Olvastam egyszer egy könyvet a zenről: Shunruyu Suzuki A Zen szellem, az örök kezdők szelleme címmel. Amikor visszagondoltam erre az könyvre, miközben olvastam az egynapos elvonulás részletes leírását, azt gondoltam, kipróbálom. Tudtam, hogy a zen radikális, de azt gondoltam, most egy intenzív ingerre van szükségem. 

A következő beszámolót „outsiderként” írom. Nem vagyok zen mester, átlagos huszonéves budapesti nő vagyok, saját élményem megosztásával azt szeretném feltárni, hogy mi az, amit én ettől a rituálétól kaptam.  

Egy héttel azután, hogy jelentkeztem az elvonulásra, reggel négykor csörgött az óra. Ha nem vagy rutinos koránkelő, akkor már ennél a nulladik pontnál könnyű elvérezni. (Segíthet, hogy kifizetted a programot.) Reménykedtem, hogy végre én is megtapasztalhatom a „korán kelni annyira frissítő és energetizáló” trendet, amit Jennifer Anistontól Bill Gatesen át annyian gyakorolnak.

Be kell vallanom, mély élmény volt. Az ébredő várost ilyen tiszta tudatállapotban nagyon régen láttam. Lehet, hogy már ezért megérte? 

Egy órával később Buddha előtt hajtottam fejet. Nem vallásgyakorlóként borzasztó idegen érzés meghajolni egy szobor előtt. A zen egyik legfontosabb szabálya, hogy ha belépsz vagy kilépsz a templom főterméből, minden egyes alkalommal meg kell állnod és fejet kell hajtanod Buddhának. A sokadik meghajlásom után pedig kezdtem nem furának érezni ezt a gesztust. A zen a jelenlevést tanítja, a mostban létezést gyakoroltatja. Ha tudom, hogy minden egyes be- vagy kilépésemkor meg kell hajolnom, akkor jobban meggondolom, merre veszem az irányt.

Miután elhelyezkedtünk a teremben, tartottunk egy nyitókört. Mindenki elmondhatta, miért jött. Én kifejtettem, minden vágyam, hogy kiürítsem a fejem és a szívem. Át szeretném élni, hogy nem gondolok semmire és nem érzek semmit. El szeretnék csendesedni. A Dharma-tanító a nyitókör végén felhívta a figyelmüket egy fontos dologra. 

Azt mondta, nem jó és nem is rossz cél az, ha valaki jobban szeretné érezni magát a gyakorlástól, esetleg boldogabb szeretne lenni. Viszont ezek a célok ritkán elérhetők és nehezen tarthatók. 

Oké, vettem – gondoltam.

Fontos, hogy a zen ülés alatt nem fognak finom baritonhangon kellemes, lazító gondolatokat suttogni a guruk, ahogy ezt megszokhattuk például a jógaórán. 

A zen ülés teljes némaságban zajlik. Olyannyira, hogy nemegyszer felemelte a hangját az egyik segédtanító, és utasította a túl hangosan lélegzőket, hogy csendesebben vegyék a levegőt. 

Többféle technikát használhatsz a zenben

Alkalmazhatod például a hvadut. Más néven „a nagy kérdést”. Ez a kérdés a zen szerint a gyökere a tudatban megjelenő minden gondolatnak. A nagy kérdés két rövid szóból áll: mi ez? Ez azonnal egy nagyon különös gyerekkori emlékemet hozta felszínre. Óvodáskoromtól nagyjából kamaszkoromig rendszeresen azt csináltam, hogy a tükör elé álltam, mélyen a saját szemembe néztem, és azt kérdeztem magamban magamtól, hogy ki vagyok én. Arra már nem emlékszem, hogy ezt miként fejlesztettem ki, de nagy hatással volt rám, addig csináltam, amíg kicsordult a könnyem. 

Ahogy néztem erősen a szemebe, és azt kérdeztem magamtól, hogy ki vagyok én, megtekeredett az idő és a tér, és elkezdtem magam kívülről látni. Kívülről, felülről láttam a családomat, a tárgyaimat, és végül magamat, ahogy állok a tükör előtt. 

Egyfajta transzba ejtettem magamat. Emiatt szerettem volna kipróbálni ezt a technikát. Használhatsz még mantrákat, de a legprofibbak már nem kérdeznek maguktól semmit, csak figyelik, ahogy a világ pulzál körülöttük. Megfigyelik, ahogy az őket körülvevő élőlények és természeti jelenségek teszik a dolgukat.

Nem mindegy, hogyan ülsz

Szigorú szabályok vonatkoznak a testtartásra: lótuszülést írtak elő a zen szerzetesek. Mondanom sem kell, hogy a közelében sem vagyok a lótuszülésnek, így maradt a keresztbe tett lábú ülés. A kéznek, a fejnek, de még a nyelvnek is az előírtak szerint kell állnia.

A szem nem lehet csukva, résnyire nyitva kell tartani, és magunk elé kell bambulni. Eszeveszett nehéz. Az a benyomásom, hogy a zen azért írja elő a legapróbb mozzanatokról is, hogy hogyan „szabályos”, mert nem akar lehetőséget adni a gyakorlónak arra, hogy tököljön a részleteken. 

Számomra kissé katonás benyomást keltett a rendnek ez a formája, de kétségkívül fegyelmező ereje van. 

A meditáció akkor kezdődik, amikor hármat csapnak a csukpival. Utána senki nem mozdulhat. A csukpi egy félbevágott fa vagy bambusz csattintó. Ostorszerű hangja van.

Felvettem az előírt testhelyzetet. 

Amikor tudod, hogy a következő fél órában nem mozdulhatsz, akkor hirtelen borzasztó gyorsan fel szeretnél pattanni. Szinte klausztrofób érzés fogott el. 

Tulajdonképpen ezzel telt az első harminc perces ülésem. Sokszor ellenőriztem, hogy mindenem megfelelően áll-e, és korholtam magam, hogy mikor fogok már ellazulni. Elég hamar elkezdett fájni a testem a legkülönbözőbb pontokon. Tudtam, hogy van egy digitális óra a teremben, ha egy kicsit jobbra fordítanám a fejem, akkor tudnám, még mennyi van hátra, gondoltam. Fogalmam sem volt, hogy öt perce kezdtük vagy tizenöt. Végül csak azért sem fordítottam el a fejem. Beláttam, egy másodperccel sem kerülök közelebb ahhoz, hogy kinyújtsam végre a lábam, ha ránézek arra az órára. Eljöttem, itt vagyok, rendesen végigcsinálom.

A csukpival jelzik, ha letelt a meditáció ideje. A kettéhasított bambusz hangja szinte fejbevág harminc perc némaság után. Frissítő.

Sétáló meditáció

Az ülő meditáció után sétáló meditáció következett, ami nagyon tetszett. Libasorban haladtunk körbe-körbe a teremben. Ezen a ponton, ha szeretnél, kimehetsz inni, vagy használhatod a mosdót is. Meglepett, de én nem mentem ki. Belefeledkeztem a körözésbe.

A második ülő meditáció húszperces volt. Itt már sokkal oldottabb tudatállapotban voltam. Valahogy megnyugtatott, hogy végig tudtam ülni életem első harmincperces zen gyakorlását. A húsz perc már semmi! Itt már tudtam használni a hvadut. Ismét becsuktam a szemem, és megkérdeztem magamtól: mi ez? A második ülés alatt is teljesen elveszítettem az időérzékemet. Csak ültem. Amikor kinyitottam a szemem, úgy éreztem magam, mint egy jól sikerült power-nap után. Kipihent voltam és energikus. 

A zen szerint nincs sikeres vagy sikertelen gyakorlás, csak gyakorlás van. Én viszont abszolút kezdőként megengedtem magamnak azt a luxust, hogy örüljek a második húszperces ülésnek. Hosszú napok után itt éreztem először azt, hogy képes vagyok valamire. 

Nem is akármire: képes vagyok lecsillapodni. Meg tudom magam nyugtatni. Menni fog ez. 

Ételfelajánló szertartás

Ebéd előtt ételfelajánló szertartást tartottunk. Először leborulást végeztünk: letérdeltünk, majd a homlokunkat a földhöz érintettük. 

Pont olyan hosszú ruhát sikerült választanom, aminek a szélére minden leborulásból való felegyenesedésnél ráléptem. Ez eléggé megnehezítette a felállást. Micsoda egybeesés! Nehezen állok fel a padlóról átvitt és a szó szoros értelmében is. 

Ezután szanszkritül és koreai nyelven énekeltünk egy énekeskönyvből ötven percen át. A dallam és a ritmus elragadott, nehezen álltam meg, hogy ne kezdjek el mozogni rá. A tempója minden dalnak gyors volt. Fonetikusan olvasni koreai és szanszkrit dalokat nagyon gyors tempóban? Kinek marad így idegsejtje a saját problémáira? Lehet, hogy ez a titok?

Ráadásul, ugyan nem diagnosztizáltak, de valószínűleg lehet egy kis diszlexiám. Úgy tudtam, ennek mára teljesen nyoma veszett – egészen eddig. Esélyem sem volt lépést tartani. Gondoltam, legalább nézhetem az embereket. Az utolsó sorban álltam, így az arcukat nem láttam, de egészen felemelő volt, ahogy ennyiféle ember, számára ennyire idegen helyzetben mennyire eggyé tudott válni. 

Semmi sem veszhet kárba

Az étkezés, ha lehet még formálisabban, és süket csendben zajlik. Minden arra utal: ez is a gyakorlás része, semmiképpen sem vágyaink kielégítését szolgálja. A terem közepén a földön tálaltak, mindenki egy körben ülve figyeli azt, aki szed. A szedőkanalaknak mindig Buddha szobra felé kell állniuk. 

Olyannyira komolyan veszik azt, hogy semmi sem mehet kárba, hogy az étkezés végén a tányérodba teát öntenek, hogy az utolsó morzsákat azzal el tudd fogyasztani.

Izgalmas volt úgy enni, hogy az étkezés célja a jelenben maradás.   

Amikor fáj a meditáció

Ebéd után ismét meditáció következett, ezúttal kétszer negyven perc. Iszonyatosan nehéz volt. Az első negyven percben tudtam működtetni a külvilág megfigyelését és a „mi ez” kérdés ismételgetését, és megint mélyre mentem. 

A második negyven perc viszont fizikailag és mentálisan is az egyik legnehezebb feladat volt, amit valaha csináltam. Már mindenem fájt, és a vége felé elkezdtem könnyezni. Nem tudom pontosan, mi történt velem. Lehet, hogy a koncentrált állapottól teljesen kimerültem. 

Némán potyogtak a könnyeim. Kontrollált, mégis tisztító és ösztönös sírás volt. 

Hasznos tapasztalat

Mindenkinek ajánlom a zennel való ismerkedést akár otthon, akár egy elvonulás alkalmával, aki szeretne teljesen kiszakadni a mindennapjaiból anélkül, hogy nagyon távolra utazna. A zen gyors és költséghatékony módszer arra, hogy egy teljesen másik világban találd magad, és egy kicsit elfeledkezz arról az életről, amit élsz. 

Nem ciki, ha azt sem tudod, hogy kerültél oda. Én sem tudtam, mit művelek, amikor reggel négykor csörgött az óra.

Lehet, hogy olyan belső folyamatok indulnak el benned, amik messzi, eddig még sohasem látott zugokba vezetnek a saját labirintusodban.  

Én hirtelen felindulásból, egy nagyon terhelt nap végén kattintottam a „jelentkezés” gombra. A fő motivációm az volt, hogy alkalmat teremtsek magamnak az elcsendesedésre. Ez sikerült. Hálás voltam magamnak ezért. Életem egyik legnehezebb napja volt – és nagyon boldog vagyok, hogy végigcsináltam. 

Bernáth Barbara 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Anna Efetova