Vadidegen embereknek mondani el a titkaidat – Megnéztük Bodó Viktor A csoport című előadását

–

Van, aki már rutinosan foglalja el a helyét a székén. Üdvözli az ismerősöket, van, aki most jön először, bizonytalanul keresi a helyét, amin aztán feszengve fészkelődhet. Vannak, akik hangosan érkeznek és vannak, akik csak beslisszannak. Már a testbeszéd, az öltözet is árulkodik. Ismerősök foglalnak helyet. Minden karakter ismerős valahonnan. A buszról, az SZTK várójából, a Kormányablakból és az éjszakai belvárosból. Aztán szép lassan kibontakozik mindenki története.

A csoportban mindegy, ki minek a függője, drogoké, (alkalmi) kapcsolatokré, alkoholé, szexé, koplalásé, vagy plasztikai műtéteké. A lényeg, hogy gyógyulni akarnak, jobban akarnak lenni.

A nő, akit molesztáltak gyerekkorában és a szülei nem védték meg. A meleg fiú, aki nem bír szabadulni apja toxikus maszkulinitásának szorításából. Az új srác, akit elterelésre küldtek egy autóbaleset miatt. A gyökértelen lány a társadalom perifériájáról és a hivatalnok, aki csak a felesége miatt jött, amúgy semmi baja. Kézben tartja az ügyet. Csak egy sört iszik esténként. Meg mellé egy-két felest, hát az ugye szinte jár is az embernek. Fájdalmasan ismerős karakter(ek). 

Vadidegen embereknek mondani el a titkaidat

Javarészt amerikai filmekből tudjuk felidézni az anonim függők klubjainak hangulatát. Rágcsálnivalók az asztalon, termoszos kávé, körben székek. A résztvevők köszönnek, keresztnévvel bemutatkoznak, mellé jön a függő titulus is (persze csak annak, aki már felismerte függőségét), és a többiek köszönnek. Így indul az előadás is.

Van ebben a helyzetben valami groteszk, a résztvevők is érzik ezt. Zavartan darálják, miért vannak itt, hogy mi vezetett idáig. Van, akiből ömlik a szó és van, aki csendes megfigyelő és csak nagyon nehezen nyílik meg.

Belegondolva, iszonyúan kiszolgáltatott helyzet lehet, annak ellenére, hogy a csoport alapszabálya, hogy semmi, de semmi nem kerülhet ki a körből.

Vadidegen emberek összegyűlnek és életük legfájdalmasabb, legmélyebb tapasztalásait osztják meg egymással. A legsötétebb titkokat.

Saját terápiás folyamatomból tudom, hogy ha hangosan kimondunk bizonyos mondatokat, az egészen váratlan érzéseket képes előhozni. Hiába írtam már sokat a saját csomagomról, mégis, kimondani valakinek egy fontos gondolatot, valakinek, akit igaziból nem is ismerek, hát, az bizony határugrás. Egy egész csoport előtt megtenni ugyanezt: fogalmam sincs, hogy könnyebb-e, vagy nehezebb, de a székeken ülőkön ugyanezt az ambivalens felszabadulást észleltem, amit én is érzek a pszichológusnál. Egyszerre jó és pokoli.

Pszichodráma és álomvilág

Az előadás szerkezete nagyon egyszerű. Ülnek emberek a körben, egyik megszólaló jön a másik után, időnként reagálnak egymásra, a csoportvezető (Zsótér Sándor) pedig moderál, hozzászól, kiegészít, a csoport keretein belül segít, ahogy tud.

A vallomásokat időnként látomások, gegek bontják meg. Ilyenkor

a pszichodráma és az álomvilág találkozik, összekavarodik és gyönyörűen árnyalja az emberi élet lehetséges töréspontjait.

Eleinte úgy tűnik, hogy egy terápiás alkalmat követhetünk végig, de ahogy halad az előadás előre, ugrunk az időben is, igaz, azt nem tudni, mennyit. Így lehetőség van a szereplők sorsának alakulását kicsit részletesebben megismerni, van mód karakterfejlődésre, amit a színészek kivétel nélkül pazar eszköztárral illusztrálnak. Természetesen léteznek a színpadon, de kell idő a feloldódásra, ahogyan a való életben sem tudnak egy csoport tagjai azonnal lazán kapcsolódni. 

Rólunk szól

A színészgárda elkényeztette a nézőket, kivétel nélkül mindenkinek voltak emlékezetes, különleges pillanatai. Ha most minden karaktert részleteiben elkezdenék elemezni, akkor ez a cikk soha nem érne véget. Viszont fontosnak tartom, hogy mindenkit megemlítsek, úgyhogy most szépen felsorolom az előadásban szereplő összes színész nevét: Egyed Bea, Kádár Kinga, Kerekes József, Kerekes Vica, Stork Natasa, Szécsi Bence, Terhes Sándor, Ujvári Bors, Zsótér Sándor, Bíró Kristóf, Gál Réka Ágota, Molnár András és Pigler Emília Zita.

Tényleg jókora önuralmat kell gyakorolnom, hogy ne kezdjek el mindenkit a karaktere történetével együtt szétboncolgatni, mert nagyon izgalmasak a szereplők. Úgyis azok, hogy nincs megvilágosodás, nincs egyetemes tanulság. Nem is lehet, hiszen az előadás minden pillanata rólunk szól.

És ennek megfelelően a mellettem ülő sanszosan teljesen más előadást látott, mint én. Ezt az is alátámasztja, hogy időnként olyan pillanatokban, amikor én a sírással küszködtem, más nyerítve nevetett. Én meg párszor hangosan nevettem, amikor a legtöbben nem.

Két szereplő vallomása volt számomra a leginkább húsba vágó.

Az egyik a Kerekes József által alakított hivatalnoké, akit ugye a felesége küldött a csoportba. Mert hát neki nincs problémája. Kivéve, hogy van. A mindennapi fojtogató stresszt, a jól ismert nyomást, a robbanó feszültséget és az alkohol társadalmi megítélését (és az ebben rejlő veszélyeket, kockázatokat) Kerekes tökéletesen ábrázolta, ő maga volt a kisember összeszorult ökle. Nincs semmi felkavaróan tragikus a sorsában, pont a probléma és a karakter hétköznapisága volt a megrázó. Hányan élhetnek így?! Szinte észrevétlenül, láthatatlanul, gürizve, nap nap után.

A másik, számomra legemlékezetesebb alakítás pedig a gyerekként ide-oda dobált, szeretet nélkül nevelkedett, kallódó lányt megjelenítő Gál Réka Ágotáé volt. Próbálja valahogy megfogalmazni, szegényes, kisgyerekre emlékeztető szókinccsel, hogy mit is keres az életében. Szeretne szép lenni. Szeretne olyan lenni, mint a nő az utcán, akin látszik, tényleg látszik, hogy megy (azaz tart) valahova. Minden sejtemmel átéreztem a szavait. Hogy milyen az ácsingózás, amikor szeretnénk magabiztosak, önmagunk legjobb verziói lenni, sugározni az életet. Mindez soha nem tudott volna ilyen szívbe markoló lenni, ha míves szavakkal, hosszú körmondatokkal van kimondva. A szinte értelmetlenül, furcsán, esetlenül megfogalmazott gondolatok pontosan megjelenítették a lány vágyait, amit Gál olyan finom érzékenységgel tolmácsolt, hogy attól néhány ponton meghasadt a szívem.

Amit hazavittem

Ez tényleg egy olyan előadás, ami rólunk szól. A trigger pontjainkról, a traumáinkról, a legelemibb szükségleteinkről, fájdalmainkról, arról, hogy bizony van az úgy, hogy a legnagyobb teljesítmény pusztán az, hogy túléltük a napot.

Nem mond újat. Nem kínál megoldást. Ahogy egy csoport sem tud mindenkinek segíteni.

Bodó olykor szájbarágós eszközöket használ, hogy súlypontozzon életeseményeket, traumákat, de vannak kimondottan finom, érzékeny, megrázó pillanatok is. Máskor pedig a humort veti be, még akkor is, ha igaziból tudjuk, nincs itt semmi nevetnivaló.

Ahogy az előadás csoportja is közösséggé kovácsolódik (ha a résztvevők életének csak egy bizonyos fejezetében is), úgy a színészek együttrezgésén is érződik, hogy itt bizony nem egy instant szövegkönyvet hívtak életre a színpadon.

Az előadás minden pillanatában ott a közös gondolkodás, egy gyaníthatóan elsöprő erejű próbafolyamat.

Az előadás még friss, amit én láttam, még csak a második volt, így voltak bizonytalanságok, volt, hogy döcögött a ritmus, de mindez nem volt zavaró. Ahogy mondtam, belefért, sőt. Ami jobban esett volna, az az intimebb környezet. Egy pincében, iskolai tanteremben vagy kis stúdióban jobban érvényesülhetne a darab. A lényeg: hogy a legkevésbé az számít, ki mire van rácsúszva, milyen szerrel él. A lényeg az ember. Hogy mit keres, mit tompít el, mit helyettesít a függőségeivel. Mert ebben valójában a drogos, az alkoholista, a szexfüggő és a simán csak a körmét rágó, ujjait ropogtató, vagy stressz miatt nassoló között nem sok a különbség. Szeretni akarunk és szeretnénk, ha szeretnének. Hogy legyen türelmünk elviselni azt, amin nem tudunk változtatni. Hogy legyen bátorságunk megváltoztatni, amit tudunk. És bölcsességünk, hogy a kettőt képesek legyünk megkülönböztetni. Nap nap után. 

Képek: 6szín / Juhász Éva

Szabó Anna Eszter