„32 évesen tanultam meg biciklizni” – Mit jelent, ha az ember felnőttként végül legyőzi a gyerekkori kudarcélményeit?
Bár felnőttkoromra egész más alkat lettem, gyerekkoromban még szerettem feladni a dolgokat – így például a biciklizést is. De most, 32 évesen sikerült megtanulnom kerékpározni, a biciklin suhanva pedig érdekes volt átgondolni, hogy mi mindent vett el és adott a biciklizés az életemben. Hogy mennyiféle bátorságot ismertem meg nélküle és általa is. Hogy rám hárított még egy fajta coming outot, és hogy mennyire alakította az identitásomat valami, ami évtizedekig nem is volt jelen az életemben. Eddig. Kanicsár Ádám András írása.
–
Emlékszem, nagyjából hatéves lehettem, amikor az apám kivitt a lakásunk melletti nagy sportpályára, hogy megtanítson kerékpározni. Elterveztük, hogy én már két keréken gurulok majd anyu elé. Végül nem gurultam két keréken anyu elé se aznap, se máskor. Miután fél óra próbálkozást követően sehogy sem akart sikerülni a dolog, egyszerűen azonnal feladtam és lezártam az ügyet. Amíg otthon mindenki azt szerette volna, hogy megtanuljak bicajozni, addig én egyszerűen nem voltam hajlandó belefutni egy újabb kudarcba – legalábbis így gondolom most. Gyerekként minden bizonnyal egyszerűen csak féltem.
De biciklizés helyett megtanultam, hogy sokfajta bátorság létezik
Ahhoz ugyanis továbbra sem voltam elég bátor, hogy újra biciklire üljek – ezért folyamatosan hárítottam minden erre irányuló próbálkozást. Az idő pedig ilyen értelemben nem nekem dolgozott, hiszen ahogy növekedtem, egyre kínosabbnak éreztem a kortársaim előtt ügyetlenkedni, ez pedig csak megerősített abban, hogy jobb hagyni ezt a projektet.
Annak ellenére, hogy újra nyeregbe ülni nem volt bátorságom, viszont bátor dolog volt gyerekkorban lemondani a bicikliről.
Mert egy gyerek számára súlyos következményekkel kellett szembenéznem miatta: hárítani kellett a szülők előtt – akik nyilván folyamatosan próbálkoztak –, le kellett mondanom arról, hogy engem is hívjanak a többiek suli után együtt tekerni. Indokokat kellett találni arra, hogy lemondjam a kirándulásokat, és bele kellett törődni, hogy a biciklitúrákon én mindig hátul bandukolok majd a tanárokkal.
Sokat gondolkodtam azon, hogy egy meleg férfi mennyire érezheti magát férfinak gyerekkorában is
Nos, ha igazi srácnak akarod érezni magad, az biztos, hogy nem lesz előnyödre, ha nem tudsz biciklizni. Nemcsak hogy nem tudsz majd ugyanis részt venni különböző szabadidős tevékenységekben, de gyengének és bénának is tűnsz majd a kortársaid előtt, és fel fog merülni a kérdés, hogy mégis milyen fiú az, aki nem tud bicajozni.
Így jobbnak tartottam inkább titkolni a témát. Az akkor már ébredező szexuális orientációmmal együtt.
Meleg srácnak lenni, aki még biciklizni sem tud… Kész szociális öngyilkosság. Szociális szempontból amúgy sem állt jól a szénám. Így a bicikli szépen lassan tabu lett, a szégyen egy része, és még egy megkülönböztető bélyeg, amiről képtelen voltam beszélni, és ami a perifériára sodort.
Az, hogy valaki tud biciklizni, olyannyira természetes a társadalmunkban, hogy gimnáziumban az osztálytársak előtt előbb vállaltam fel, hogy meleg vagyok, minthogy nem tudok kerékpározni. Pedig minden bizonnyal ugyanúgy megértők lettek volna. És persze segítőkészek.
Egy idő után rájöttem, hogy emiatt az egész miatt nekem két coming out van a nyakamban
Ugyanúgy el kell mondani, hogy a fiúkat szeretem, ahogy coming out azt is elmondani, hogy egy métert sem tudok megtenni két keréken. A legnagyobb poén pedig az, hogy igazából mindkettő természetes dolog. A szexuális orientációnkkal együtt születünk, és úgy jövünk világra, hogy nem tudunk biciklizni. Hát mit kell ezen mégis szégyellni? Ennek szellemében, ahogy teltek az évek, nemcsak megszerettem magam meleg férfiként, de talán megbocsátottam azt is, hogy nem tudok biciklizni. Majd elég idős lettem már ahhoz is, hogy elengedjem a dolgot. Felnőttként már biztos voltam benne, hogy nem fogok mások előtt próbálkozni, és nem is igazán tudtam, hogyan kellene.
Így kimondtam: ez kimarad az életemből. Titkolni nem kell, de reklámozni sem. Igaz, közben aktivistaként pont ez ellen a felfogás ellen küzdöttem egész életemben. Csak persze nem a bringákkal kapcsolatban.
Aztán egy balatoni nyaralás során elkezdett minden megváltozni
Korábban egyik barátom sem erőltette a közös biciklizést, de hirtelen olyan helyzetben találtam magam, amiben váratlanul nagyon csábítóvá vált, hogy egy egyhetes üdülésen én is nyeregbe pattanjak, és ezzel a csodálatos emberrel, aki mellettem van, biciklivel suhanjunk fagyizni a nyaralók között, és hogy áttekerjünk Tihanyba – pont, mint egy filmben, ami néha a fejemben zajlik a tökéletes életről. Én pedig annyira magaménak akartam ennek a filmnek a jeleneteit, hogy a kis balatoni nyaraló apró udvarában azt mondtam, vágjunk bele. Meg volt a terv is: három nap, és két keréken megyünk a kis kolbászozóba.
Nem mentünk. Mindent megtettünk azért, hogy elinduljak két keréken, de egyszerűen nem sikerült. Talán a bicajjal volt a gond, talán a technikával, talán a kert méretével, talán azzal, hogy én egyre feszültebb lettem. Biztos nem segített egyikünk hozzáállásán sem, amikor harmincadik alkalommal dőltem el azon a rohadt biciklin, a távolba dobtam a napszemüvegem, és káromkodva a ház hátuljába vonultam cigizni, majdnem elbőgve magam, hogy mennyire kínos ez az egész, és én mennyire béna vagyok.
Eltelt egy balatoni nyaralás biciklizés nélkül, majd egy második is.
A dolog újra tabuvá vált, ha pedig felmerült a téma, folyamatosan azzal védekeztem, hogy én próbálkoztam, megtettem minden tőlem telhetőt és hogy felnőtt fejjel ez azért egy nehezebb ügy.
Nyilván már más a mozgáskoordinációm, mint egy gyereknek. Az egyensúlyérzetemről nem is beszélve. „Öreg vagyok én már ehhez” – nyugtattam magam, pedig tudtam, hogy nem.
A fejemben mégis folyamatosan ott tekergett a biciklizés
Rengeteget álmodtam róla, hogy egész délutánokat töltünk kerékpáron, én pedig pont olyan gondtalanul hasítok a levegőben, mint mások. Így egy este beütöttem a Google-ba a varázsszót: „felnőtt biciklioktatás” – reménykedve, hogy egyáltalán van ilyen. Közben megint csak furcsa párhuzam járt a fejemben.
A Kádár-korszakban élt melegekről szóló „Hideg diktatúrák, meleg férfiak” című kötet néhány jelenete jutott eszembe, amikben a szereplők titokban kutakodnak szótárakban a homoszexuális szó után, kínzóan vágyva arra, hogy ne csak ők legyenek egyedül a világban ezzel a furcsa érzéssel.
Én is pont abban reménykedtem, hogy nem lehetek én az egyedüli felnőtt a világon, aki nem tud biciklizni. Kell, hogy legyen más is. Kell, hogy legyen megoldás.
Így akadtam rá a felnőtt biciklioktatással foglalkozó Velo Budapestre, akiknek az éjszaka közepén írtam egy üzenetet, amire egy bizonyos János már aznap éjjel válaszolt. Valami nagyon ijesztőt: azt, hogy vár szeretettel az oktatásra, megtanít biciklizni. Pánik! Csak néhány nap múlva hívtam fel a részletek miatt, húzva-halasztva a dolgot, hiszen itt mégiscsak mérföldkőről van szó, bizony le kell majd vetkőzni minden szégyent, és túl kell esni a tanuláson, picit új emberré kell változni, olyanná, aki tud biciklizni. Nem tudtam, fel vagyok-e én készülve egy ilyen szintű „menőségre”.
János egy olyan mondattal kezdte a beszélgetést, amiért nem tudok neki eléggé hálás lenni. Kevés férfi mondta nekem eddig pont azt, amit hallani akartam: „Ádám, mielőtt nekivágunk, először is tudnod kell: nem ciki, hogy nem tudsz biciklizni, viszont nagyon menő, ha most belevágsz.” És itt eldöntöttem, hogy egy ilyen kedves embernek csak igaza lehet.
Igenis, menő lesz, hogy 32 évesen megtanulok biciklizni.
Így még az sem zavart, hogy az első órát rögtön egy játszótér közepére, délutánra szerveztük, ahol mindenki láthatta, hogyan esek-kelek, fel-le, jobbra-balra
De hamar rájöttem, hogy fenét se érdekli a pálya közepén bénázó harmincas gyerek. Főleg, hogy amúgy se nézek ki annyinak, ugye. Csak néhány ember bámult döbbenten, de nagyon hamar realizáltam, hogy aki ilyen erővel képes bámulni másokat, annak egyszerűen nem kell törődni a véleményével.
Ami napok alatt nem sikerült a Balatonon, az a Haller parkban ötven perc alatt ment. Amikor már gurultam a biciklin, János egyszer csak elkezdett tapsolni. A bicikliről leszállva – azért ez ekkor még erős kifejezés – jöttem rá, hogy a tapshoz bizony két kéz kell, vagyis János már nem fogta hátulról a járgányt.
Én bicikliztem. És… Igazából csalódtam. Mert egy picit azt hittem, hogy valami sokkal nagyobb durranás lesz az, amikor egyedül fogok gurulni. Lesz valami nagy felszabadulás, valami nagy elindulás, ami után nincs megállás. Valamilyen robbanásszerű életváltozás, amikor hirtelen nem bicikliző emberből bicikliző ember leszek.
De elmaradt a katarzis. Én pedig csak óvatosan mondtam a telefonba: már gurultam két keréken egyedül.
Nem tudtam, hogy a java hátra van
A katarzist ugyanis felváltotta egy hétről-hétre növekvő, óriási öröm. Az első önálló indulás. Az első tényleg szép fékezés. Az első jól kivédett esés. Az első seb. Az első kanyar, az első kör, az első hátranézés. Amit mások évek alatt sajátítottak el sok-sok tapasztalat után, én óráról órára tanultam meg Jánostól, akinek nem egyre könnyebb, hanem egyre nehezebb lett a dolga velem. Mert ahogy az ember rájön, hogy a lába erejével mennyire gyorsan is tud menni, nem érdeklik többé a bójákból kirakott akadályok és kanyarok.
Olyan lettem, mint a rossz gyerek, akire folyton rá kell szólni, hogy lassítson, vigyázzon magára, és csinálja már picit a feladatot is.
De János türelmes volt. Én pedig tudtam, hogy egy felnőtt biciklioktató nemcsak arra tanít meg, hogyan biciklizzek, hanem arra is, hogy tényleg okosan biciklizzek. Akár okosabban, mint sokan mások az utakon. Hogyan nézzek jól hátra, hogyan kanyarodjak a legbiztonságosabban, mire figyeljek az utakon. Nem hiába szólnak ezek a kurzusok inkább olyanoknak, akik évek óta bringáznak, de lehet, hogy nem elég biztonságosan.
A megannyi technikai feladat és a focipályán tett megannyi kör után János aztán szabadon engedett. Most már mehetek egyedül. Van egy biciklis világ a Haller parkon kívül is. Pánik! Ismét. De csak kicsit.
Mert akkor már tudtam, hogy haladni csak úgy lehet, ha előre nézünk és megyünk
Idén pünkösdkor elmentem egy grillpartira, moziba és bicikliztem húsz kilométert. Sosem gondoltam volna, hogy leírom ezt a mondatot. És máig nem is hiszem el. Miközben azután a bizonyos telefonhívás után két hónappal a zöld tájat nézve száguldoztam, eszembe jutott, mennyire félek, hogy most egyszer csak felébredek. Mert akkor nemcsak nem tudnék újra biciklizni, de nem lenne bennem a bátorság, ami miatt bele tudtam ebbe vágni. Nem lenne bennem a büszkeség, hogy megcsináltam. Nem lenne bennem az önbizalom, amit a két kerék zümmögő hangja ad. És nem lennék benne abban a jelenetben, amire annyira vágytam.
Örülök a húsz kilométernek, örülök a hatszáz kalóriának, örülök a lepirult arcomnak. De a legjobban annak örülök, hogy egy picit egészebb ember lettem saját magam számára. Nem is csak a kitartás és tanulás miatt: hanem mert megnyílt előttem egy új világ, ami biztos sokat fog adni.
Azért, ha láttok két keréken, kérlek, húzódjatok a pálya szélére. Még jobb a távolság.
Kanicsár Ádám András