-

Az egyik komoly fenntartásom az Egyesült Királyságba való költözéskor a fordított közlekedés volt: hogyan lehet megszokni, hogy máshonnan jönnek az autók, másfelé nyílik a zár, másik oldalon van minden? Lehet, hogy testi adottságaimból fakadóan kicsit érzékenyebben reagálok a kérdésre, mert a bal kezemmel lényegesen bonyolultabb kivitelezni bizonyos dolgokat, mint a jobbal. Például a sebváltó használatát. Magyarországon mindenfajta nehézség nélkül szereztem jogsit, imádtam vezetni, sokat autóztam. Egy időben heti szinten ingáztam Pécs és Budapest között, majd amikor anyukám is elköltözött onnan, akkor a Szigetszentmiklós-Újlipótváros táv vált napi rutinná, különösen Barnabás születése után.

Amikor kiköltöztünk Londonba, tudtuk, hogy az autó egy olyan luxus, amiről itt biztosan le kell mondanunk. Azt hittem, sokkal nehezebb lesz az elválás annyi volán mögött töltött év után, de egyáltalán nem így történt. Sem Marci, sem én nem tudtuk elképzelni, hogy kiigazodunk majd az itteni úthálózaton, úgyhogy nem nagyon vágytunk egy kormánnyal felszerelt anyósülésre. Ráadásul a tömegközlekedés olyan kiépített, hogy tényleg bárhova könnyedén eljutunk busszal és metróval. Gyorsan rászoktunk az online vásárlásra és a rengeteg sétára. Napi öt-tíz kilométer gyaloglást már észre sem veszünk.

Amikor ideköltöztünk, feltűnt, hogy mennyien bicikliznek és a Boris bike-ok (olyanok, mint otthon a Bubi) is mindenhol ott vannak. Pedig nincsenek olyan szépen leválasztott és felfestett biciklisávok, mint mondjuk Pesten az Andrássy úton. Vagy legalábbis egy éve én így érzékeltem…

Amikor Magyarországon éltünk, a budapesti kerékpárutak terjedésével nekem is egyre nagyobb kedvem támadt a tekeréshez, úgyhogy a terhességem előtti néhány évben egyre gyakrabban választottam a biciklit közlekedési eszközként. Most gondolom elképzeltetek fél kézzel a nyeregben. Nyugi, nem olyan vészes, ez is olyan, mint a londoni közlekedés: kívülről sokkal félelmetesebb.

Szóval volt egy gyönyörű, régi, városi kerékpárom, amit örököltem, és amit barátok segítségével szépen felpimpeltünk. Kapott Dóri-színű festést, új kereket, pillangós nyerget és kormányszivacsot. És persze nevet is: ő lett Vilma.

Vilmához azért is ragaszkodtam foggal-körömmel, mert kontrás kerékpár volt, ami nekem igazi megváltás: jobb kézzel tudom használni a féket, a bal kezemmel viszont csak támaszkodom, így oda tök felesleges bármit tenni. Vilma ráadásul magas kormánnyal rendelkezett, így nem kellett folyamatosan görnyedt háttal pedáloznom, a hét centivel rövidebb bal karommal is kényelmesen elértem a pillangókat. Szóval Vilma volt az igazi társammá vált az aszfalton.

Azt viszont teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy a bicózásnak nevezett cirkuszi mutatványommal gyerekkel kiegészülve is fellépjek, úgyhogy a költözésnél a kerékpár a legjobb barátnőmhöz került megőrzésre. Szegény Vilmácska otthonról integetett a londoni pajtásoknak.

Aztán Barnabás cseperedett, egyre többet sétáltunk a Temze-parton, ahol egymást érték a különböző gyermekszállítási megoldások. Azt tudtam, hogy a klasszikus csomagtartóra felerősített gyerekülés nem jöhet nálam szóba. Egy kézzel nem tudom egyensúlyozni a Barni súlyával és felszerelt kis trónjával megterhelt drótparipát. Ahogy nyílt a látóköröm a lehetőségek terén, úgy támadt egyre nagyobb igényünk az A pontból B pontba való eljutás idejének csökkentésére. A hozzánk legközelebb eső játszóterek 20-25 perc sétára voltak, míg, mondjuk, a homokozóval felszerelt terület (itt ugyanis az nem alapfelszereltség a játszótéren) már majdnem 40 percnyi baktatást jelentett... csak az egyik irányba.

Nagyjából fél évig tanakodtunk, rágódtunk, válogattunk, gyűjtögettünk, mire eldőlt, egy trailerrel bővül a család. Ráadásul egy olyan eszköz esetén nyomtunk rá a „kosárba” gombra, amely egy kisebb kerék felszerelésével babakocsiként is funkcionál, egy nagyobb, stabilabb kerékkel pedig futókocsivá alakítható. Szóval három az egyben.

Nagyon izgultunk, mit szól Barnabás az újfajta közlekedéshez, hiszen még sosem látott minket nyeregben, sosem ült hasonló szerkezetben és sosem volt a fején bukósisak. A cucc viszont rohadt drága volt, úgyhogy eldöntöttünk, ha tetszik, ha nem, mi tutira fogunk biciklizni és futni. Csak reméltük, hogy nem a sivító gyerek kíséretében.

Valószínűleg érezte, hogy itt most nincs döntési pozícióban, úgyhogy rendkívüli lelkesedést mutatott a doboz kibontásakor és a bukósisak megvásárlásakor is.

Marcival együtt szerelték össze a csodajárgányt, azonnal bemászhatott, és alig várta, hogy vontassuk.

Barni a csodajárgányban

Mondhatnék ilyen-olyan praktikákat, hogy mivel szeretettük meg Barnival a kiskocsiban való zötykölődés, de nem igazán tudok semmi hasznossal előállni. Valószínűleg állati nagy szerencsénk van vele, mert tényleg az első perctől kezdve imád benne utazni. Talán érezte rajtunk, hogy ez nekünk mekkora könnyebbség, valóban határtalan öröm. Barni talán az átlagosnál nyitottabb az újdonságok iránt, de tényleg szó és hang nélkül elolvasgat, nézelődik egy-másfél órát is a guruló birodalmában.

Szóval hónapok óta suhanunk Londonban. Elképesztő szabadságélmény a kerékpározás, a mindennapjaink része lett, ahogy a családi futást is felvettük a repertoárba.

Szerencsére az újonnan megválasztott polgármester ígéretei közt szerepel a kerékpárút-hálózat további fejlesztése, ami a városban uralkodó extrém mértékű légszennyezettség visszaszorításának egyik alternatívája lehet.

Sosem gondoltam, hogy London ennyire körbetekerhető város. Szinte bármilyen úticélt ütök be az útvonaltervezőbe, biztos, hogy a bicózást hozza ki a leggyorsabb megoldásnak. Ehhez egyre komolyabb infrastruktúra is társul.

Először csak a Temze-parton száguldoztunk, nem mertem az autó közé merészkedni, még akkor sem, ha fel volt festve a kerékpárutat jelző szimbólum. Szépen lassan ez is változott, ahogy egyre magabiztosabban közlekedtünk, ahogy megszoktuk a folyamatos balra tartást, a kanyarodó sávok kuszaságát, a körforgalmak átláthatatlanságát. Egyszerre kitisztult a kép, és biztonságossá, kényelmessé, na és persze lényegesen gyorsabbá vált a közlekedés.

Remélem, a pozitív élményeim megmaradnak, de csak odafigyelést és türelmet tapasztaltunk az autókkal megosztott szakaszokon is. Soha, egyszer sem szorítottak le, nem dudáltak ránk, nem sürgettek minket. Szépen követnek, amíg biztonságosan meg tudtak előzni minket.

A babakocsit lassan porréteg fedi, mert teljesen kivettük a forgalomból. Amikor szükség lenne rá, akkor eltekerünk biciklivel, feldobjuk a trailerre a kisebb kereket, és máris helyettesíti a gyerekszállító eszközt. A futás újra visszacammogott a hétköznapjainkba, és rendkívül inspiráló a vasárnapi, családi „hosszú”. Szóval állatira élvezzük a száguldást, életünk legjobb befektetése volt ez a kis utánfutó!

Kerekeken a kis család

Pásztory Dóri