Szülőként fel kell vennünk a „bullying-szemüveget” – Mindent bele! az iskolai kortársbántalmazásról
Támogatott tartalom
Mi számít iskolai bullyingnak? Miben traumatizál másképp az internetes kortársi bántalmazás? Mit lehet tenni szülőként, ha esetleg az intézmény nem tud (vagy nem akar) mit kezdeni a helyzettel? A bullying olyan kérdés, ami rengeteg gyereket érint (a tanulók 80 százalékát érte már agresszió egy másik diák részéről), de az iskolák általában nincsenek felkészülve ezekre a helyzetekre, a szülőket pedig sokszor a saját gyerekkori élményeik befolyásolják a bántás mértékének megítélésében és a reakciójukban. A Mindent bele! podcastban több oldalról járjuk körbe a témát: Milanovich Domi pszichológus-újságíró moderátorként kérdezi dr. Jármi Éva pedagógiai szakpszichológust és bullying-szakértőt, Szabó Anna Eszter egykori érintettként és szülőként, Kurucz Adrienn pedig szintén szülőként osztja meg tapasztalatait.
–
Itt tudjátok meghallgatni a beszélgetést:
Mi az iskolai bullying?
A tankönyvi definíció szerint olyan iskolai agressziós helyzet, amelyben az áldozat és a bántalmazó között valamilyen okból egyenlőtlen helyzet áll fent, például azért, mert a bántó fél idősebb, erősebb, népszerűbb, vagy a tanárok jobban kedvelik. És
maga a bántás indulhat egy nagyon apró dologgal, de az ismétlődés miatt ez annyira traumatizáló az áldozat számára, mintha sokkal súlyosabb agresszió lenne,
illetve a bullying természetéhez általában hozzátartozik, hogy idővel egyre intenzívebbé válik a bántás. Ám a valóság sokkal árnyaltabb, mint az elmélet: gyakran előfordul, hogy az áldozat nem engedi be az élményt, és nem címkézi bántalmazásnak azt, ami vele történik – akár még évtizedek múlva sem.
Fel kell vennünk a „bullying-szemüveget”
A beszélgetés elején mindenki tud ahhoz kapcsolódni, hogy a 80-as, 90-es évek iskolásainak (és szüleiknek) még nem voltak szavaik a kortársi bántalmazó helyzetekre, és nemcsak a szavak, de sokszor a megoldási stratégiák is hiányoztak. Ez azért is fontos, mert a mai szülő- és pedagógusgeneráció ebben nőtt fel, így nehéz lehet felnőttként érdemi segítséget nyújtania, pedig nagyon nagy szükség lenne rá. Ráadásul a gyerekek jelentős része nem avatja be könnyen a felnőtteket ezekbe a helyzetekbe:
az UNICEF 2022-es felmérése szerint a diákok 80 százaléka tapasztal az élete során iskolai kortársi bántalmazást, de a pedagógusok csak az esetek 40 százalékáról szereznek tudomást, 14 százalékukba avatkoznak be, és a helyzetek csupán 7 százalékában tudnak érdemi segítséget nyújtani a kortársak által bántalmazott gyereknek.
A gyerekkori traumáink indulatokká is válhatnak – de mi a jó stratégia szülőként?
Az iskolai bántalmazásban egykor érintett Szabó Anna Eszter elmondja, hogy szülőként is érzékeny lett a bullyingra utaló jelekre: egy-egy megjegyzést is komolyan vesz, néha talán kicsit túlzottan is, anyatigrisként védelmezné a gyerekeket. Dr. Jármi Éva szerint a bántalmazott gyerekek kicsit erre is vágynak: hogy a szüleik bemenjenek a suliba, és rögtön „rendet tegyenek”. Csakhogy nem ez a megfelelő stratégia, és még csak nem is az, hogy a bántalmazó gyerek szülőjével beszéljünk, mivel egyrészt a szülő – még ha egyet is ért velünk – nincs hatással a gyereke viselkedésére ilyen direkt módon (másképpen persze nagyon is), másrészt az is megeshet, hogy a gyereke erőszakos viselkedésével ért egyet, és akkor meg végképp felesleges vele párbeszédet kezdeményezni.
Jármi Éva azt hangsúlyozza, hogy ha az intézmény maga nem partner a helyzet megoldásában (akár szemléletmódbeli probléma, akár kapacitáshiány miatt), akkor
szülőként azt tudjuk tenni, hogy szövetségeseket keresünk, és a többi, nem bántalmazó gyerek szüleivel összefogva, együtt jelöljük ki a közösség erre vonatkozó határait és szabályait.
A közös határok kialakításában a gyerekeknek is részt kell venniük, és nem egyedül a legnagyobb hangúnak, mert ez a kulcsa a szabályok későbbi betartásában. Hiszen mindenkinek más az érzékenysége, és pedagógusként, illetve szülőként is nagyon meghatározza a témához való hozzáállást a saját tapasztalat, aki pedig nem élt át ilyet, az hajlamos alábecsülni a problémát.
Nem szabad hagyni, hogy a gyerekek „intézzék el maguk”
Természetesen nem minden közösség jut el az ideális működéshez, és a gyerekeknek (ahogy később felnőttként is) meg kell tanulniuk a nem túl ideális közösségben is működni. De amikor a szülő azt a tanácsot adja a gyerekének, hogy védje meg magát, üssön akár vissza, az sokszor visszafelé sül el, mivel a gyerek azt éli meg, hogy ez elmondva mind könnyű, ő viszont mégsem képes rá – így előfordulhat, hogy a kudarc miatt még értéktelenebbnek fogja magát érezni. Éppen ezért a gyerekünknek is azt érdemes javasolni, hogy ha bántják, akkor keressen szövetségest, támogatót, nem kell egyedül megoldania a helyzetet.
Az internetes bullying a megosztás végtelen lehetőségével traumatizál
Amíg az offline iskolai bántalmazásban az ismétlődés okozza a traumát, addig az internetes zaklatásnál maga a tény, hogy ez tőlünk függetlenül akárhány emberhez eljuthat. Mert az osztályteremben történő bántás nem kerül ki az osztály falai közül, kevés tanúja van, és elmúlik, de a netes bántás ennek szinte az ellenkezője.
Ma már alsó tagozattól is problémát jelent az intim vagy kellemetlen képek küldése,
ráadásul a szülők százszor elmondják, hogy ez szigorúan tilos, mert mások visszaélnek vele, de a tinik, amikor szerelmesek, mégis megteszik – viszont ezek után nem merik elmondani otthon. Éppen ezért fontos tudatosítani a gyerekben az „okosítás” mellett, hogy tudjuk: hibázik majd, ami nem baj, csak mondja el.
Kurucz Adrienn úgy véli, a bizalomhoz nemcsak minőségi, hanem mennyiségi idő is kell, mert a gyerekek nem tudják azonnal összefoglalni a velük történt dolgokat: idő kell, hogy eszükbe jusson, milyen napjuk volt. Emellett fontos, hogy ne prédikálva mondjuk el nekik „a tutit”. Jármi Éva szintén kiemeli: nemcsak a történéseket kell megkérdezni, de azt is, hogy azok hogyan érintik a gyerekeket.
Hallgassátok meg a teljes beszélgetést, mert nagyon fontos információk hangzanak el benne, elsősorban szülők számára.
