Így érez a szülő, akinek 5 hazaszeretetre nevelt gyerekéből már 3 külföldre ment

–

A férjemmel mindketten mániás pedagógusok vagyunk

Tudatosan választottuk ezt a pályát, mert imádtuk (és a mai napig is imádjuk) a gyerekeket, és egész életünkben azon dolgoztunk, hogy minél jobban érezzék magukat az iskolában. Gyakorló pedagógusként, majd módszertani szakemberként, tananyagfejlesztőként is az volt a célunk, hogy olyan iskolai környeztet teremtsünk, ahol minden gyerek kiteljesedhet a saját tehetsége szerint, ahol nem feladatok hosszú sorát végzi el, hanem alkotás közben tanulja meg azt, ami egyébként kötelező, ahol lehetősége van gondolkodni és döntéseket hozni, és arra is, hogy szabadon javítsa ki, ha valamiben rosszul döntött.

Magyarán: egy olyan iskoláért dolgoztunk, amelyben gondolkodó, felelős, önmagukat kiteljesítő embereket nevelünk.

Mert úgy véltük, hogy az a legjobb az egyénnek és társadalomnak is, ha minden tagja önmaga maximumát adja, ha már kisgyerekként megtanulja, hogy a munka nem kényszer, hanem a kiteljesedés egyik formája, gondolkodni pedig nemcsak jó dolog, hanem szükséges is, hiszen csak akkor tudunk jó döntéseket hozni, ha átlátjuk az összefüggéseket.

Hogy ez a fajta nevelés miért vált mára utópikussá a közoktatásban, szerintem mindenki tudja.

Magyarnak lenni

Most azonban nem szakmázok, hanem magánvéleményt írok, mégpedig szülőként. Ám a szülői szerepem, pontosabban szerepünk, hiszen több mint 30 éve vagyunk jóban-rosszban együtt a férjemmel, szóval a szülői szerepünk elengedhetetlen része, hogy pedagógusok vagyunk, tehát elég tudatosan neveltük a gyerekeinket.

Már eleve a gyerekvállalást is így terveztük. Sok gyereket akartunk, tényleg annyit, amennyit Isten ad, de nem vallási vakbuzgóságból, hanem azért, mert nagycsaládot akartunk. Egyébként sem attól jó szülő valaki, hogy van egy kordéra való gyereke, hanem attól, hogy miként neveli őket. Ráadásul – ahogy mondani szoktam – a gyerek légnemű, mindegy, hogy egy gyereked van vagy tizenöt, ugyanúgy kitölti a rendelkezésre álló teret, lefoglalja az összes idődet és leszívja az energiádat.

Én azonban egykeként nőttem fel, és rettenetesen szenvedtem attól, hogy nincs testvérem. Úgy gondoltam, nem adhatok többet a gyerekeimnek, mint hogy sokan vannak testvérek. És igen, akármilyen idealistán (értsd: hülyén) is hangzik manapság, egyfajta (társadalmi) felelősség is mozgatott.

Mert tudtam, hogy a gyerekeim sokat fognak hozzáadni ehhez a világhoz. Mindegy, kik lesznek, de jobbá fogják tenni ezt a Földet, előrébb jut majd velük a világ, és előrébb Magyarország is. Mert eszembe sem jutott, hogy ne itthon találják meg a kiteljesedésüket.

Sok minden más mellett, a gyerekeinket társadalmi felelősségvállalásra és hazaszeretetre is neveltük

Nem, nincs díszmagyarunk, és nincs nemzetiszínbe vont oltár a házunk közepén. Mert a gyerek nem abból tanul, amit fennhangon hirdetünk. Hanem az életpéldából. Abból, hogyan élnek, hogyan gondolkodnak a szülei. Magyarnak lenni számomra azt jelenti, hogy egy nyelv és egy kultúra részese vagyok. És igen, egy országé is. Mert egészen sokáig megmaradtam abban a hitben, hogy „itt élned, halnod kell”. Még ma is könnybe lábad a szemem, ha repülővel jövünk haza, és meglátom az Alföldet, hiszen Petőfivel szólva, „itt vagyok honn, itt az én világom, börtönéből szabadult sas lelkem, ha a rónák végtelenjét látom”.

Fontosnak tartottuk, hogy a gyerekeinkkel bejárjuk az országot, Erdélyt, hogy megismerjék és szeressék nemzeti értékeinket. Eléggé meg vagyok lőve a történelemmel, így lényegesnek gondolom a történelmi emlékezet ébren tartását. (Szerzőnk történelmi regényeket is ír – a szerk.) No, nem feltétlenül koszorúzásokkal (bár, azok is fontosak lehetnek), hanem az egyén szintjén. A személyiség integritása szempontjából elengedhetetlen, hogy tisztába legyünk a múltunkkal.

Úgy vélem, hogy csak akkor tudja valaki a jövőjét megtervezni, ha ismeri a múltját. A saját múltját, a családja múltját és a nemzete múltját. Éppen ezért hangsúlyt fektettünk rá, hogy rendre újrameséljük a családi legendáriumot.  A sztorikat és anekdotákat, amelyek generációkon keresztül szájról szájra szálltak, amelyek megmutatták, hogy a családunk tagjai hol voltak, hogyan reagáltak a történelem viharos eseményeire. Hogy értsék, tudják, nemcsak úgy beleszülettek az időbe, hanem egy történelmi folyamat részesei. Hogy több száz éve gyökerezik a családunk ebbe az anyaföldbe. És mindent megtettünk azért is, hogy valóban ne térkép legyen nekik ez a táj, hanem tudják, „hol lakott itt Vörösmarty Mihály”, vagy éppen hol volt a muhi csata, mi is történt ott, vagy miért sajdul meg a szívünk, ha felmegyünk a Feleki-tetőre, ahonnan a férjem ősei elindultak, és lenézünk Kolozsvárra.

A magyarságtudatunk sohasem volt melldöngető, hanem olyan természetes része az életünknek, mint a levegővétel.

A gyerekek kedvenc zenéi között ugyanúgy szerepeltek a Kaláka vagy a Gryllus-dalok, mint a Kallós Zoli bácsi mezőségi népdalgyűjtései, vagy éppen az Iglice szívem Szvorák Katalintól, a Trapiti meg a Félőlény mellett rendszeresen olvastunk (és játszottunk együtt) népmeséket, sőt, népballadákat is. Az úszás és vízilabda mellett, akinek kedve volt hozzá, járt néptáncra is, és persze rengeteget kézműveskedtünk a magunk örömére.

A versek, a mesék, népdalok és a néphagyományok a mindennapjaink részét képezték, hiszen nemcsak a történelemért és  a művészetekért rajongtunk, hanem a férjem valamikor néprajzos volt, egyetemista éveinkben mindketten aktívan gyűjtöttük is népi szövéshez kapcsolódó szellemi és tárgyi emlékeket, melyek közül nem egy ma is a lakásunk dísze.

Önálló döntésekre nevelni 

De nem csupán erre neveltük a gyerekeinket, hanem arra is, hogy részesei egy nagyobb kulturális egységnek, Európának, ami nem kizárólag kulturális örökséget jelent, hanem bizonyos kötelezettségeket is. Például a felelős döntés kötelezettségét. Mert ha hiszek a demokráciában (márpedig hiszek), akkor polgári kötelességem alakítani azt.

Az egyik egyetemi professzorom mondta azt sarkítva, hogyha egy francia állampolgár reggel felébred, akkor végiggondolja, hogy a jelenlévő kormány irányvonala megfelel-e annak a társadalmi szerződésnek, amiért ő az adóját adja az államnak. Olyan országot építenek-e, amiben ő személy szerint szívesen lakna? Ha nem, akkor kimegy az utcára tüntetni, vagy más módon protestál. Nálunk azonban a népesség nagy része (szellemi szinten) fel sem ébred, ha felébred, akkor sem tud dönteni, mert arról sincs fogalma, hogy mi fán terem ez a fránya társadalmi szerződés, a protestálás pedig eszébe sem jut, hiszen megtanulta, hogy az halált, börtönt vagy gumibotot eredményez, semmi mást.

Kamaszként, a nyolcvanas években engem is vittek be a rendőrőrsre, én is kaptam a gumibotokból, pusztán azért, mert a másként gondoltam, mint azt a pártállam elvárta. Sőt, azért is, mert mertem gondolkodni.

Ezért is volt számomra valódi örömünnep az EU-csatlakozásunk napja. Nem (csak) az átjárható határok, a vélelmezett gazdasági fellendülés, hanem a gondolkodás szabadsága miatt is. 

Természetesen így is neveltük a gyerekeinket is, hogy tudjanak önálló döntéseket hozni, és képesek legyenek konzekvensen meglépni azt, ami a döntéseikből következik. Bizonyos tekintetben fárasztó szülők voltunk, mert ritkán adtunk nekik kész válaszokat. Ha a gyereknek kérdése volt (nyilván itt nem a „hol a piros zoknim?-típusú kérdésekre gondolok), akkor rendszerint visszakérdeztünk, és egy dialógus folyamatban alakította ki a gyerek a saját véleményét. A beszélgetést úgy irányítottuk, hogy az általunk jónak ítélt válasz felé terelgessük a gyereket. Ám ez nem mindig sikerült. Sőt, kamaszkorban inkább nem sikerült. De ekkor sem volt gond, mert ha a gyerek szokva van a nyílt kommunikációhoz, illetve ahhoz, hogy a szüleit bármilyen problémával megkeresheti, akkor döntése kudarcát is jobbára veled beszéli majd meg, és neki lehet futni a kérdésnek újra.

Ha valaki eddig nem jött rá: igen, menthetetlen liberálisok is vagyunk, és az emberi méltóságot, valamint a személy önrendelkezési jogát magasra értékeljük.

Persze voltak olyan helyzetek, amikor elő kellett venni a szülői tekintélyt, mert egyszerűen veszélybe sodorta volna a gyereket a döntése, de amikor csak lehetett arra ösztönöztük, hogy gondolkodjon, döntsön, és vállalja a döntése következményeit.  

5:3

Így lettek felnőttek, és így próbálták megtalálni a helyüket a magyar társadalomban. A személyiségi jogaikat most is tiszteletben tartom, így csak annyit írok róluk, hogy mindannyian a szakmájukban elismert, alkotó, kreatív emberek lettek, dolgozzanak akár művészként, pedagógusként, az egészségügyben vagy kutatóként, esetleg piaci környezetben. Öten ötfélék, és az ötből most már három eljutott oda, hogy képtelen itt folytatni az életét. Ketten egyelőre itthon vannak. Arról is egy regényt lehetne írni, hogy fiatal felnőttként milyen, sokszor lehetetlen döntések előtt állnak azok, akik tudatosan választják, hogy itt maradnak. De most nem róluk szeretnék beszélni, hanem a háromról, aki elment, elhagyta az országot, mert akármilyen tehetséges, akárhány diplomája van, akármilyen kitartóan is dolgozik, egyszerűen nincs jövőképe.

Nem látja azt, hogy a hivatásában hogyan tudna előrelépni – vagy éppen most zsigerelik, és véreztetik ki őt is, és az egész réteget, amelyhez szakmailag tartozik.

Jó polgárként végigcsinálták a demokráciában elvárható lépéseket, hogy jelezzék: ez nagyon nem oké. Habitusuktól függően álltak bele a politikai küzdelembe. És küzdöttek éveken keresztül. Volt, aki „csak” belül, lelkileg, volt, aki hangos protestálással, akár a médiában is, petíciókkal, aláírásgyűjtésekkel és persze a tüntetésekkel. Nem, nem „tüntikézni” jártak ki, hanem azért, mert remélték, hogy változhat valami. Mostanra kiderült, hogy nem változhat. Hogy ebben az országban hiába akarsz felelős állampolgár lenni, semmit nem ér.

Mert ugyanott vagyunk, mint a Kádár-korszakban. Halálbüntetés nem jár azért, mert mást mersz gondolni, Recsk sem, de a gumibotok előkerültek, és a könnygáz is. Olyan kamaszok ellen, mint amilyenek mi voltunk a nyolcvanas években. 

Mi nem mehettünk el, mert akkor még le voltak zárva a határok. És amikor mehettünk volna, akkor se mentünk. Engem életemben háromszor kínáltak meg komoly egzisztenciával járó külföldi (amerikai, német, izraeli) állásajánlattal. Végül visszautasítottam mindet, mert úgy gondoltam, hogy a tudásommal ezt az országot kell építenem. Mert Magyarország a hazám, ahol otthon vagyok, és otthon akarok lenni, ez az anyaföldem, ide tartozom. 

Amikor azonban a gyerekeim, hosszas mérlegelés után úgy döntöttek, hogy elmennek, támogattam, illetve a férjemmel együtt támogattuk őket a döntésükben. Mert Magyarország már nem édesanyaföld, hanem jelen állapotában olyan, mint az abuzív szülő, aki lelki terror alatt tartja a gyerekét, fizikailag bántalmazza, és széles réteget khmmm… zaklat szexuálisan, hogy szépen fogalmazzak. Egy ilyen kapcsolatból ki kell lépni, vagy más szóval élve, menekülni kell. Mert tönkretesz, megnyomorít, és a végén felzabál testileg-lelkileg.

Munkám során sok száz veszélyeztetett gyereknek tartottam prevenciós tréningeket a családon belüli erőszak témakörében. Nekik is ezt tanítottam: kérj segítséget, és menekülj ki az abuzív kapcsolatból. Most miért is mondanék mást a saját gyerekeimnek? Hiába az akár mélyen megélt magyarságtudat, hiába a gyönyörű nyelvünk, kultúránk, történelmünk, hiába a széles rónaság, amikor szó szerint az a kérdés, hogy az „itt élned, halnod kell”-ből ma már csak a halál az opció, akkor mit csinálsz? Ha működik az életösztönöd elmenekülsz. És jól teszed.

Ettől függetlenül iszonyatosan fáj, hogy elmentek. Fáj, mert hiányoznak. És fáj, annyira, hogy néha üvölteni tudnék, hogy ez az ország nem tudott integrálni három ilyen tehetséges embert, akinek az életével, munkájával gazdagodhatott volna Magyarország.

Ám egy pillanatra sem érzem hűtlenségnek, hogy emigráltak, hanem felelős döntésnek. Mert van, amikor az a jó döntés, hogy menni kell. Büszke vagyok rájuk, hogy képesek voltak átlátni ezt a helyzetet, konzekvensen végiggondolni a lehetőségeket, és felvállalni a döntésüket, annak minden következményével. Igen, büszke vagyok a gyerekeimre, pedig nem arra neveltem őket, hogy elhagyják ezt az országot. De ha következesek akarnak maradni magukhoz és az elveikhez, akkor ez volt az egyetlen okos döntés. És emiatt nem nekünk kell szégyenkeznünk.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ wundervisuals

Miklya Luzsányi Mónika