Meglepetés hármasikrek, szexi síremlék és esküvő a romokon túl
Három kép, három történet
A fényképek világa csodálatos. A megfagyasztott pillanatban világok rejlenek, nagy és kis történetek, hiszen egy fotó soha nem csak egy kép. Korábban is foglalkoztunk már fotók mögötti történetekkel, Szabó Anna Eszter most három újabb képes történetet hozott nektek.
–
Eszméletlen meglepetés
Egyszerre megmosolyogtató és elgondolkodtató ez a még ultrahang-felvételek előtti korból származó kép. Az 1946-os fotón egy kórházi dolgozó karjaiba ájult férfi látható, akinek egy üvegfalon át három nővér mutatja meg újszülött hármasikreit. Mindenki mosolyog, a nővérek, az apát tartó férfi is. A középső nővér arcáról azért leolvasható némi csodálkozás, de az elmondható, hogy alapvetően pozitív kisugárzása van mindenkinek.
Szinte hallani a nevetéseket, a megjegyzéseket, hogy „na, apuka, lehet felkötni a gatyát”.
Az első reakcióm nekem is inkább az volt, hogy ez a tapintható derű és sokk egyvelege bizony nagyon vicces, együtt tudtam érezni a képen mindenkivel. Ám nem tudok nem gondolni az anyára: hol lehetett a kép készítésekor?
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
1947-ben hogy bántak az anyákkal szüléskor? Pláne hármasikrek esetén… Mennyire volt rizikós? A nővérek mosolygós arcából arra következtettem, hogy az anya biztos jól kellett hogy legyen, mert ha bármi gond lett volna, kötve hinném, hogy ennyire jókedvűek lettek volna.
Az ájult apukáról meg az jutott eszembe, hogy vajon az öröm és katarzis vitte le a vérnyomását ennyire, vagy esetleg a felelősség súlya? Talán csak simán a meglepetés és a sokk, nem tudni. Az üvegfal nyilván nehezíti a kapcsolódást, izolálva marad az érzéseivel a falon innen. Hiszen automatikusan mit csinál egy szülő, ha meglátja először a gyerekét? Ösztönösen hozzáér valamilyen módon, és ez az élmény feldolgozásában is segíthet.
Elképzelem, hogy a váróteremben ki tudja, mióta izgult az apa (hiszen kórházi apás szülések ekkor még nem voltak), majd egyszer csak szólnak neki, hogy gratulálunk, bemutatjuk a hármasikreit, hát ez olyan feldolgozhatatlan lehet vadidegenek között, hogy azt hiszem, én is elájulnék.
Persze megmosolyogtató, mert tényleg az, de most, hogy sokadjára figyelem meg ezt a képet, picit azt érzem, több elismerést és jóindulatot érdemelne ez az apa. Végtelenül kiszolgáltatott állapot lehetett ez a folyosói szivarfüstös, izzadós várakozás. Megélni az abszolút tehetetlenséget, majd szembesülni azzal, hogy három, azaz három gyereked született, hát, ember legyen a talpán, aki ettől nem esik össze. Abszolút megértem.
A nőket vonzó síremlék
A fotón meglehetősen bizarr jelenet tárul elénk. Egy nőt látunk hátulról egy temetőben, aki szoknyáját felhúzva, alsóneműben ül, gyakorlatilag lovaglópózban egy fekvő férfit ábrázoló bronzszobron. Mint megtudtam, erről a szoborról nem is egy ilyen kép készült már, például Dita Von Teese-ről is láthattunk hasonló fotósorozatot 2004-ben.
De inkább térjünk rá a lényegi kérdésre: MIÉRT?! Miért járnak a világ minden pontjáról nők ebbe a párizsi temetőbe, hogy megcsókolják és valahogy megdörzsöljék a szobor szerszámát (vagy annak a helyét)?!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Meg kellett tudnom, kinek a szobra vonzza a nőket ennyire extrém módon. Nos, a szobor Victor Noirnak állít emléket, aki 1848-1870 között élt, és a La Marseillaise nevű lapnál volt újságíró. Nem zavart sok vizet, ám egy napon III. Napóleon unokatestvére, Pierre Bonaparte alaposan felhúzta magát egy, az újságban megjelent cikken, ami miatt párbajra hívta a lap szerkesztőjét. Victor Noirt küldték, hogy képviselje a szerkesztőt a párbaj részleteinek megbeszélésében, de elszabadultak az indulatok, és a herceg egyszer csak lelőtte Victort.
Az eset óriási felháborodást váltott ki az egyébként is épp elég feszült társadalmi légkörben. Az, hogy a császár egyik rokona meggyilkolt egy újságírót, hatalmas port kavart. Victor szülővárosában, Neuilly-ben több mint százezer ember vett részt a temetésen, és miután Pierre Bonapartét felmentették a gyilkosság vádja alól, utcai tüntetésbe fogtak az emberek. Végül lecsillapodtak a kedélyek, és húsz évig nem is nagyon került szóba az egész. Ám 1891-ben, a Harmadik Francia Köztársaság megalakulása után Noir holttestét átszállították a párizsi Père Lachaise temetőbe.
Szerettek volna a férfi tiszteletére valami igazán méltó emléket állítani, így egy neves francia szobrász, Jules Dalou kapta a feladatot, hogy elkészítse a sír előtt álló bronzszobrot. A művész a Noirt ábrázoló rajzokat használva úgy döntött, hogy a férfit földön fekve, kalapjával maga mellett ábrázolja. Nagyon sok időt és részletet fordítottak arcvonásaira. A hajszálak, a mélyedések a cipőjén, a ráncok az arcán, mindent alaposan megfontolt a művész. Ám
a kifinomult részletek mellett a szobrász egy rejtélyes vonást is hozzáadott a műhöz: egy nagy dudort a nadrágban.
Erre nem találni magyarázatot, viszont valahogy ennek a dudornak köszönhetően kialakult egy babona, ami szerint, ha a bőséges csomagot megdörzsöli valaki, vagy hozzádörgölőzik, akkor fokozhatja a termékenységét és/vagy a szexuális elégedettségét. A szobor dörzsölése, a „szájának” megcsókolása is hasonlóképp babonás terület, szerencsét, bőséget hozhat. Látszik is, hogy a szobor száj körüli része és a csomag aranylón csillog a sok tapogatástól (mint a Júlia szobor melle Veronában). Olyan sokan jártak megszeretgetni a síremléket, hogy egy ideig kerítést húztak köré, ám azt meg akkora felháborodás övezte, hogy inkább levették. Szóval azt nem tudni, mennyire volt népszerű Victor Noir az életben a nők körében, de az ázsiójának nem ártott a halála, az egészen biztos.
Bombázásról esküvőre
A képen egy szanaszét bombázott épületből mosolyogva kilépő menyasszonyt látunk, csodaszép csokorral a kezében. Egy nőre néz vissza, aki az egyik romos ablakban áll ünneplőben, szintén hatalmas csokorral a kezében, ő is mosolyog. A menyasszony mellett öltönyben látható egy ősz hajú férfi, kitüntetésekkel a zakóján. Igazi családi idill. Úgy képzelem, a kép két oldalán lévők a menyasszony szülei, valószínűleg jómódú család lehettek, ha háborús időkben ilyen öltözékekre és csokrokra futotta. Ki tudja, mi a történetük…
... vagy mi az esküvő története. Mindezt Londonban, 1940-ben, november 5-én, amikor még javában tombolt a II. világháború. Mennyivel más jelentősége volt akkor egy ilyen családi eseménynek, egy esküvőnek, egyáltalán, a kapcsolatoknak, amik fölött folyton ott lebegett a halál szele. (Milyen lehetett légiriadó alatt kimondani az igent?) De most minden szarkazmus nélkül, tényleg,
mennyire mást jelent a jóban-rosszban, egészségben-betegségben, ha épp egy világégés közepén mondják ki?!
Nem mintha bárkinek ezt kívánnám, de a képen a menyasszony láthatóan (vagy legalábbis látszólag) egy boldog napnak néz elébe. Magabiztosan, emelt fővel lépett ki a romok közül, és az őt körülvevők is mosolyognak. Hogy mi mindenen mehettek keresztül, mire idáig eljutottak, csak ők tudhatják.
A Redditen viszont olvastam pár olyan hozzászólást, ami szerint a kép megrendezett, és a háborús propaganda része volt, hogy megmutassák, a háború nem akadályozza a civil élet normális folyását. Ezt rosszulesett olvasni, ezért úgy döntöttem, a föld alól is előszedem az igazságot.
Végül ráakadtam, és még azt is sikerült megtudnom, hogy a képen Ena Squire-Brown, egy akkoriban nemzetközileg is ismert táncosnő látható. Saját, frissen lebombázott otthonából épp a Forest Hill-i St. George templomba igyekszik az esküvőjére. A vőlegénye pedig nem más, mint a Királyi Légierő repülő tisztje, J. C. Martin. Szóval a történetet nyilván nem sikerült egy az egyben felgöngyölíteni, de egy táncosnő és egy repülőtiszt a brit légierőnél valószínűleg egy pillanatot sem akart tovább várni arra, hogy összekössék az életüket. Pontosan tudták, hogy mi zajlik épp körülöttük, hát megadták a módját. Hát nem gyönyörű és egyben szívszorító az egész?
Kiemelt kép: Getty Images/© Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis
