Csepelyi Adrienn: Üzenet a károgóknak, avagy Európa-bajnokság és Szoboszlai-lufi

–

Sok-sok éve, futball-időszámítás szerint is egy generációval ezelőtt, ültem egy Eindhoven belvárosába tartó taxiban, és az univerzum császárnőjének éreztem magam. Szóba került ugyanis – a taxis érdeklődésére –, hogy épp Dzsudzsák Balázshoz tartok, aki akkoriban a PSV Eindhoven futballistája volt. Bár pontosabb volna, ha úgy fogalmaznék: a holland város összes csapjából, de még a közkutakból is ő folyt. Dzsudzsákkal volt teleplakátolva a város, ő nézett rám az összes sportújság címlapjáról – igaz, ezzel csak akkor szembesültem, amikor nevezett taxis kirakott a belvárosban. Addigra viszont sofőröm felkészített erre, be nem állt ugyanis a szája, levegővétel nélkül zengte az ódákat Dzsudzsákról és egy másik, újabb generációval korábbi magyar legendáról: Kipricsről. (Így ejtette Kiprich József nevét, Dzsudzsákot meg Cucáknak.)

Amikor Dzsudzsák Balázs 2015. november 15-én, a Norvégia elleni Európa-bajnoki pótselejtező napján tartott öltözői beszéde nyilvánosságra került, a közvélemény jelentős része igen különös kutyaszorítóba került. A válogatott ugyanis – amelyen előzetesen a norvég újságíró kollégák hangosan röhögtek, tessék nyugodtan megnézni a mémmé vált videót – 30 esztendő után először jutott ki nagy nemzetközi tornára, és ebben nyilvánvalóan hatalmas szerepe volt (nemcsak a pályán, de azon kívül is) Dzsudzsák Balázsnak. 

Akit amúgy a hazai média előszeretettel szedett cafatokra. Most akkor mi legyen? – nézett egymásra a sok károgó. Nincs kiesés, mi miatt fogunk fanyalogni? 

De hát találékony nép a magyar: gyorsan hozzátették, hogy csakis azért jutottunk ki az Eb-re, mert felemelték a részt vevő csapatok létszámát, na, ugye, hogy igazából nyomorultak vagyunk. És akkor mindenki megnyugodhatott.

Szalai Ádám, ugyanennek a válogatottnak a másik alapembere, sok-sok éven át olvashatta (volna, remélem, nem tette) a rendkívüli szakmai tudásról tanúskodó kommenteket arra vonatkozóan, hogy „hádde ha támadó, ménem rúg gólokat, minek van a pályán, minek van a keretben”. Tudok bőven olyan korábbi válogatott játékost mondani az utóbbi 30 évből, akivel kapcsolatban jogosan tehető fel ez utóbbi kérdés – Szalai nyilvánvalóan nem tartozik közéjük. 

Schalke, Hoffenheim, Mainz – remek klubokban fordult meg. A károgókat kicsit meg is szorította, mit volt mit tenniük, bele kellett kötni valamibe, mert a károgás nem állhat meg, az olyan létszükséglete a magyar embernek, hogy az elsők között kellett volna hungarikummá nyilvánítani.

Mi legyen, Józsikám, mi lenne, Gabikám, há oda van írva a nevéhez neki, hogy csatár, nem, osztakkó mé nem rugdossa a gólokat a válogatottba is állandóan, há tehetségtelen szar ez, há nem? Há de. És akkor mindenki megnyugodhatott. 

Nem is játszanak ezek igazi sztárcsapatokban, zúgták a károgók, s ha véletlenül eszükbe jutott, hogy a Premier League és a Bundesliga a világ legerősebb bajnokságai (igen, a spanyol La Liga is az, ne idegeskeggyé!), elhessegették maguktól a gondolatot, mert hát az keresztbe vágta volna a károgást. Inkább gúnyolódtak azon, hova és mennyi pénzért igazolt Dzsudzsák, hogy melyikük mikor ült a kispadon (hogy sérült volt-e, az természetesen nem számított), de még ha valaki konkrét klublegendává vált, mint Gera Zoltán a Fulhamnél, azt is elütötték azzal, hogy de hát a Fulham az nem is olyan nagy szám. („Engem is vitt vóna ’94-ben a Fradi, csak hát megsérültem, Józsikám, emlékszel te is.”)

A károgók egyik legfőbb ismertetőjegye, hogy akkor se vennének észre egy félig tele poharat, ha felrúgnák, és nedves zoknival tapicskolnának a kiömlött vízben.

Így aztán, amikor 2016-ban, a franciaországi Európa-bajnokságon a válogatott nemhogy nem vallott szégyent, de igazából a nemzetközi futballsajtó is a torna egyik kellemes meglepetésének nevezte a csapatot, elkezdtek arról károgni: jó, de ez nem számít, mert a következőre már úgyse fogunk kijutni, kipukkad a lufi.

Ez a kipukkadó lufi valamiért fixa ideája a károgóknak, csak időszakonként változik, kinek a nevét ragasztják rá egy képzeletbeli celluxszal.

Amikor a négy évvel későbbi kontinenstornára is kvalifikált a válogatott, kicsit azért el kellett gondolkodniuk a károgóknak, hogy ezt hogy magyarázzák ki, úgyhogy bevetették a legkézenfekvőbb megoldást: az egész foci egy szar, szánalmas dolog, ami senkit se érdekel, és amit csak a hülyék szeretnek, akik annyira ostobák, hogy nem értik: a válogatott hazai pályán fog leégetni bennünket az egész világ előtt. (Vö. senkit se érdekel, ugye.) 

Most, néhány nappal a 2024-es németországi Európa-bajnokság rajtja előtt, ugyanaz a lemez recseg még mindig: majd kipukkad a lufi, meglátjátok, ti oktondiak. 

A lufin pedig jelenleg nem más neve áll, mint Szoboszlai Dominiké. „Nem is igazi topcsapat”, „nem is valódi sztárjátékos”, „csak Magyarországon híres” – hallottuk sok-sok éven át a válogatott tagjairól. 

Hát akkor nézzünk néhány adatot:

• a Liverpool a hivatalos FIFA-rangsor szerint a világ 5. legerősebb klubja jelenleg;
• Szoboszlai Dominik értéke a hivatalos forrásnak tekintendő TransferMarkt szerint 75 millió euró; 
• ha megnézzük a Liverpool teljes keretét, láthatjuk: Szoboszlai (Luis Díazzal és Alexis MacAllisterrel holtversenyben) a klub legértékesebb játékosa;

• az érthetőség kedvéért: Szoboszlai Dominik jelenleg a világ ötödik legerősebb klubjának legértékesebb futballistája;

• szintén hivatalos, hogy Szoboszlai Dominik az Európa-bajnokságra nevezett játékosok közül a 21. legértékesebb (a középpályások között a 12.). 

A károgókat nyilván nem tántorítják el sem a számok, sem a sérülések attól, hogy jobban tudják, mint a hivatalos források vagy a világ legjobb futballszakemberei.

Egy kevésbé hergelt, pozitívabb országban a magyar futballválogatott elmúltnyócévét ünnepelnénk. Amikor Írország ellen pár napja (jelzem: felkészülési meccsen, amely arra hivatott, hogy felkészüljünk az előttünk álló kontinenstornára, ugye) megszakadt a 14 meccsen át tartó veretlenségi sorozata a csapatnak, már megvolt a válasz: na, ugye, hogy kipukkadt a lufi. Amikor hétvégén 3–0-ra vezetett a csapat az Izrael elleni felkészülési meccsen, a mögöttem ülő őrületes felháborodással fröcsögött, hogy lehetnek ezek ennyire szerencsétlenek. Ismétlem: 3–0-ra vezettünk, és épp láthatóan fontos dolgokat gyakoroltunk a pályán. Tudniillik erre valók a felkészülési mérkőzések.

A futballnál egyértelműbben talán semmi nem mutat rá egy társadalom rákfenéire. Igen, a magyar társadaloméira is. Már csak azért is, mert a focihoz, ugye, mindenki ért, egyszersmind, ugye, nem nézi senki, mellesleg pedig „ennyi pénzért én is tudnék ilyen szarul focizni”. Na, hát tessék ennél rövidebben összefoglalni magunkat! (S még mielőtt bárki reklamálna, hogy miért bántom a saját fajtámat, jelezném: más társadalmak rákfenéire meg más országok futballja mutat rá, nem kivétel ez alól senki – csak itt taopénzek, máshol arab olajsejkek, megint máshol másfajta anomáliák rondítanak bele a műfajba. A szurkoló nem hülye, csak egy élete van neki: mikor szurkoljon, ha nem ebben éppen?)

Így aztán néhány nappal a németországi Európa-bajnokság rajtja előtt a magam részéről csak annyit tennék hozzá:

ha választani lehet, hogy vizes zokniban tapicskoljak, miközben próbálom meggyőzni magam arról, hogy nem is vizes az a zokni, vagy színes lufikkal a kezemben rójam reménnyel telve az utcákat (amelyekből néha ugyan lehet, hogy kipukkan egy-egy, de még mindig marad egy csokorra való) – hát akkor én biztosan az utóbbit választom. 

Jó szurkolást kívánok mindenkinek – annak is, aki a károgás miatt elképzelni se tudja, milyen az: szurkolni. Együtt, egymásért, magunkért. 

Kiemelt kép: Getty Images / Matt McNulty / Stringer

Csepelyi Adrienn