Szinte elállt a lélegzetem, amikor először megláttam, milyen a Lázbérci-víztározó. Minden benne van, amit annyira szeretek. Hegy, víz, völgy, erdő, haraphatóan friss levegő... 

Hol van Lázbérc?

Nincs túl messze Budapesttől sem, szóval nem „a világ végén” van, hanem inkább „a világ közepén”, Borsodban. Ózd és Szilvásvárad között található Észak-Magyarország egyik legnagyobb víztározója, amely egy kiemelt természetvédelmi területen fekszik. A Csernely-patak és a Bán-patak is ott folyik mellette, és táplálja a víztározót. Igazi horgászparadicsom, és a kirándulók, túrázók is nagyon kedvelik a környéket. A Szalamandra-tanösvénnyel is találkoztunk, de elsősorban a természettel randevúztunk úgy istenigazából. Üdítő találkozás volt, az biztos!

Mit lehet ott csinálni?

Ülni, bambulni, nézni a vizet, a hegyeket, a vízben visszatükröződő fakoronák zöldjét, a kergetőző halakat, az úszkáló kacsákat, a vidám gémeket, az ugráló békákat, csapkodni a böglyöket, szóval minden olyan tevékenységre lehetőségünk van, ami igazán fontos ahhoz, hogy aztán a hétköznapokon napi tíz órában meredten nézzük a számítógép képernyőjét. Mi Upponyban szálltunk meg, ami csupán három-négy kilométerre van a víztározótól. Viszont eléggé meredeken fölfelé vezet az út, ami mind gyalogosan, mind biciklivel elég kemény menet. Futva meg aztán pláne. Az érkezés és az indulás napjának kivételével minden reggel elfutottunk az erdei úton a tározóhoz, és persze vissza is... Délutánra pedig kipihentük magunkat, ezért aztán bicajjal eltekertünk Dédestapolcsányra, ami oda-vissza olyan 15 kilométer volt. Esténként nem nagyon kellett altatni bennünket...

Szabadság, szerelem, Lázbérc...

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Upponyból felmásztunk a Herkó Páter-kereszthez, és a sziklákon keresztül ereszkedtünk le az erdőbe. 

Elég sokat tekertünk, de volt olyan szakasz, ami annyira meredeken vezetett lefelé, hogy kilométereken át meg sem kellett mozdítani a pedált, ellenben erősen tartottuk a féket. Fölfelé viszont mindez fordítva volt... de mi azt sem bántuk! 

Több mint hét kilométert futottunk naponta hegynek föl, völgynek le, közben volt olyan, hogy édes fekete-fehér borzféleségek szaladtak át előttünk úton, illetve az egyik megtorpant, és elbújt a sűrűben, a másik meg villámgyorsan hasított el az orrunk előtt. Szeretném én elérni azt a sebességet, ami neki meg sem kottyan...

Ez az úgynevezett „csóktisztás” előtti lejtő. Mi neveztük el így...

Nyugalom. Nyugalom. Nyugalom. Nyugalom. Nyugalom. Nyugalom. Nyugalom. Nyugalom. Nyugalom. Nem tudok mást írni a kép alá, csak ezt az egy szót. De azt sokszor...

A Herkó Páter mellett ilyen volt a kilátás a víztározóra. Megérte csípetni magunkat a böglyökkel az úton!

Ezt a szép templomot láttuk az upponyi szállásunk ablakából. A csendet sajnos nem tudtuk lefotózni, de képzeljétek hozzá.

Az upponyi pincesor is megér egy kirándulást. 

Nagyon szép hét volt, amibe belefért egy szilvásváradi és egy aggteleki barlangkirándulás is. Azt már idén elhatároztuk, hogy jövő nyáron is barangolunk Magyarországon, mert elképesztően sok olyan része van, amit nem ismerünk. Csupa csoda, méghozzá itt, a szomszédban.

Szép kilátásaink vannak, na!

Both Gabi

A kiemelt kép Pintér István fotója.

Az összes többi: Lehotka Gábor