Miklya Luzsányi Mónika: Mit akarnak a pedagógusok?

–

Sokszor halljuk, a pedagógusmunkabér ma éhen halni is kevés

De a tanárok juttatása nemcsak az éhenhalástól és a megfagyástól való megmenekedést kell hogy jelentse, hanem a fizetésnek biztosítania kell az értelmiségi létforma alapszükségleteinek költségeit is. Ez pedig a fizikai rekreáción túl a lelki-, és a szellemi rekreációt is jelenti.

A pedagógusnak ugyanúgy, mint az orvosnak, a mérnöknek, az informatikusnak, lépést kell tartania a tudományos eredményekkel, utána kell olvasnia, sokszor kutatnia a friss eredményeknek, hogy a gyereknek ne elavult tudást adjon át, hanem olyat, ami egyezik a tudomány mai állásával. Márpedig ez sok pénzt és sok időt vesz igénybe.

A magyar oktatási rendszer elismeri azt a tényt, hogy a pedagógusnak naprakész tudományos ismeretekkel kell rendelkeznie, hogy folyamatosan frissítenie kell szaktudását. Ám ez csak elvárásszinten jelenik meg a kötelező kreditpontok számlálgatásában.

A képzéseken való részvétel (sokszor borsos) költségét a pedagógusnak saját zsebből kell kigazdálkodnia. Márpedig az a zseb most olyan sok helyen lyukas, hogy konkrétan a rezsiszámlára vagy egy önálló albérlet fenntartására sem futja, nemhogy önképzésre.

A szellemi rekreáció azonban nem merülhet ki az akkreditált képzésekben

Az önmagára és munkájára adó pedagógus folyamatosan olvas, kutat a saját szakterületén belül, tehát könyveket vásárol, (szak)folyóiratokat járat (na, ha lenne rá pénze). És akkor még nem is beszéltünk a módszertani megújulásról, ami elengedhetetlenül szükséges lenne.

Tény, hogy a mai pedagógusgeneráció elöregedett, a tanári karokban túlnyomó többségben vannak az ötven év felettiek, akiket a főiskolán, egyetemen messze nem a digitális generációk oktatására és nevelésére készítettek fel. De az új módszerek elsajátításához is pénz és idő kell, amit megint csak a pedagógusnak kellene kigazdálkodni az éhbéréből.

Végezetül ott van a testi és a lelki rekreáció, amit bizony nem lenne szabad megspórolni

Kevesen gondolnak bele, hogy a pedagógus állómunkát végez: napi hat–nyolc órában áll a katedrán, jobb esetben nemcsak áll, hanem ott él, mozog a gyerekek között. Ez fizikailag is megterhelő, tehát fontos a fizikai erőnlét fenntartása is, de még fontosabb a lelki, a pszichés rekreáció. Azt hiszem, mindannyiunknak vannak lidérces emlékei „idegbeteg” tanárokról, akik valószínűleg nem voltak a szó szoros értelmében pszichiátriai esetek, hanem csak végtelenül kimerültek és fáradtak. Az pedig tudományos tény, hogy egy kimerült ember türelmetlenebb, ingerlékenyebb, közel sem olyan empatikus és toleráns, mint amilyen „kisimulva” lenne.

A gyerek közötti munka elképesztően kimerítő

Gondoljunk csak arra, milyen, amikor, mondjuk, öt-hat rokongyerekeket kell felügyelnünk. Mindegy, hogy ovisok vagy kamaszok, egy fél nap alatt totál le tudják szívni az agyunkat. Az iskolában nem öt-hat, hanem huszonöt-harminc gyerek van egy osztályban, és nemcsak annyi dolgunk, hogy jól érezzük magunkat együtt, meg, hogy épségben túléljünk egy délelőttöt, hanem tananyagot valahogy el kell juttatnunk a fejükbe.

Ráadásul a pedagógia egy olyan szakma, ami teljes embert kíván. Teljes személyiséggel hatunk a gyerek teljes személyiségére.

Ha visszaemlékszünk a kedves tanárainkra, ők nem azok voltak, akik bejöttek az osztályba, ledarálták az anyagot, aztán a csengetéskor már húztak is kifelé a teremből. Hanem azok, akik „jó fejek”, „figurák”, „karakterek” voltak, akik nem kizárólag a tananyagra, hanem a gyerekek problémáira is oda tudtak figyelni. És igen, akit akár a tanítási órák után is meg lehetett keresni a személyes problémáinkkal. 

 

Márpedig mindehhez stabil személyiség, jó mentális állapot kell

A mentális rekreáció sokféle lehet. Tekintsünk most el az anyagiaktól (amitől egyébként nem lehet), gondoljuk át csak azt, hogy a lelki megújulás időigényes dolog. Már csupán az, hogy kialudjam magam, vagy hogy elmenjek az erdőbe sétálni, netán elolvassak egy regényt, sok órát vesz igénybe. Ám a pedagógusnak egyszerűen nincs erre ideje.

A közhiedelemmel ellentétben, a nyári szünet a pedagógus számára nem három hónapig tart, hanem csak egyig, mert a többi időt bent kell tölteni az iskolában, jobbára totál értelmetlen, adminisztratív feladatok végzésével. A napi munkája pedig tíz-tizenkét óra is lehet, feltéve, ha becsülettel felkészül. Mert a tanár munkaideje nem az az ötször-hatszor negyvenöt perc, amit az osztályteremben tölt. Minimum (!) ugyanannyi időt vesz el az órára való felkészülés, mint ahány percet tanítunk. És ebben általában nincs benne a dolgozatok javítása.

Természetesen rá lehetett engedni a pedagógusokra és az iskolákra a minőségbiztosítási rendszert, és papíron lehet is minőségbiztosítani. De amíg a pedagógusok fizetése nem ad lehetőséget a valós rekreációra, amíg kimerült és agyonhajszolt tanárok tanítanak, amíg nem jut idejük rendesen felkészülni az óráikra a túlterheltség miatt, addig nincs esély minőségi oktatásra Magyarországon.

A pedagógusszakma státuszvesztése

A fogyasztói társadalomban egy szakma státuszát az biztosítja, hogy az általa szerzett jövedelemből mennyi és milyen minőségű fogyasztási cikket lehet megszerezni. Erre nem is érdemes sok szót fecsérelni, hiszen mindenki számára világos, hogy a pedagógusbérek igen alacsony státuszt biztosítanak a fogyasztói társadalom hierarchiájában.

A kockás ing jó szimbólum, de nem véletlen, hogy ez lett a tanári ellenállás jelképe, és nem egy elegáns kosztüm vagy netán egy BMW. Bár egy legendás történelemtanár ismerősöm azt mesélte, hogy ő Újpestről BMV-vel jár a budai elitiskolába tanítani: busszal, metróval, és villamossal.

Tanítani ma csak kellő humorral lehet, mert a státuszvesztést nap mint nap érzik a pedagógusok. A kérdés a jövőre nézve az, hogyan hat ez a státuszvesztés a pályaválasztásra. A válasz egyszerű: a pedagóguspályára jobbára kontraszelekció útján kerülnek a tanárjelöltek. 

Miért is tragédia ez?

A fejlődéspszichológiában régóta ismert tény, hogy a kisgyermekkor alapozza meg a személyiséget, a gyerek világhoz (így a tanuláshoz) való viszonyát, magyarán: a jövőjét. A korai fejlesztési szakaszba kellenének a leginkább tehetséges és elhivatott emberek. Ugyanis a pedagógia nem egy szakma, hanem a szó legnemesebb értelmében hivatás. Csak olyan embereknek lenne szabad tanítani, akik konkrét feladatuknak, úgymond hivatásuknak érzik, hogy gyerekekkel foglalkozzanak. Akiknek a kognitív képességeiken túl megvannak azok az emberi kompetenciái is, hogy jó pedagógus váljék belőlük. 

 

A jelen kontraszelektív rendszerben azonban nincs lehetősége a felsőoktatási intézményeknek válogatni a jelentkezők közül. Örülnek, ha megtelik a szak, és csak a legritkább esetben tanácsolnak el egy hallgatót azért, mert jól láthatólag emberileg alkalmatlan a pályára. Pedig a pedagógusnak bizony karizmával kellene rendelkeznie. Olyan belső értékekkel, amelyek miatt a gyerekek szeretik, elfogadják, örömmel követik.

Az internetes kultúraváltással a humán értelmiségi szakmák egyébként is leértékelődtek. A digitális világban teljesen demokratizálódott az információszerzés, ami elképesztően nagy lehetősége korunknak. Ám az információ birtoklása aránytalanul felértékelődött, míg a tudás elvesztette státuszát.

Mondok egy példát

Egyik barátnőm onkológus orvos, utolsó stádiumos rákos betegeket gyógyít. A protokoll szerint, ha egy új betegük érkezik, akkor egy több szakorvosból álló konzílium elemzi a beteg addigi eredményeit, kórképét, végigtekintik az addig felvett kezelését stb. Mindezek ismeretében közösen felállítanak egy terápiát, amit azután a kezelőorvos tudat a beteggel. Az estek egy részében azonban a beteg nem fogadja el a terápiát, nem tartja megfelelőnek. Legtöbbször azért, mert szerinte az orvosok tévednek, hisz ő „kiguglizta” a dolgot, és az internet mást mond, mint az orvosi konzílium.

Ez természetesen csak egyetlen kiragadott példa, de jól mutatja, hogy sokszor végszükségben is, amikor a saját életünkről és halálunkról van szó, sokan vannak, akik jobban hisznek az interneten fellelhető információknak, mint a szakembereknek.

Pedig az információ még messze nem tudás

Danny P. Wallace, az alabamai egyetem informatika professzora állította fel a tudáspiramis elvét, amelyben kifejti, hogy az adat, és az információ önmagában még neutrális, nem képvisel értéket. A tudás, majd a bölcsesség az, ami az emberi társadalom szempontjából értéket hordoz. Az információból pedig úgy lesz tudás, ha „jelentést” rendelünk hozzá: rendszerbe állítjuk, összefüggésbe helyezzük más információkkal, vagy csak egyszerűen definiáljuk. Az oktatásban a pedagógus az, aki az információt tudássá konvertálja. Ez a szakmája, ezt tanulta az egyetemen, ennek a módszertanát sajátította el.

A probléma azonban az, hogy a digitális kultúrában az a benyomásunk támadhat, és támad is a tömegeknek, hogy amiről információm van, arról tudással is rendelkezem. Pedig ez messze nem így van, lásd az onkológiai példát. Tehát nagyon is előfordulhat, hogy egy gyerek több információval rendelkezik például a sasok párzási szokásairól, mint bárki más a környéken, de ezeket az információkat csak a tanára segítségével lesz képes rendszerbe helyezni és tudássá konvertálni.

  

Ám a gyerekek – és sokszor a szülők is – úgy érzik, hogy a tanárra valójában semmi szükség

Hiszen az információ szabadon megszerezhető. Ezt az érzést erősítette a Covid is az elején, amikor mindenféle előkészület nélkül ráeresztették az iskolákra és szülőkre az online oktatást, mintha elég lenne csak feladni a tananyagot, azt a gyerek magától vagy egy kis szülői segítséggel úgyis elsajátítja. Akkor talán megéreztük egy kicsit, mit ad hozzá a pedagógus a tananyaghoz. Mert lehet, hogy meg tudom oldani a kétismeretlenes egyenletet, de szülőként közel sem biztos, hogy el is tudom magyarázni. Egyszerűen csak azért, mert nem ez a szakmám: nem ismerem a módszertanát, az algoritmusait, a mesterfogásait.

A pedagógusnak (jó értelembe vett) tekintéllyel kell rendelkeznie ahhoz, hogy tanítani tudja a diákjait. A tekintély egyik alapja a társadalmi megbecsülés, amiért mi, szülők is nagyon sokat tehetünk otthon. Akár csak a hangnemmel, ahogy a pedagógusokról vagy a pedagógusokkal beszélünk, vagy azzal, ha nem hisszük el, hogy tanítani mindenki és bárki is tud. És persze azzal, ha kiállunk mellettük és hirdetjük: a pedagógusszakma sokkal nagyobb megbecsülést érdemel, mint amit most kap.

 

  

Miklya Luzsányi Mónika