Lőgyakorlat, redőnyös tolltartó, iskolaköpeny – Ilyen volt az iskolás élet a hetvenes-nyolcvanas években

–

„Vigyázzban” ülni

Az első, amit megtanultunk az iskolában az volt, hogyan kell rendesen ülni a padban. Hátratett kézzel, egyenesre húzott derékkal, a két lábfej egymás mellett a földön. Visszagondolni is iszonytató arra, hogy hatéves gyerekeket arra kényszerítettek, hogy négyszer-ötször egymás után negyvenöt percben így üljenek, és aki napközis volt (és ki nem volt az?) azoknak „vigyázzülésben” telt a délutánja is, legalább is a tanulóidő. Semmiféle átmenet nem volt az óvoda és az iskola között. Az első nap első percétől kezdve „meg voltunk fegyelmezve”, nem volt izgés-mozgás, felugrálás, negyvenöt percen keresztül egy helyben kellett ülni, és követni az egyébként nagyon kedves tanítónő utasításait. 

A gyűlölt iskolaköpeny

Kötelező volt az iskolaköpeny, amit gyűlöltünk. A célja egyrészt az lett volna, hogy megvédje a ruhánkat, illetve hogy ne legyen „divatozás”. De persze hogy volt. Az iskolaköpenynek kék színűnek kellett lennie, az árnyalata azonban nem volt megkötve, és az sem, hogy milyen legyen a szabása. Úgyhogy minden évben más és másfajta köpeny volt a divat a lányoknál, és persze ugyanúgy ment a rivalizálás. 

Gimis korunkban a köpeny is a lázadás részévé vált: kigombolva hordtuk, ami alól hosszan kilógott a kockás ingünk, amiért persze figyelmeztetés járt, sőt előfordult, hogy az igazgatóiba is lerángattak minket, hogy milyen „pacuhán” hordjuk a köpenyt.

A tanárok fehér köpenyt viseltek, kivéve a technikaszakosokat, akik barnát. Egyedül a tesitanárok kaptak felmentést a köpenyviselés alól. Ők járhattak melegítőben és „dorkóban”, vászon tornacipőben egész nap. 

Mágnestábla, írásvetítő, bakelitlemezek és harmónium

Alsóban nem volt más oktatástechnikai eszköz az osztályban, mint színes oktatóképek a falon, és a tábla. Vonalas, négyzethálós, sima és mágneses, ami elvarázsolt minket, hogy csak úgy „maguktól” ráragadnak a képek. A legnagyobb kitüntetésnek számított, ha valakit felkért a tanító néni, hogy írjon vagy rajzoljon a táblára. Főleg, ha ezt színes krétával tehette! 

Felsőben jött az írásvetítő, ami az oktatástechnika csúcsát jelentette. Az innovatívabb tanárok olyan fóliákat is használtak, amelyeket egymásra lehetett tenni, és így rétegenként alakult ki a kép. Például a töris fóliákat imádtam. Ma is emlékszem a római házak felépítésére, ahol először csak az alaprajzot láttuk, azután „felépültek” a falak, majd a bútorzat is belekerült a képbe, végül az emberek is. Vagy a középkori városok kialakulását, az európai országok határainak változását is így mutatta be a tanárnő. 

Az énekórákat a kórusteremben tartottuk, ahol bakelitlemezekről játszotta le a tanár a klasszikus zenei műveket, és ha új dalt tanultunk, akkor harmóniumon mutatta meg a dallamot, majd azon kísérte az énekünket. 

Töltőtoll, golyóstoll, tollszár

Alsóban végig töltőtollal írtunk, sorvezetővel, és gyakran előkerült az itatóspapír, mert a töltőtoll könnyen ejtett pacát. Felsőben került elő a golyóstoll, ami elképesztő fellélegzést jelentett. Egészen addig, amíg el nem kezdődött technikából a „műszaki rajz” oktatása, amihez tollszárat és tollhegyet használtunk. A mai gyerekek és fiatalok szerintem nem is tudják, mik ezek az eszközök, mert ma már jobbára csak a grafikusművészek használják kalligrafikus íráshoz. Mi azonban ezzel tanultunk meg szépen írni. A tollszárba tűzött tollhegyet a tintásüvegbe kellett mártani, de nagyon észnél kellett lenni, hogy ne ejtsen pacát. 

Írni is meg kellett tanulni újra, mégpedig dőlt betűsen. Baromi nehéz volt úgy használni a tollszárat, hogy megfelelő mennyiségű tinta kerüljön a toll hegyére, szépen, egyenletesen húzza a vonalat, ott vastagítson, ahol kellett. A tollszár egyébként kemény harci eszköznek számított, vagyis inkább a bosszú eszköze volt, mert akinek belevágták a karjába vagy a combjába, az igencsak megérezte. Ráadásul meg is szerezte az első tetkóját, mert a tinta megfestette a bőrét örökre.

„Redőnyös” fa tolltartó

Ha már harc, akkor a „redőnyös” fa tolltartó a fiúk vagy a fiúsabb lányok alapfelszereléséhez tartozott, főleg, ha „emeletes” volt. Ez a tolltartó valójában egy fadoboz, amelynek két rekesze van, amiket el lehetett csúsztatni egymás fölött. Az egészet egy rolószerű szerkezet zárta. Egy ilyen cucc igencsak súlyos volt, és akit fejbe kólintottak vele, netán szájon vágtak, az megérezte rendesen. 

Ráadásul iszonyúan csörögtek benne a tollak, a redőny meg zörgött, úgyhogy a fa tolltartóval legálisan lehetett a tanárokat halálra idegesíteni.

Testi fenyítés

Nem mondom, hogy mindennapos volt, de azért előfordult, hogy a tanár lehúzott egy sallert, főleg felsőben. Akadt olyan tanárunk, akinek a koki volt specialitása, egy másik pedig egy hatalmas kulcscsomóval a kezében járkált föl-alá a teremben, és ha valaki beszélgetett, akkor hozzávágta. Az egyik srácnak felszakadt a feje, kórházba kellett vinni, összevarrták a homlokát és ennyi. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a tanárt fel kéne jelenti, vagy szólni kellene az igazgatónak, mert sajnos mindez simán belefért a korszak nevelési elveibe. Divatban volt a körmös is, amikor az összezárt ujjaink hegyére vágott rá a tanár vonalzóval. A szadistábbak olyan vonalzót használtak, amelyet fém éllel láttak el, na, az fájt csak igazán.

Honvédelmi nap, lőgyakorlat, óvóhely

Én nem attól rettegtem leginkább kisiskolás koromban, hogy kapok egy körmöst vagy felpofoz a tanító, hanem hogy megszólal a légvédelmi sziréna, és nekünk le kell menni az óvóhelyre. A hidegháborús időszak vége felé közepén jártunk, és időnként ilyen random riasztásokat tartottak, hogy lemérjék, mennyi idő alatt tudunk lejutni az óvóhelyre (az iskola pincéjébe), és mennyire rendezetten tesszük a dolgunkat. Alsós koromban én valóban rettegtem ilyenkor, mert TÉNYLEG elhittem, hogy most jönnek az ellenséges imperialista hadak, és porig bombázzák a várost.

Ennél csak a honvédelmi nap meg a fegyveres erők napja volt rosszabb, bár arra legalább fel tudott készíteni anyukám lelkileg, mert előre tudtuk, mikor lesz. Alsóban egyszer vagy kétszer vettem részt rajta, többet nem, mert ilyenkor rendszeresen „megbetegedtem”, és anyu igazolta a hiányzásomat. Alsóban ezek is hasonlóan zajlottak, mint a bombariadó, azzal a különbséggel, hogy négy-öt órákat kellett a légópincében ülni, miközben persze az okításunkról sem feledkeztek meg. Diaporámás vetítésekkel szórakoztattak bennünket, ami a korszakban a csúcstechnikának számított (belváros, elitiskola voltunk), amit elvileg szájtátva kellett volna néznünk.

Néztük is, és rettegtünk. Mert a diaporámás vetítésen az atombomba pusztítását mutatták be, jó részletesen, és elláttak minket olyan praktikus tanácsokkal, hogyha ledobják a városunkra az atombombát, akkor ne nézzünk bele az atomvillanásba, és próbáljunk valami betonfal mögé futni. Két perc múlva pedig jött a színes dia a betonfalba égett tetemekről. Rémálmaim voltak tőle. 

Felsőben gyakorlati képzést kaptunk, azt kicsit jobban bírtam. Volt lőgyakorlat, gázálarchasználat, gránátdobálás, meg kúszás kifeszített madzagok alatt, amikhez, ha hozzáérsz, „felrobbansz”, nemcsak te, hanem az egész őrsöd. Nekem ebből a lövészet volt a legszörnyűbb, mert a nevelőapám fiatalként megyei lövészbajnok volt, a fronton is valami ilyen beosztásban szolgált. És hát tőlem is azt várták, hogy majd mesterlövész leszek, viszont a vaksi szememmel még a táblát sem voltam képes eltalálni soha.  

Barátom, Vologya

Akkoriban mindenki oroszul tanult az általános iskolában, csak gimiben vehettünk fel második nyelvet: jobbára németet vagy angolt. Mi nyelvtagozatos iskola voltunk, heti nyolc oroszórával, amit én imádtam. Csak oroszul beszélt hozzánk a tanárnő az első perctől kezdve, és nekünk is csak oroszul volt szabad megszólalni. Nagyon jól tanított, nem ragozásokat és táblázatokat vert belénk, hanem a kommunikációra épített. A gimiben, de később a főiskolán is abból éltem, amit általánosban megtanultam. Mert igen, még a felsőoktatási intézményekben is kötelező volt oroszt tanulni, legalábbis a pedagógusképző intézményekben biztosan. 

Az eredménye meg is lett, mert ugyan eltelt negyven év, és közben nem igazán használtam az oroszt, de még mindig simán olvasom a cirill betűket, és nem  „adnak el” szláv nyelvterületen, bár ma már angolul válaszolok, ha lehet. 

A nyelvoktatáshoz hozzátartozott, hogy mindenkinek volt levelezőpartnere a Szovjetunióban. Nekem Vologya, aki valahol az Urálon túl lakott, és éveken keresztül leveleztünk. Hogy miről? Fogalmam sincs, csak arra emlékszem, hogy volt egy időszak, amikor biztosra vettem, hogy én Vologyának leszek a felesége, és boldogan élünk majd az Urálon túl egy szovjet kisvárosban.  Igen, akkor tényleg úgy gondoltam, hogy a Szovjetunióban élni maga a mennyország.

Hosszú hétvége és fura ünnepek

A hetvenes évek végéig hatnapos munkarendben jártunk iskolába, szombaton is volt tanítás. Azután jött az A és a B-hét. Az A hét volt a rövid, amikor csak öt napig jártunk suliba és a szombat szabad volt, a B pedig a hosszú, amikor szombaton is jártunk iskolába. Vagy fordítva: az A volt a hosszú, a B meg a rövid, már nem emlékszem.

Akadt néhány olyan ünnepünk is, amiket ma már hírből sem ismernek a gyerekek szerencsére. Március 21.: a Tanácsköztársaság emlékünnepe, amikor Kun Bélára meg a kommunista terrorra, bocsánat… forradalomra emlékeztünk. Április 4-én meg arra, hogy az oroszok megszállták az országot. Illetve akkor úgy mondtuk, hogy „felszabadítottak” minket, és ideiglenesen nálunk állomásoznak (immár több évtizede).

Ezt meg is köszöntük nekik rendesen, mert orosz tagozatos iskolaként minden évben elmentünk a szovjet laktanyába, és műsort adtunk az orosz katonabácsiknak. Április 4-én jobbára csak énekeltünk meg virágot adtunk nekik. November 7-én pedig, ami a nagy októberi szocialista forradalom emlékünnepe volt (novemberben, „nagy októberi”, értitek… persze a julián naptár eltérése miatt alakult így, de elég hülyén hangzott, na) Lenin életéből adtunk elő megható jeleneteket, persze oroszul. Nekem a kedvencem az volt, amikor Lenin kenyeret oszt az éhező gyerekeknek, meg amikor letaszítja a cárt a trónjáról. Konkrétan taszította, mert Marik Laci, aki a cárt játszotta, ugyan elég gyengén muzsikált oroszból, de focistaként pompásan és látványosan tudott esni, úgyhogy az orosz katonák felállva tapsolták meg a műsorunkat.

Ezek az ünnepek munkaszüneti napok voltak, a május elseje pedig népünnepély. Az egész város felvonult a helyi kommunista vezetők tribünje előtt vörös zászlókkal és hatalmas plakátokkal, amire ilyen szövegeket írtak, hogy „A Párttal, a néppel, egy az utunk!” „Szocialista sporttal a békéért!” „Tovább a lenini úton!”

A felvonulást mindenki gyűlölte, de utána jött a Ligetben az ingyen sör meg a virsli, no meg a vurstli (körhinta), céllövölde, minden, ami egy ilyen bulihoz kell.

Az egyházi ünnepeket is megpróbálták átformálni. Szó nem volt Jézusról, húsvétkor a nyuszi hozta az ajándékot, karácsonykor meg a télapó. Mondjuk, én gyerekként sem értettem, miért jön decemberben kétszer, hatodikán is meg huszonnegyedikén is, de betudtam annak, hogy öreg és szenilis, nem emlékszik rá, hogy egyszer már végigajándékozta a világ gyerekeit.  

Nyakkendő, síp, őrsi napló, no meg a táborok

A gyerekek (kommunista) ideológiai nevelését az iskolák voltak hivatottak elvégezni, a gyermek- és ifjúsági kommunista szervezetek berkein belül. Minden általános iskolában volt kisdobos- és úttörőcsapat, amely rajokra és őrsökre oszlott. A csapat az iskola volt, a rajok az osztályok, az őrsök pedig az osztályokon belüli kisebb 10–12 fős csoportok. 

A kisdobosok és az úttörők ünnepnapokon egyenruhában jártak: fehér ing, kék szoknya, illetve nadrág fehér zoknival. Imádtam a kisdobos, illetve az úttörőövet, ami vastag bőrből készült, és jellegzetes fémcsattal záródott.

A kisdobosoknak kék, az úttörőknek piros nyakkendőjük volt, az őrsvezetők pedig sípot is hordtak, amit szerintem sosem használt senki.

Rendszeresen tartottunk őrsi gyűléseket, amik jobbára játékdélutánokból, kirándulásokból, sportversenyekből, mozi-, színház-, múzeumlátogatásokból álltak. Az őrsök nevet választottak maguknak: Gagarin, Nefelejcs vagy Béke, az anyukák pedig megvarrták az őrsi zászlót.

Az őrsvezető csak kitűnő tanuló lehetett, de más tisztségeket is ki lehetett érdemelni. Az egyik ilyen fontos tisztség a krónikásé volt, ő vezette az őrsi naplót, nem is akárhogy! Nemcsak leírta az eseményeket, hanem rajzokat is készített hozzá, vagy újságkivágásokkal illusztrálta az eseményeket.

Sok múlt a csapat- és a rajvezetőn, milyen kisdobos- és úttörőéletet szervezett az iskolájában vagy az osztályában. A gyerekek közötti plusz tevékenységek költségeit a pártállam finanszírozta, és a hetvenes években már sok iskolában nem a politikai agymosáson volt a főhangsúly, hanem a gyerekek tehetségfejlesztésén, illetve a közösségi programok megszervezésén. Az úttörőcsapatokon belül működtek ugyanis a sportkörök, a különböző tudományos, és művészeti szakkörök, amiknek a munkáját igen komolyan vették. Miden évben rendeztek versenyeket, erőpróbákat, különböző sport-, tudományos-, és művészeti tusákat, amelyek felmenő rendszerben egészen az országos szintig juttatták el a gyereket.  

És persze ne felejtkezzünk el a nyári táborokról: Zánka, Csillebérc, Parád, Fonyód és még sorolhatnám ezeket az emlékezetes helyeket. A tábor lehetett kínszenvedés, ha kifogtál egy hithű kommunista táborvezetőt, de lehetett életre szóló élmény is. Ezeknek a táboroknak is elvben a kommunista nevelés lett volna a célja, de a pedagógusok zöme, ha lehetett, egy kalandos, kihívásokkal és erőpróbákkal teli nyári élménnyel akarta gazdagítani a gyerekeket az állam pénzén. Mert azt azért hozzá kell tenni, hogy átkos ide vagy oda, a szülőknek egy fillért sem kellett fizetni, így valóban bárki számára elérhetővé váltak ezek a nyaralások. Összességében szerintem egyáltalán nem volt rossz gyereknek lenni a hetvenes- nyolcvanas években, mert élményekkel teli gyerekkort élhettünk meg. 

Neked is vannak jó emlékeid erről a korszakról?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Fortepan/ Urbán Tamás

Miklya Luzsányi Mónika