–

Négy másodéves francia mérnök srác, útkereső huszonévesek, úgy döntött, egy évig szüneteltetik a tanulmányaikat, hogy az utazáson keresztül megtalálják felnőtté válásuk néhány hiányzó darabját

Ahelyett viszont, hogy Elliott, Émilien, Elliot és Senghor vettek volna egy repjegyet a világ egy távoli szegletébe, nagyobb szabású tervet szőttek.

A négy jóbarátnak régóta szívügye a fenntarthatóság, ezért elképzelhetetlennek tartották, hogy repülőre üljenek, így hosszas tervezés után úgy döntöttek, biciklivel indulnak útnak – Pekingbe.

Az ötlet fokozatosan bontakozott ki, majd egy LinkedIn-poszt után jelentősen felgyorsultak az események, rengeteg cég ajánlotta fel ugyanis a fiúknak a támogatását, ami nagy segítség volt a finanszírozáshoz. Ezek az együttműködések megerősítették őket abban, hogy az értékrend, amit a projektjük közvetít, másoknak is fontos, rajta keresztül pedig még több emberrel oszthatják meg a környezettudatosság és a lassú (slow) utazás szépségeit.

Kilenc hónapnyi felkészülés után 2021 októberében indultak útnak, eredeti terveik szerint Görögországba, hogy onnan áthajózzanak Délkelet-Ázsiába

Az otthon maradók és az egyre növekvő követőbázis tájékoztatására Instagramon és a blogjukon is beszámolókat írtak, hogy az érdeklődők követhessék a kalandjaikat. Kezdetben minden posztjuk franciául volt, azonban hamar rájöttek, üzenetüket minél több emberhez szeretnék eljuttatni, ezért elkezdtek angol fordításokat is mellékelni.

Néhány megállót megterveztek előre, de összességében nem szabták túl szűkre a kereteket, hogy nyugodtan felfedezhessenek, kiélvezhessék az utat.

És persze az is igaz, hogy az ezzel az utazási formával járó nehézségek úgyis hamar felrúgták volna a szoros időbeosztást. A legtöbbször vadkempingeztek a semmi közepén, máskor bekéredzkedtek kedves idegenek kertjébe, hogy ott verjék fel a sátrat. Pár helyen befogadták őket, de aludtak hostel tetején (a tulajdonosok engedélyével), télire bezárt kávézókban, éttermek teraszai alatt.

Ahogy olvasom a blogbejegyzéseiket, olyan, mintha egy kalandregényt pörgetnék, csakhogy ezek hús-vér emberek, akikkel összesodort minket (a barátnőmet és engem) a véletlen egy budapesti szórakozóhelyen

Végigbeszélgettünk jó pár órát, a bejegyzéseiken keresztül pedig még jobban megismerhettem őket. Felváltva írják a posztokat, mindegyikük stílusa kicsit más, és sokkal több egyszerű leírásnál. Rengeteg érzelem, feszültség, felismerés és csalódás van benne, de ugyanúgy helyet kap a humor és az ismeretlen felfedezésének gyermeki izgalma is.

Nemcsak utazni támad tőle kedvem, de sokszor meg is könnyezem, milyen nyersen és őszintén beszélnek egy fiatal felnőtt vívódásairól, kulturális tapasztalásokról, barátságról, konfliktusokról.

Hiszen ahogy az a kalandokkal lenni szokott, ez az út sem zajlott zökkenőmentesen

Görögországban világossá vált számukra, hogy a járványhelyzet miatt a tervezett hajóút nem valósulhat meg, így Peking helyett más célt kell találniuk. „Ezt a kudarcot nehezen fogadtuk el. Sokáig hittem, hogy a munkánk és a kitartásunk elég lesz a sikerhez, hiszen eddig mindennel így volt, legyen szó a tanulmányainkról, a hobbijainkról, vagy a projekt elindításáról. Ez azonban nagyobb nálunk, ebbe a helyzetbe bele kell törődnünk, bármennyire frusztráló is.”

Így az újratervezés után úgy döntöttek, Irán lesz a projekt végső célja, azonban addig még több buktatót is tartogatott az út, amelynek elején kellemes idejük volt, az enyhe ősz tökéletes volt a biciklizéshez, sátrazáshoz. December végére azonban elfogyott a szerencséjük, és néhány szakaszon kénytelenek voltak buszra szállni, mert a korábbi 100-130 letekert napi kilométer helyett alig tudtak 30-40 kilométert megtenni egy nap alatt a hidegben. Ez tovább rontotta az amúgy is csalódott csapat kedvét. Egyre kevesebb helyet találtak nyitva, a nyaralóövezetek télen elhagyott falvaiban hiába kerestek boltot vagy vendéglőt.

Januárra a sok ezer letekert kilométer, a hideg és a folytonos együttlét egyre keményebb konfliktusokat okozott a csapatnak, így Isztambulban úgy döntöttek, egy időre szétválnak.

„Vissza kellett találnunk önmagunkhoz, mert kezdtünk túlságosan beleolvadni a csapatba” – mesélik. Két hónapig a saját útjukat járták, volt, aki dolgozott, más önkénteskedett, járta az országot – ki-ki maga gyűjtött élményeket. „Szükségünk volt erre a szünetre, meg kellett várnunk, hogy újra hiányozni kezdjünk egymásnak.”

Így márciusban újult erővel folytathatták az utat

Sokan féltették őket Irántól, a fiúk azonban igyekeztek nyitottan állni az országhoz, a megfelelő óvintézkedések mellett, amikről részletesen be is számoltak. Körültekintő felkészülésüknek hála nem kerültek nagy bajba, bár érték őket negatív meglepetések, de a két hónap alatt, amit ott töltöttek, rengeteg élménnyel gazdagodtak. Bár a korábbi országok is tartogattak számukra meglepetéseket, kulturális különbségeket bőven, elmondásuk alapján Iránban érezték meg igazán ezt a különbözőséget, ami sok mindent perspektívába helyezett a saját, otthoni életükben. Sok olyan helyet felfedeztek, amire gondolni se mertek volna, egy időre távolsági buszokra cserélve a bicikliket, amiben nemcsak a fáradtság, de a biztonság is közrejátszott.

Irán volt a legkeletibb állomásuk, nyolc hónap úton levés után „visszafordultak”, hogy hazafelé vegyék az irányt. Elmondásuk szerint az Irán utáni következő állomásuk, Grúzia, igazi fellélegzést jelentett számukra, kicsit visszatérhettek a megszokott ritmusukba bulikkal, buja természettel, és a szabadság érzésével.

Innen végeláthatatlan buszutakkal visszaértek Európába, Budapesten pedig végre teljesen visszaülhettek kerékpárjaikra. Ahogy ők fogalmaztak: „Elveszett kalandorokból újra egyszerű kerékpáros turisták lettünk.”

Budapestről még hosszú út várt rájuk hazáig

Azonban a kezdetekhez képest sokkal magabiztosabban indultak el. „Már nem szégyenlősködünk, ha segítségre, szállásra, vízre van szükségünk. És nem ragaszkodunk görcsösen időbeosztásokhoz sem. Ha pár nappal később érünk oda valahová, nem dől össze a világ.”

A hazafelé tartó úton már erősen rájuk köszöntött a nyár, és a csapat néhány tagja más tervek miatt hamarabb elvált a társaságtól. Nemsokára mindenki hazaér, és bár egy ideig nem szeretnének ekkora kalandba vágni, rengeteg mindent tanultak az úton, amit a mindennapi életükben is kamatoztathatnak.

„Kevésbé érdekel, hogy mit gondolnak rólam idegenek, az viszont sokkal fontosabb lett, mit éreznek a hozzám közel állók. Az út során kénytelenek voltunk megbeszélni a problémáinkat ahhoz, hogy működni tudjunk – túl kellett lendülnünk a különbségeinken. Ez azt hiszem, a munkámban is hasznos képesség lesz”

– mondja Émilien, majd azt is hozzáteszi, egy ilyen út lehetővé teszi, hogy a látogatáson, városnézésen túl a helyhez, az emberekhez, és végső soron saját magunkhoz is jobban kapcsolódjunk. És hogy mi kell még egy ilyen kalandhoz? 

„Amikor az ember belevág egy ilyen útba, a fizikai felkészülésen, a tájékozódáson, az alkalmazkodáson és a nyitottságon túl azért egy kicsit őrültnek is kell lenni. Nem azon gondolkodni, hogy mi lehetséges, és mi nem.”

Pichler Zsófi