is elfogy. 

T. D./WMN: Honnan tudhatjuk egy nehéz párkapcsolati periódus során, hogy mi az, amit egyénileg és mi az, amit párban kell megdolgoznunk? Hogy mi az, ami egyértelműen a saját szennyesünk, és mi közös? 

B. B. P.: Én azt gondolom, hogy az mindig célravezető, ha először önvizsgálatot tartunk, és megnézzük, hogy ami kettőnk között történik, azt tudjuk-e tolerálni. Hogy tudunk-e boldogok lenni a mindennapi nehézségek ellenére is. Amennyiben igen, fontos megvizsgálni, hogy a saját önismeretünkben mit tehetünk meg azért, hogy könnyebb legyen a közös helyzet.

Olvasással, terápiával megérthetjük azt, hogy miért reagálunk olyan nehezen a másik adott dolgaira, mit triggerel bennünk a viselkedése, megtanulhatunk jobb kommunikációs stratégiákat a támadás helyett, és változtathatunk azon, milyen reakciókat adunk ugyanarra a problémára.

Ez a rész rólunk szól – a következő kérdés az, hogy a partner mennyire nyitott arra, hogy ő is dolgozzon magán, esetleg megfontolja a mi gondolatainkat. Hogyha már mindent megpróbáltam, és objektíve, a környezetemben lévő kapcsolatokat nézve is azt látom, hogy nálunk valami furcsán működik, akkor érdemes határozottan jelezni, hogy bizony a másik félnek is változtatnia kell, ha működtetni szeretné a kapcsolatot. Minden kapcsolatban vannak természetes hullámvölgyek, de fel kell mérnünk, hogy meddig tudunk elmenni.

Fotók: Chripkó Lili / WMN

Takács Dalma