Családi ökörség örökség

Amikor apukám még csak csapta a szelet anyukámnak, bizonyítva határtalan és őrületes szerelmét, biciklivel tette meg a Füzesabony–Gyoma távolságot. Mondjuk, ez az élmény annyira maradandó volt számára, hogy a versenykerója, amellyel letekerte ezt a röpke 125 kilométeres távot, azóta is szögre akasztva várja, hogy történjen vele valami, mármint hogy tényleg szó szerint szögre van akasztva…

Szerencsére úgy tűnik, méltó utódja lesz: a barátom nagy bicikliőrült, és remélhetőleg legalább annyira őrülten szerelmes is, mint az előző tulajdonos, szóval jó kezekben lesz a csodabringa, ha egyszer tényleg lekerül a szögről. Apukám egyébként azóta más kerékpáron sem szívesen ül, valóban egy életre elég volt neki a tekerésből. Nem is igazán érti, hogy a gyomai emberek miért szerethetnek ennyire biciklizni, miközben az életüket kockáztatják (sokan tényleg nagyon veszélyesen közlekednek) néha – köztük az anyukám is. Valahogy aztán rám is átragadt ez a hóbort.

Mint minden szeretetteljes törpe, én is a pótkerék-meghajtású négykerekes járgányon kezdtem a pályafutásom

Csodaszép piros színe volt, csakúgy szeltem vele az utat, és már messziről lehetett hallani, ha közeledtem, olyan hangosan csörömpölt.

A felnőtt családtagok „nagy örömére” a gyerek mellett szaladós, „botos” fázis sem maradhatott ki, de csak nem sikerült szintet lépni, egyszerűen nem találtam az egyensúlyomat.

Az egyensúlygyakorlatok egyébként továbbra is kifognak rajtam, szóval kisebb csoda, hogy megtanultam biciklizni! Végül a sok-sok gyakorlás és egy ovis barátnő lelkesedése és tanácsai átlendítettek a holtponton, olyannyira, hogy egy jól sikerült fékezés alkalmával konkrétan tényleg átlendültem a biciklikormányon, amit az egyik tejfogam bánt. Valamiért erre tisztán így emlékszem, még a mutatvány pontos helyét is meg tudnám mutatni, miközben az otthoniak váltig állítják, hogy ilyen biztosan nem történt, és csak kitaláltam az egészet. Mostanában azért általában viselek bukósisakot, mert hát sosem lehet tudni…

Miután megvolt a technika, nagyon rákaptam az ízére!

A mai napig hihetetlen energiákkal tölt fel, ahogy taposva a pedálokat, úgy érzem: szinte repülök (persze ehhez elengedhetetlen, hogy jól fel legyenek fújva a kerekek).

A biciklizés megadja azt a szabadságérzést, hogy bárhova pikk-pakk eljuthatsz, teljesen a magad ura vagy.

Olyan magával ragadó a feladattudat, ahogy eggyé válsz egy szerkezettel, és ily módon – ember és gépezet együttes erejével – viszonylag gyorsan helyet tudsz változtatni.

Néha kihívás is, hogy – megküzdve az elemekkel – célt érj, de teljesítve a távot, máris megveregetheted a vállad, hogy bizony ma is mozogtál egy jót.

Mindegy, milyen, a lényeg, hogy guruljon!

Azt látni kell, hogy egy gyerek bicikliztetése nem olcsó mulatság, hiszen ahogy gomba módra nőnek, úgy kellene mindig újabb méretű kerékpárt venni. Amelyik már kicsi, az iszonyú kényelmetlen, szinte az ember nyakában van a térde – ezért nem teljesen értem a BMX-ek létjogosultságát, pedig még a 100 Folk Celsius is megénekelte, hogy az egy csodabringa, de hát ízlések és pofonok.

Amelyik bicaj meg sokkal nagyobb, az veszélyes – nekem legalábbis mindig félelmetes volt, ha nem ért le a bicikliről legalább a lábujjam hegye. A helyzetre reagálva nálunk az a megoldás született, hogy mindig másodkézből vettük a megfelelő méretet, így általában kiszuperált német drótszamarakkal tekereghettem. Elég menő voltam!

A másik mondás az volt, hogy úgysem vigyáznék rá kellőképpen, minek több tízezres költségekbe verni magunkat. És milyen igazuk volt: valahogy mindig kidurrant a gumija. Ki gondolta volna, hogy az az éles kavics veszélyes lehet, vagy hogy a ligetben még a hétvégi buli üvegmaradványai között lehetetlenség szlalomozni, és az otthoni kaktuszok is ennyire szúrósak?!

Egyszer nyertünk egy Csepel bringát tombolán (!), arra úgy vigyáztam, mint a szemem fényére! Még ma is remekül lehet vele jönni-menni.

Aztán nem is olyan rég, felnőttebb fejjel a győri életem egyik mérföldköveként első körben a bolhapiacon néztünk szét bicikli után kutatva, és szerelem volt első látásra ez a leharcolt, ezüst színű, retró vasparipa.

Az a tapasztalatom, hogy típus szempontjából viszont nem mindegy, mire pattan fel az ember

Ami engem illet, egy darabig a férfivázas kerékpárokra nem tudtam felkászálódni. Nem egyszer akadt be a lábam, és terültem ki úgy, mint egy óriási béka. Néhány ilyen esést követően már féltem is próbálkozni. Tősgyökeres kontrafékes biciklistaként a váltóval is meggyűlt a bajom, az első szárnypróbálgatások közepette konkrétan ön- és közveszélyesen közlekedtem. Akárcsak egy ámokfutó, úgy száguldoztam rettegéssel vegyített izgalmamban.

Aztán hamar rájöttem, hogy váltó nélkül csak az Alföldön lehet érvényesülni, ha kalandokra vágyom, muszáj megtanulnom kezelni ezt a bonyolult(nak tűnő) szerkezetet.

Ennyi csetlés-botlás után már fontos lett a biztonság is, így ha hosszabb távra kerekedem fel, vagy nagyobb városban közlekedem, a bukósisak is mindig jön velem, szürkület után pedig szigorúan kötelező a világítás. Régebben egyik sem izgatott különösebben. Pedig pár ezer forintos tételek, és néha épp ilyeneken múlik az élet. A biciklizés egyébként néhány alapfelszerelés és rendszeres karbantartás mellett is jóval olcsóbb és egyszerűbb módja a városban közlekedésnek az autóval szemben, hiszen környezetkímélő, és az élettani hatásairól nem is beszélek. Igazán jó megtapasztalni, hogy egyre több települést kötnek össze a kerékpárutak.

Jöhetnek a kalandok!

Sokat segített a szintlépésben, hogy az egyik nyáron elhatároztuk: körbetekerjük a Balatont. Csak olyan szép nyugisan, élvezve a kilátást, megküzdve az emelkedőkkel, és a nagy izzadásokat enyhítendő, megmártózva a magyar tengerben. Az egynapos teljesítménytúra még várat magára, de ízelítőnek tökéletes volt a „mamitempós” karikázás.

Olyannyira elkapott minket a hév, hogy tavaly nyáron a Káli-medencében is így jártuk be a kis falvakat. Végre tudtunk fröccsözni a Badacsonyban, és még csak a jogsi elvesztése miatt sem kellett aggódni.

A Balaton-felvidék romantikus dimbes-dombos tájai között a naplementébe nyargalás idilljét csak a dinamóm hangos kattogása törte meg.

A passzívan pihenős családi nyaralásunkon pedig a tesómmal csak úgy fogtuk magunkat, és felkerekedtünk a keleti kiskörre. El tudjátok képzelni, mennyi adrenalin szabadult fel bennünk az egyik lejtőn gurulva a forgalmas négysávos szélén, csak mert elnéztük az amúgy eltéveszthetetlen bicikliutat? Elképesztő élmény volt, talán ilyen ízű lehet a féktelen szabadság (volt működő fékünk, nyugi, csak nem használtuk) – hű, még most is belebizseregtem a gondolatába.

A biciklizés egy életérzés

Ó, az a boldogság, ami az egyre fokozódó ütemesség közben elönt, ahogy a szél belekap a hajamba, és megpróbál lassítani, mert általában szembe fúj, de nem hagyod magad, közben a napfény cirógatja az arcod. Meg az az izgalom, amikor a zápor elől menekülsz, vagy majd meghalsz a cikázó villámok között, de egyre csak tekered, tekered. És  az a jóleső fáradtság, amitől egy áttekert nap végén bezuhansz az ágyba.

Nem akarok túl nagy szavakat használni, de a kerékpározás megtanított fegyelmezettnek és kitartónak lenni, és egy kicsi bátorságot is kaptam tőle.

Egy dolgot nem mertem még megtenni, pedig magától értetődő lenne: a fővárosban nyeregbe pattanni. Annyira ijesztőnek tűnik még külső szemlélőként is budapesti biciklis banda, nem tudom elképzelni, hogyan élik túl az eszeveszett rohanást, a sok autót, gyalogost, a lámpákat. De azért kacérkodom a gondolattal. Ki tudja, lehet, hogy ma bérelek egy Bubit, nehogy pont a kerékpározás világnapján maradjon ki a móka!

Deli Csenge

A képek a szerző tulajdonában vannak