Abban a beszélgetésben részt vevő minden szakember – dr. Jármi Éva pedagógiai szakpszichológus, pedagógus és bullying szakértő; Adler Katalin, a Békés Iskolák Közösség és a Zuglói Közbiztonsági Nonprofit Kft. koordinátora; dr. Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa és Szlankó Viola, az UNICEF Magyarország gyermekvédelmi igazgatója – egyetértett, hogy jelenleg épp évtizedek óta nem látott társadalmi változásokat élünk meg.

Csak az elmúlt három évben egymásra rakódtak a világjárvány mentális terhei, a háborús helyzet és egy gazdasági válság, aminek hatására kónikussá vált a társadalmi feszültség, megemelkedett a családok általános stressz-szintje, és ennek a terhét a gyerekek is viszik. 

„Mindenki nagyon stresszes, nagyon sok szorongás és veszteség van a családokban, amivel valaki jobban, valaki kevésbé küzd meg, de mindenhol nagy energiát visz el – és a gyerekek ennek rettenetesen nagy elszenvedői – mondja Jármi Éva. – Eközben az ellátórendszerünk nagyon nagy kapacitáshiánnyal küzd; akár a pszichológiai ellátás, a pszichiátriáról, addiktológiáról nem is beszélve, de a szociális ellátórendszer és a gyerekvédelmi vonal is. Egyszerűen azért, mert mindenki, aki egy picit is sérülékenyebb volt, az az elmúlt három év válságsorozatában megborult.”

Nagyon fontos tehát, hogy a kortárs közösségekben, az oktatási intézményekben milyen közeg alakul ki, hogy amennyiben bántalmazás történik, ez a közeg mennyire képes jól reagálni, valóban segíteni, és egyáltalán: az áldozattá váló gyerek talál-e olyan megbízhatónak vélt embert, akinek elmondhatja, mi történt vele. 

Azt, hogy a felső tagozatos és középiskolás korú magyar gyerekek körében mennyire elterjedt a bullying és a bántalmazás más formái, és mennyire kapnak figyelmet és segítséget az áldozatok, az UNICEF Magyarország megbízásából a Medián Közvélemény és Piackutató Intézet mérte fel. A kérdéseket szeptember 22. és október 3. között tették föl magyar, többnyire középiskolás korú, 12–20 éves fiataloknak. 

Bántalmazás az iskolában – A kutatás legfontosabb eredményei
  1. A gyerekek 80 százalékának volt olyan élménye, hogy bántotta valaki az iskolában (verbális, lelki vagy fizikai bántás).
  2. 66 százalékuk, tehát háromból két gyerek rendszeresen tapasztalta meg az erőszak ezen formáját.
  3. Azok közül, akik a fizikai térben megtapasztalták a bántalmazást, több mint 40 százalék jelezte, hogy az folytatódott az online térben is.
  4. A legtöbb gyereket 6 és 10 éves kora között érte az első élmény, tehát szinte rögtön, ahogy iskolába kerülnek.
  5. A bántás helyszíne legtöbbször az osztályterem, az elkövető leggyakrabban osztálytárs, de 24 százalékban jelezték a válaszadók azt, hogy tanár részéről érzékeltek (elsősorban lelki és/vagy verbális) bántást.
  6. Aki segítséget kért, az elsősorban valamelyik szülőjének szólt, másodsorban egy osztálytársának, illetve valamelyik pedagógusnak, a segítségnyújtást alapvetően jónak értékelték az áldozatok.
  7. Az áldozatok negyede egyáltalán nem tud segítséget kérni senkitől, nincs a környezetében olyan megbízható személy, akihez fordulhat.
  8. A gyerekek válaszai szerint a tanárok az esetek 40 százalékáról tudnak, de csak 14 százalékban avatkoznak be, és mindössze 7 százalék érzékelte azt, hogy valóban komplexen segítséget kapott.

A részeredményekből nagyon jól látszik, hogy azokban az iskolákban, ahol foglalkoznak a bántalmazás témájával, beszélgetnek a bullyingról, ott a gyerekek nagyobb biztonságban érzik magukat.

„Az, hogy a gyerekek biztonságban érzik-e magukat, az nemcsak azon múlik, hogy ők aktuálisan éppen bántalmazott gyerekek-e, hanem azon is, hogy az ő környezetükben van-e, akit bántanak, és azon, hogy mit tapasztalnak: az iskola foglalkozik e ezzel a témával. Mit üzen az iskola? Azt, hogy ez az egész engem nem érdekel, hogy fontosabb az, hogy ne szólj bele az órába, miközben én beszélek, vagy azt, hogy érdekli a tanárokat, hogy mit csinálnak egymással gyerekek az órák között?” – mondja Jármi Éva pedagógiai szakpszichológus.

Adler Katalin, a Békés Iskolák Program koordinátora reménykeltőnek tartja, hogy a kutatás szerint a diákok legtöbbször (64 százalék) beavatkoznak, ha zaklatást látnak. 

Minden korszerű antibullying program azt próbálja tanítani a közösségnek, hogy ne légy tétlen szemlélő, avatkozz be, légy védelmező

– mondja a szakember. Azt is hozzáteszi, hogy a pedagógusok túlhajszoltsága nem segít abban, hogy igazán hatékony programokat dolgozzanak ki, és vigyenek véghez az iskolákban. – A pedagógusok és más, az iskolában dolgozó szakemberek borzasztóan kimerültek, és közben érzik, hogy a szülők is kimerültek, ezért ők is tőlük várnak olyan pluszfeladatokat, amelyek eredetileg nem a tanárok dolga lenne… Mi pedig bemegyünk a programunkkal, különféle elvárásainkkal és ötleteinkkel, és azt tapasztaljuk, hogy nagyon nehezen lehet befogadhatóvá tenni számukra, hogy belevágjanak új dolgokba.” 

A beavatkozást a szakemberek tapasztalatai szerint gyakran hátráltatja, hogy az esetet szemtanúként tapasztaló, vagy arról halló gyerek, illetve felnőtt, nem tudja, hogy a viszontagresszión kívül még hogyan lehet megvédeni valakit – ami különösen kihívás a bántalmazás olyan kifinomultabb eseteiben, mint a verbális vagy érzelmi bántalmazás, vagy online zaklatás.

„Pont azok a gyerekek válnak ismétlődő áldozattá, akiknek nincs hangjuk. Aki nem tud felszólalni ellene. Akinek nagyon nehéz megközelítenie bárkit, akár egy szülőt, egy pedagógust, aki nem mer odamenni jelezni. Vagy: megpróbál valami pici jelzést adni (a legtöbben nem mernek nyíltan szólni), teszteli a tanárt, hogy mennyire reszponzív…

Nagyon durva dolog beszámolni arról, hogy engem a kortársaim zaklatnak. Meggondoljuk, hogy kinek a kezébe adjuk ezt az információt. És ha első szólásra negatív tapasztalat éri, akkor azt viszi magával, sőt az egész életére át tudja vinni.”

Az oktatási jogok biztosához az elmúlt 23 évben, amióta ezen a területen dolgozik, nagyjából negyvenezer panasz érkezett. Az ombudsman szerint a kilencvenes évek vége óta jelentősen nőtt a tudatosság a szülők között és az iskolákban is. 

„Amikor elkezdtem a munkámat 1999-ben, akkor egy csomó mindent az értintettek nem értettek. Nem is értették, hogy mit keres egy fickó itt, aki jogról beszél. Mert az iskola világa nem a jog világa volt” – mondja Aáry-Tamás Lajos.

Különösen az elmúlt öt-hat évben kerültek be a köztudatba az olyan szavak, mint például a bullying, és lettek sokkal jogtudatosabbak az iskolai közösségek szereplői. Ezzel együtt az ombudsman szerint nemzeti stratégiára lenne szükség az iskolai erőszak ellen, amit az elmúlt bő tíz évben, különösen a magyar uniós elnökség évében, 2011-ben, megpróbált a politikai szereplőkkel is megértetni, de végül vagy forráshiányra hivatkozva, vagy más okból nem lett belőle semmi. 

„Megpróbáltam rávenni a politikát, hogy csináljunk egy nagy stratégiát az iskolai agresszió visszaszorítására, de lepattantam róla” – emlékezik vissza az oktatási ombudsman.

Az unió által finanszírozott központ az iskolai agresszió visszaszorítására végül a 2010-es évek elején Athénban kezdett el működni, pedig az oktatási miniszterek a magyar uniós elnökség idején Budapesten tárgyaltak róla. „Egy évig vártak arra, hogy a magyarok ezt a projektet végigvigyék, csináljanak valamit, és mivel mi nem csináltunk, ezért megcsinálják helyettünk. Körbejártam az összes szakmát, és minden politikust arra próbáltam rávenni, hogy kezdjünk el valamit csinálni. Néha voltak sikerek…” 

Szintén az elmúlt tíz év fejleménye, hogy – csakúgy, mint a gyerekek életének nagy része – a bántalmazás átszivárgott az online térbe is. Átszivárgott, és magasabb szintre kapcsolt. Szlankó Viola, az UNICEF Magyarország gyermekvédelmi igazgatója arról számolt be, hogy aki megtapasztalja a kortárs csoportban az iskolában a bántalmazást, annak nagyjából a fele mondja azt, hogy a zaklatás az online térben is folytatódik. Ami azért súlyos helyzet, mert a gyerekek így egyáltalán nem tudják kipihenni a bántás élményét.

„Tehát nincs az, hogy eljön az iskolából, az edzésről, a kortárs csoportból, és akkor otthon nyugalomban van átmenetileg, hanem ott is folytatódik a szorongás, az aggodalom, az eszköztelenség, és ez nagyon kimerítő, nagyon megviseli a gyerekeket – mondja a gyerekvédelmi szakember, majd hozzáteszi: 

– A cyberbullying sajátossága, hogy a bántalmazás ténye még több emberhez eljut, a megalázottság, a kiszolgáltatottság még nagyobb, még inkább kontrollálhatatlan a folyamat, ami óriási stresszt okoz a gyerekeknek. Ráadásul ezen a téren a szülők és tanárok szükségszerűen le vannak maradva, nem tudják követni az online platformokat.”

Jó hír, hogy szülőknek és pedagógusoknak egyaránt elérhető civil segítség. Az UNICEF Magyarország ingyen workshopokat tart szülőknek, és szupervíziót tart iskolapszichológusoknak és más segítő szakembereknek. A Jármi Éva vezette Hol a helyem Iskolapszichológiai Tanácsadó Központ tanároknak és iskolapszichológusoknak is igyekszik segíteni, ahogy Adler Katalinék is igyekeznek a lehető legtöbb intézménybe elvinni a Békés Iskolák Program módszertanát.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Mindenki egyetért abban, hogy a gyerekeknek igazán csak megbecsült, jól felkészített szakemberek tudnak segíteni. Mert az iskolai zaklatás nem olyan, mint a drogprobléma vagy a gyerekszegénység, amelyeket nem lehet kiragadni a társadalmi környezetből. Az iskolai agresszió mindig egy közösség ügye, és ez ellen a közösség tagjai tudnak fellépni. Együtt, egymásnak támaszkodva. 

Ha érdekel a téma, a teljes beszélgetést IDE KATTINTVA tudod megnézni. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Inside Creative House

D. Tóth Kriszta