A harag nem hozza vissza az öngyilkos gyereket – dr. Gyurkó Szilvia a sümegi eset kapcsán

–

Kedves internetező polgártársam, aki olvasol egy hírt, majd véleményt alkotsz, ítéletet hozol és azt rögtön végre is hajtod!

Együttérzek veled.

Együttérzek veled abban, hogy megrendültél, amikor egy gyerek bántalmazásáról, haláláról, öngyilkosságáról olvastál. Sajnálom, hogy ez a hír olyan érzéseket keltett benned, amelyek miatt elszomorodtál, esetleg elbizonytalanodtál abban, hogy „milyen világban élünk”, és emiatt düh, harag keletkezett benned. Megértem, hogy ezeket az érzéseket nem könnyű megélni, elhordozni.

Együttérzek veled, mert mindez nehéz lehetett. Csak, tudod, az van, hogy amikor a dühödet, bizonytalanságérzésedet azzal oldod, hogy valaki másra átpakolod, amikor keresel valakit, akire haragudhatsz, akit hibáztathatsz (mindegy, hogy gyerek, vagy felnőtt, hogy tényleg van-e köze az egész sztorihoz, vagy sem), majd ráöntesz mindent, ami téged belülről feszít,

akkor valójában nem rendet teremtetsz a világban, ami kisiklott egy gyerek halálakor, hanem tovább fokozod a káoszt. 

Valamit mégis kezdeni kell ezzel az egésszel, tudom.

Ezért ajánlok öt dolgot, ami segíthet és amit érdemes átgondolni egy gyerekbántalmazási ügy, vagy egy tragikus gyerekhalál kapcsán (például mielőtt kommentelsz). 

1. Mit olvastál? Mennyire árnyalt vagy egyoldalú a szöveg?

2. Hol vagy te ebben az egészben? Miért hat rád így ez a hír? 

3. Mit tudsz arról, ami történt?

4. Mit tudsz tenni? Mi segít?

5. Mit érzel most? Mit szeretnél érezni? 

Nincs olyan szabály Magyarországon, ami kötelezővé tenné a gyerekvédelmi szempontú tényfeltárást a gyerekbántalmazások, a súlyos következményre vezető erőszakos esetek után. Pedig elképesztően fontos lenne egy ilyen előírás, segítené a gyerekvédelmet. De nincs ilyen.

Hírek vannak, meg általában hírversenyben legyártott kattintásvadász tudósítások, bennfentes félinformációk, pletykák és érdekvezérelt szivárogtatások. Mindezek végén pedig hitviták: ki kinek hisz, ki kire hallgat és kit hibáztat. Ahelyett, hogy az lenne a fókuszban, mi történt, miért és hogyan lehetett volna megelőzni. 

Azok a hírek, amelyek alapján az emberek véleményt alkotnak, jó eséllyel olyan gyorsan születtek, olyan torzító, hamis, féligaz, vagy megalapozatlan információk alapján, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az olvasót, kommentelőt az háborította fel, ami valójában történt. Hiszen honnan is tudhatná, hogy igazából mi történt? Szinte sosem tudjuk meg.

Ehelyett, az emberek a dühükkel olyanokat is megtalálnak, akiknek nincs közük a történethez. Akiknek meg közük van hozzá, azok nem lesznek az áldozattal megértőbbek, a saját felelősségükkel kapcsolatban pedig őszintébben szembenézők attól, hogy vadidegenek megírják nekik/róluk, hogy mit gondolnak az anyjukról. 

Viszont, ha innen nézzük az egészet, azt látjuk, hogy a hozzászólók, véleményalkotók, maguk is bántalmazni kezdtek. Másokkal szemben érzelmileg bántalmazást, verbális abúzust követtek el.

A kör bezárul: egy gyereket erőszak ért, amire válaszul erőszak ér gyerekeket (felnőtteket). Mintha ez hozna egyensúlyt a világba. Mintha erőszakot bármikor jóvá lehetne tenni erőszakkal.

A híreknek gyakran mindösszesen két céljuk van: az, hogy felhorgadjanak az olvasóban érzések és az, hogy e hírek hatására kattintson. A hírműfajban készült tudósítások – különösen a hírversenyben részt vevő portálokon – ritkán akarják a helyzet nehézségét, bonyolultságát bemutatni. A hírek többsége nem alkalmas arra, hogy az emberek értsék az erőszak valódi természetét egy gyerekközösségben vagy egy családban. Ahogy arra sem, hogy megismerjék, mi játszódik le egy áldozatban, és hogy az egész kapcsán mi lenne az olvasók (kívülállók) valódi felelőssége. 

Fontos lenne minden esetben ismerni a kontextust.

Minden évben egy osztálynyi gyerek követ el öngyilkosságot Magyarországon. Minden tizedik gyerek megtapasztalja a bántalmazást és erőszakot, minden harmadik átél valamilyen bántást az óvodában, iskolában, online térben.

Minden évben belehalnak gyerekek (gyakran babák és kisgyerekek) az ellenük elkövetett erőszakba, ezeknek szinte minden esete megelőzhető lenne jobban működő gyerekvédelmi rendszerrel, és olyan felelős felnőttekkel, akik jól tudnak közbelépni és segítséget nyújtani a gyerekeknek. 

Fontos lenne tudni, hogy a gyerekek nemcsak az életkoruk miatt kiszolgáltatottak a bántalmazásnak, hanem mert gyakran a felnőttek, akik körülöttük vannak, relativizálják az erőszakot, vagy épp hamis képet festenek róla. Például azzal, hogy megokolják: „azért zaklatták a suliban, mert túlsúlyos”, vagy azzal, hogy hamis összefüggéseket mutatnak be: „azért lett öngyilkos, mert zaklatták”. Ezek nem igaz állítások.

Nem azért zaklatták a gyereket, mert túlsúlyos, hanem mert az a közösség, amiben van, ezt lehetővé teszi (megengedi, tolerálja, az áldozatot hibáztatja, vagy tehetetlennek és eszköztelennek érzi magát), miközben az erőszak sosem okolható az erőszak „tárgyával”.

Miként az sem igaz, hogy egy gyerek radikális döntése mögött közvetlenül a bántalmazás állna – valójában az áll mögötte, hogy a gyerek egyedül maradt, nem kapott segítséget, abban ami történt, nem kapott támogatást az érzéseihez, a helyzetéhez. 

Fontos lenne úgy olvasni a tragédiákról szóló híreket, hogy tudjuk: a gyerekbántalmazás, egy gyerek halála minket is érint. Mindannyiunkat érint. Van felelősségünk az ilyen ügyekben, ne tagadjuk. Ha egy gyereket bántanak, az sosem csak az áldozat és az elkövetők között történik, azt mások is látják, arról mások is tudtak, és nem csináltak semmit. Vagy, ha nem látták, és nem tudtak róla, akkor az a kérdés, hogyan maradhattak ennyire magukra a gyerekek, hogy bármit megtehettek egymással.

Így vagy úgy, de muszáj kinyitni a kört. Muszáj szembenézni azzal, hogy közösségi szintű a felelősség egy gyerek bántalmazása, öngyilkossága, halálhoz vezető bántása, elhanyagolása miatt. De a szembenézés nem úgy történik, hogy az emberek megírják valakinek, akit felelősnek gondolnak, hogy „Bár te haltál volna meg, te anyaszomorító…”.

Egy ilyen „jó ember–rossz ember” játékban nem lesz jó az, aki egy (feltételezett) rossz embert elküld a pokolba. Akkor jöhet a szembenézés és az őszinte felelősségvállalás, ha nem az a téma, hogy kit lehet hibáztatni, hanem az:

„Mi történt a közösségünkben?” 

Amikor egy gyereket bántanak, vagy belehal a bántalmazásba, az kikészíti az embert. Azt is, aki nem ismerte a gyereket, vagy a családot. Azt is, aki csak a tévében látta, vagy közösségi médiában olvasta a hírt. Egy ilyen tragédiát képtelenség higgadtan fogadni. Felhorgad az emberben a vágy, hogy tegyen valamit. Hogy a helyéről kizökkent világot helyreállítsa. De vannak egyszerű tények a világban. Például, hogy ami megtörtént, azt nem tudjuk meg nem történtté tenni. 

Bármilyen dühösek vagyunk, bármennyire szeretnénk is, legfeljebb azt érhetjük el, hogy megtanulunk együtt élni a veszteséggel. Ez nehéz. Mindenkinek. De azzal legalább együtt lehet érezni, hogy ez mindannyiunknak nehéz. Együtt lehet érezni (utólag is) az áldozattal, és mindazokkal, akik őt ismerték, szerették, akiknek az életében keletkezett egy űr az ő távozásával. Együtt lehet érezni saját magunkkal is, mert minket is elgondolkodtat a történet, a saját élményeinket is felszínre hozhatja. Joggal érezhetjük magunkat csalódottnak, joggal fáj, hogy a világ nem tökéletes hely és nem jobb annál, mint amit gondolunk róla. De olyan jó lenne, ha ezt a csalódottságot és fájdalmat nem dühbe fordítanánk át, hanem együttérzésbe.

Mert ez segíthet tovább élni egy ilyen hír után, és ez segíthet jól lenni akkor is, ha a világ kizökkent a helyéről.

Tudom, hogy nem könnyű – annyival egyszerűbb a haragnak ajtót nyitni, és engedni, hogy betöltse a rendelkezésére álló teret –, mégis az a helyzet, hogy a düh rossz vendég. Amikor elmegy, csak káoszt, fájdalmat és sebeket hagy maga után. 

Ha viszont együtt tudunk érezni magunkkal, az áldozattal, az érintett közösséggel, ha azt gyakoroljuk, minek kellett volna történnie (ahelyett, hogy azt ismételjük meg, ami az egész fájdalmas helyzetet előidézte), akkor esélyt adunk magunknak és a világnak, hogy jobbá váljunk. Szerintem minden gyerekáldozat, minden hozzájuk kapcsolódó veszteség megérdemli azt, hogy a szeretet nyelvén beszéljünk róluk és velük kapcsolatban – bármennyire halknak tűnik is először ez a hang.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Cavan Images

Gyurkó Szilvia