Lázadó voltam mindig is, mégis tanár maradok
A státusztörvény érvénybe lépése óta temérdek pedagógus döntött úgy, hogy nem folytatja tovább a munkát, köztük a WMN hasábjairól is ismert Balatoni „Jocó bácsi” is. Az alábbi írás szerzője, egy felső tagozaton oktató magyar nyelv- és irodalomtanár azonban úgy döntött, marad a katedrán, annak ellenére, hogy látja a problémákat, és mindig is lázadónak tartotta magát, aki kiáll az igazságtalanság ellen. Most elmondja, miért döntött így. Olvasónk, Sz. Keresztény Dorka írása.
–
Mindig is lázadó voltam. Az a rockkoncertre járó, örök igazságkereső fajta. Ha jobban magamba nézek, igazából ez mit sem változott. A mai napig szót emelek az igazságtalanság ellen, ha valakire túl sok ügyelet jut, ha túl sok az ingyenmunka, vagy egy tanulót hátrányos megkülönböztetés ér.
Szóval igen, tanár vagyok. Felső tagozatos magyar nyelv- és irodalomtanár. Most a múltbeli kamaszénem cinikus mosolyra húzza a száját, aki azt mondta, hogy minden lesz, csak tanár nem. (Pedagóguscsalád…)
A célok megváltoztak, de az egyéniségem nem. Lázadó maradtam.
Persze könnyű nekem, aki dolgozhat egyházi iskolában orrpiercinggel és tetoválással. Ám ezek csak külsőségek. Mégis jobban számít a mai haladónak mondott világunkban, mint gondolnánk. Pláne iskolai környezetben.
A leírtakból egyértelműen következhetne, hogy beszámolok arról, hogyan lázadok a jelen rendszer ellen is, és nem írom alá státusztörvényt.
De aláírom. Maradok tanár.
Számtalan cikk, blogbejegyzés, interjú került elém az elmúlt hónapokban, amiben általam is nagyra tartott kollégák beszéltek arról, miért nem írják alá, mi okból állnak fel hosszú évek, évtizedek után. Éppen tegnap ültem végig egy értekezletet, ahol könnyek között fogadtuk sorra a bejelentéseket azoktól, akik távoznak közülünk.
Kedves Kollégák! Megértünk Titeket. Büszkék vagyunk rátok! Példák vagytok!
Mégis ezek után úgy gondoltam, megszólalok azok nevében, akik viszont maradnak. Mert mi is sokan vagyunk.
Nem vagyok gyáva. Nem féltem az egzisztenciámat. 36 éves vagyok, lenne még alkalmam új dologba fogni. Szeretek tanulni. Nyelveket is beszélek. Ráadásul itt élek a családommal az osztrák határ mellett, ahol a saját bőrömön tapasztalom nap mint nap, hogy
szakmunkásként pár kilométerre az országtól a duplájánál is többet kereshetnék a jelenlegi béremnél.
Hogy miért maradok mégis? Mert számtalan embert látok a környezetemben, akik úgy járnak dolgozni napról napra, hogy a túlélésre játszanak, és ezt nem anyagi értelemben gondolom. Teljen el az idő hétfőtől péntekig, aztán majd a következő és következő, aztán csak lesz valahogy.
Nekem is sokszor nehéz. Nekem is vannak unalmas hétfő reggelek, nyúzott csütörtök esték, „jöjjön-már-el-a-péntek”-hangulatok. De legtöbbször azt érzem, hogy a munkám egy csoda. Focista fiú esszéje arról, miben más a Csinszka-szerelem, mint Lédával. Vérre menő vita az órán, hogy Toldi eredendően agresszív volt-e, vagy a környezete tette azzá.
Együtt üvölteni az udvaron harmincadmagammal, hogy „Föltámadott a tenger”. Csoda, csoda, csoda!
Tudom, hogy a távozó kollégák is szívvel-lélekkel tették a dolgukat. De egyszerűen én nem látom magam a tanítás nélkül.
Tudom, hogy a rendszer nyomasztó, kihasznál, elbutít, ellehetetlenít. Talán mégis fel kellett volna állnom nekem is?! Mit gondolna most rólam a kamaszénem? Büszke lenne? Vagy szégyenkezne?
Szeretném azt hinni, hogy még bennem van a lázadás. A magam módján. Hogy a használhatatlan tankönyvek ellenére, ha bemegyek a terembe, és magamra csukom az ajtót, akkor taníthatom továbbra is azokat a verseket, melyeket az új NAT mellőzött. Hogy átadhatom a gyerekeknek: nem rosszabb attól a nyelvünk, hogy ők offolnak valamit én meg figyelmen kívül hagyok. Hogy az irodalom szenvedély, érzelem, szórakozás.
Kedves távozó kollégák! Remélem, ti is megértetek minket, akik maradunk. Ha egyszer feláll egy oktatási rendszer a távoli jövőben, ami vállalható számotokra, várunk vissza benneteket!
Addig mi belülről harcolunk és lázadunk. Még bírjuk. Nem ígérem, hogy örökké. De még próbálkozunk egy kicsit…
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Andreas Selter
