Egyszerű kakaskodás vagy már bullying?

–

A kakaskodás természetes, a bullying nem az

Mint minden közösségnek, a gyerekcsoportoknak is megvan a maguk dinamikája és evolúciója. Fejlődik, változik, az erőviszonyok pedig időről átrendeződnek. Egyes szerepek idővel gazdára találnak, így mindenki számára nyilvánvalóvá válik, ki az osztály mókamestere, ki az, aki mindig tudja, mi a lecke, kit kell kérdezni, ha a pletykákra vagyunk kíváncsiak, és ki(k) az(ok), aki(ke)t az osztály rémeként tartanak számon. 

A szerepek rögzülése, a klikkesedés, a különféle alternatív kommunikációs útvonalak, a szülők és a tanárok, illetve a gyerekek közötti játszmák, az oktatás rendszerszintű problémái egyaránt lecsapódnak a gyerekközösségekben, a korosztályos sajátosságokkal járó feszültségek és konfliktusok pedig tovább árnyalják a csoportműködést. 

Épp ezért bizonyos értelemben természetes, hogy egy közösségben történnek villongások, összecsapások, erőfitogtatások. Gond akkor van, ha a kakaskodást szándékos zaklatás, az eseti megmérettetéseket pedig rendszeres és egyenlőtlen bántások váltják fel, mondja Girbicz Adrienn gyermekpszichológus.

„Szülőként fontos megértenünk, hogy a kakaskodás és a bullying két külön dolog. Ennek megfelelően pedig teljesen más típusú megközelítést kíván a szülők részéről.

Míg a kakaskodás során inkább hatalmi harc folyik, erőfitogtatás, amiben mindkét fél ugyanolyan aktívan részt vesz, és nem feltétlenül rosszindulatú cselekvés, addig a bullying esetében a rosszindulat, szándékos bántás is ott van mint tényező.

Utóbbi ugyanis az agresszió egy olyan formája, amelyben a bántalmazó célja egy másik egyén megalázása, bántása. A bullying célpontja mindig olyan gyerek, akinek nehézséget okoz az önérvényesítés, nehezen tudja megvédeni magát, sok esetben pedig eleve a gyerekközösség marginalizálódott tagja” – hívja fel a szülők figyelmét a szakember. 

„A bullying jellemzője továbbá, hogy az erőviszonyok egyenlőtlenek, nincs meg a hatalmi egyensúly. Ráadásul hosszú időn keresztül zajlik, ismétlődő érzelmi vagy fizikai támadásokkal jár, és mind a bántalmazott, mind pedig a bántalmazó személyiségén tartósan nyomot hagy.”

A bullying számos veszélyt rejt magában, melyek közül az egyik legjelentősebb a gyakran elhúzódó látens szakasz. Vagyis hogy a szülők vagy nem is észlelik a gyermekközösségben történő bántalmazás jeleit, vagy látják ugyan, hogy gond van, de nem derül ki számukra, mi okozza a problémát valójában. 

Hasonlóan problémás, hogy míg korábban ezek az esetek jellemzően az iskola falai között, vagy az intézmények közelében, az osztályközösség tudtával és gyakran jelenlétében történtek, addig napjainkban, a digitális eszközök térnyerésével a zaklatás online is történhet/történik. Ez egyben azt is jelenti, hogy a bántalmazott gyereknek az intézményen kívüli privát élettér sem biztonságos többé, hiszen bármikor, bárhol utolérhetik őt.

A kortárs bántalmazás gyakoribb, mint gondolnánk

Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet 5–8.osztályos általános iskolások részvételével zajló, kifejezetten a bullying feltárására végzett 2015-ös vizsgálatának eredményei azt mutatják, csupán a kiskamaszok 32,2 százalékát nem bántalmazzák sosem. A reprezentatív kutatásban a gyerekek 53,4 százaléka mondta, hogy alkalomszerűen, de legfeljebb havonta két-három alkalommal kerül a kortársak froclizásának kereszttüzébe. 15,2 százalékuk azonban rendszeres bántalmazásról számolt be – derül ki egy a bullying és az egészség összefüggéseit vizsgáló hazai kutatásból.

A Várnai Eszter és munkatársai által publikált eredményekből az is látszik, hogy

a gyerekek 44,1 százaléka ismerte el, hogy alkalomszerűen bántalmazza társait, 7,1 százalékuk pedig bevallotta, hogy rendszeresen kegyetlenkedik osztály- vagy iskolatársaival.

A kutatáshoz készült interjúkból az is kiderül, hogy a gyerekek a bántalmazók esetében a dominanciára való törekvést és a csoportban elfoglalt pozíció biztosítását azonosítják motivációként, ugyanakkor nem hagyják figyelmen kívül a viselkedésforma jelenlétére ható egyes külső tényezőket sem. (Például hogy az elkövető maga is bántalmazott, nem kapott elég figyelmet, rosszul nevelték, nehéz körülmények közül érkezik, vagy más kulturális sajátosságokkal bír.)

Az áldozatok leírásánál a másságot – átlagostól eltérő társadalmi státusz, a mainstream öltözködési vagy viselkedési stílustól való eltérés, etnikai hovatartozás –, a gyengeséget, az önérvényesítés képességének és az áldozat határozott fellépésének hiányát fogalmazzák meg. 

Nem ritka, hogy megjelenik az áldozathibáztatás is, melynek hátterében az énvédő mechanizmusok és az igazságos világba vetett hit állhatnak. Vagyis a gyerekek saját belső biztonságuk megteremtése érdekében úgy hiszik, hogy a bántalmazás velük nem történhet meg, hiszen ők nem csinálnak semmit, amivel magukra vonhatnák a bántalmazó figyelmét.

A szülő feladata észrevenni a jeleket

Tévhit, hogy sérelem, bántás esetén a gyerek automatikusan a szülőhöz fordul majd. Ez még akkor sem szükségszerűen történik meg, ha a szülő és a gyerek között őszinte, transzparens kommunikáció zajlik a mindennapokban. 

Abban az esetben pedig, ha a szülő-gyerek viszony működése bármilyen értelemben problémás, ha a gyerek bizalma sérült, ha a szülő érzelmileg elérhetetlen, vagy a gyerek azt tapasztalja, hogy érzéseit, félelmeit bagatellizálják, esetleg nem kap válaszkész reakciót, ha nincs eszközök és más emberek bevonásától mentes, zavartalan kommunikáció, könnyen lehet, hogy a gyerek inkább a kortársaktól kér segítséget. Az sem kizárt, hogy inkább tűr, mert úgy érzi, senkihez sem fordulhat, vagy nem akar mások terhére lenni.

„Szerencsés az a helyzet, amikor a gyerek maga beszél a történtekről, azonban a gyakorlatban ez nem ilyen egyszerű. A gyerekek még gyengébb mentalizációs képességekkel rendelkeznek, kevésbé képesek tudatosítani a velük történteket, továbbá nagyon sokszor tapasztaljuk azt, hogy szándékosan nem kérnek segítséget, mert félnek a következményektől.

A szégyenérzet és a bűntudat is megbénít, ami sajnos szintén része a bántalmazás dinamikájának.

Mindemellett félhetnek attól is, hogy ha segítséget kérnek, akkor az árulkodó stigmájával is szembe kell nézniük. Nagyon fontos lenne a mihamarabbi felismerés, hogy a probléma ne eszkalálódjon” – mondja Girbicz Adrienn gyermekpszichológus.

Kiemeli, hogy a szülő elsődleges feladata figyelni a gyerek viselkedésében bekövetkező bármilyen változásra. Mint mondja, az iskolai zaklatásnak nincsenek specifikus tünetei. Épp ezért, ha a szülő azt tapasztalja, hogy a gyerek viselkedése megváltozik – szorongóvá, visszahúzódóvá válik, vagy éppen ellenkezőleg, feszült és agresszív lesz, alvási nehézségekkel küzd, változás áll be – például változnak az étkezési vagy aktivitásbeli szokásai, fáradékonnyá válik, csökken a motivációja, pszichoszomatikus tüneteket produkál, esetleg önsértő viselkedésformák jelennek meg nála, nem akar iskolába menni, vagy romlik a teljesítménye –, gondolni kell arra, hogy ezeket a tüneteket az iskolai zaklatás is okozhatja.

Adrienn szerint a probléma azonosításához és megoldásához a kulcs az őszinte kommunikáció, melynek kiépítésére célszerű minél több időt és energiát fordítani.

„Előnyös, ha a szülő részéről a mindennapok része az a fajta érdeklődés, kommunikáció, amelyben a gyerek biztonságban érzi magát. Jó hír a szülőknek, hogy ezt sosem késő elkezdeni megalapozni! Nem lehet elégszer hangsúlyozni az együtt töltött minőségi idő fontosságát sem” – hangsúlyozza a pszichológus.

„Amikor minden egyéb tennivalónkat és kütyünket félretesszük, és minden érzékszervünkkel csak a gyerekünkre figyelünk, azt üzenjük neki, hogy kizárólag ő a fontos számunkra. Védett teret, megtartó érzelmi biztonságot kínálunk számára, az ilyenkor kezdeményezett beszélgetések pedig jó alapul szolgálnak a bizalom kiépítéséhez. Nagyon fontos az értő figyelem.”

Persze elvitathatatlan, hogy a gyerekekből időnként szavanként kell kihúzni a közléseket, máskor pedig hiába kellene rohanni A-ból B-be, hiába a lehető legalkalmatlanabb a helyzet, mégis megállíthatatlan a gyerekek közlési vágya. Ilyenkor, ha van rá mód, érdemes megállni és meghallgatni őket. 

Ha erre nincs mód – mert igenis van az a helyzet, amikor fel kell venni a telefont, el kell indulni, búcsút kell mondani –, akkor pedig érdemes egyértelműen jelezni, hogy miért nem kapja meg a figyelmet. Ahogy azt is, hogy pontosan mikor, milyen módon kerül sor az elmondani kívántak meghallgatására. És persze az előre megjelölt időpontban aztán tényleg válaszkészen, teljes figyelemmel célszerű a gyerek rendelkezésére állni – legalábbis, ha az a cél, hogy fontosnak érezze magát és tudja, hogy az adott szó a szülőt is kötelezi.

„Ha igazán odafigyelünk a gyerekünk mondanivalójára, megismerhetjük gondolkodását, aktuális kérdéseit. Bár nem mindig könnyű, ezekre igyekezzünk előítéletektől mentesen reagálni!

Inkább kérdezzünk, mint véleményezzünk, és soha ne bagatellizáljuk el gyerekünk problémáit! Ehelyett inkább próbáljuk kibontani a történetet, megismerni annak részleteit és árnyalatait. Kérdezzük meg, hogy érzi magát az adott helyzetben!”

– mondja Adrienn.

„Legyünk kíváncsiak a megéléseire, és segítsünk neki azzal, hogy megpróbáljuk tudatosítani benne a saját érzéseit. Használjunk a beszélgetések során nyitott kérdéseket és törekedjünk az asszertív kommunikáció irányelveire.”

Mikor és miként kerüljön sor a közbelépésre?

Egyes szülők anyaoroszlánként lépnek közbe, ha a gyereküket bántás éri, mások viszont túl későn realizálják a fennálló probléma valós mértékét. A gyerekpszichológus szerint az időfaktor rendkívül fontos tényező. 

Mint mondja, preventív jelleggel, mintegy bármilyen eshetőségre való felkészülésként célszerű megismerni az intézmények jelzőrendszerét, és feltérképezni az egyes lehetséges kommunikációs csatornákat, utakat. Így ha bármikor szükség lenne rá, azonnal világos lesz majd, kihez, mivel és mikor, milyen módon fordulhat a szülő. 

Azt sem szabad elfelejteni, hogy mind a bántalmazott, mind pedig a bántalmazó egy rendszer része, melynek működését problémák felmerülése esetén egészében kell helyreállítani. Az osztályközösségnek, az érintett pedagógusoknak, a szülőknek, az intézménynek egyaránt szerepe van a helyzet dinamikájának fenntartásában. A közösség visszajelzése, a határhúzás, a káros viselkedés azonnali szankcionálása, a belátható következmények, a jóvátétel lehetőségének hangsúlyozása segítik a hibás működések, helytelen viselkedési formák visszaszorítását.

„Amikor a szülő problémát észlel, elsősorban az osztályfőnököt érdemes felkeresni. A beszélgetés aztán tágítható a szaktanárokra is, végül az igazgató bevonása következhet.

Szerencsés, ha az intézményben van iskolapszichológus, aki szintén a jelzőrendszer része, továbbá a Családsegítő és Gyermekjóléti szolgálatok, Pedagógiai Szakszolgálatok is ide tartoznak. Szükség esetén rendőrségi feljelentés is tehető” – mondja Adrienn.

„Persze a legjobb döntés időben, kellő komolysággal kezelni a felmerülő problémákat, és megoldásfókuszú szemlélettel, minden érintettet figyelembe véve fellépni. Ehhez fontosnak tartom mind a családon belüli kommunikációt, mind a szülők és az intézmény közötti, illetve az érintett családok közötti kommunikációt. Utóbbit érdemes szakember támogatásával folytatni.”

Vagyis a bántalmazó gyereket, esetleg annak gyakran mit sem sejtő szülőjét elkapni az iskolaudvaron nem éppen a legjobb stratégia. 

„Amikor a gyerekünket bántás éri, nagyon nehéz higgadt fejjel gondolkodni, azonban gondolnunk kell arra is, hogy szülőként milyen konfliktuskezelési mintát nyújtunk neki. Ha mi agresszíven lépünk fel, hogyan várhatjuk el tőle, hogy ő ne azt tegye?” – hangsúlyozza a pszichológus. Mint mondja, az a legfontosabb, hogy a bántalmazott szülei ne kerüljék meg a jelzőrendszert, merjenek segítséget kérni, és a hivatalos utat (is) bejárva igyekezzenek mindenki számára tiszta, átlátható helyzetet teremteni. 

„Sokszor a szülő is hezitál, hogy tegyen-e lépéseket, mert aggasztja, hogy ezzel segít-e a gyerekének, vagy esetleg csak ront a helyzeten. Meglátásom szerint azonban minél korábban történik meg a közbelépés, annál hamarabb jutnak segítséghez az érintett felek” – vallja Adrienn.

„Az asszertív kommunikáció elsajátítása is nagy segítségünkre lehet, hiszen ennek során az egyén úgy tudja saját érdekeit érvényesíteni, hogy közben a másik fél érdekei, jogai nem sérülnek.”

Ehhez persze elengedhetetlen, hogy a szülő tisztában legyen mind a gyereke, mind pedig saját szükségleteivel, legyen képes kifejezni gondolatait, akaratát, vágyait, ezekért pedig vállaljon felelősséget is. Anélkül, hogy közben elfelejtené tisztelni a másik fél gondolatait, vágyait, akaratát.

„A felelős és proaktív szülő probléma esetén olyan hatékony megoldások kidolgozására törekszik, ami mindkét fél szükségleteire odafigyel. Képes a tényeket a véleményektől megkülönböztetni, és tudatosan, őszintén, nyíltan kommunikál”

– mondja a szakember.

„Olyan helyzetet érdemes teremteni, amiben a bántalmazó felelősségre vonása mellett a jóvátétel lehetőségének megteremtésére, az okok feltárására és a megoldások megtalálására is sor kerülhet.” 

Így érd el, hogy beszélgetni tudjatok!

Ha úgy érzed, nehezen teremtődnek meg az őszinte és meghitt beszélgetések közted és gyereked között, tegyél azért, hogy megnyílhasson neked! 

Ehhez fontos, hogy tudja, tényleg bármit elmondhat neked – és az is, hogy legyen idő és tér a beszélgetéshez. 

Míg előbbihez tényleg nagy önuralomra van szükség, hiszen könnyen lehet, hogy olyan dolgot hallasz majd, amitől a hajad azonnal égnek áll, utóbbihoz nem árt egy kis fineszesség. (Ráadásul a gyerek igényei mellett az életkorát és saját szükségleteidet is figyelembe kell venned.)

Sokat segíthet, ha az ovi-suli utáni találkozáskor nem, vagy nem azonnal az intézményi élményekről beszéltek. A zavartalan, elvárások nélküli „átzsilipelés” hozzájárulhat ahhoz, hogy gyerek megnyíljon, és magától kezdjen mesélni.

Célszerű lehet az esti rutinba építeni egy, az érzelmeitek megosztására fókuszáló játékot, beszélgetőkört vagy más aktivitást. Ilyenkor szó eshet arról, kinek mi volt a legrosszabb a napjában, kinek mi okozott örömet, mi hiányzott, vagy kit mi lepett meg igazán.

Fontos, hogy a „játékot” a szülő is komolyan vegye, és őszintén kell a kérdéseket megválaszolnia. Ellenkező esetben a bizalom és a kommunikáció nem lesz kétirányú.

Többgyerekes családok esetén az egyéni apás-anyás (vagy akár nagyszülős) program, amikor a gyerek csak az egyik szülővel lehet, szintén hozzájárulhat a könnyebb megnyíláshoz. Ilyenkor azonban érdemes nyitottnak, ektől , őszintének maradni, így a gyerek nem fogja megbánni, hogy megosztotta érzéseit, gondolatait.

És ami a legfontosabb: hagyd a csudába azokat a kérdéseket, amik már nálad se működtek! A „mi volt az ebéd?” helyett én rendszeresen azt kérdezem, milyen volt a sóska – vagy bármely más random étel, ami eszembe jut –, amit ebédre kaptak. Az én gyerekeim még kicsik, de imádnak kijavítani, így mindig megtudom, mit és mennyit ettek. A „mi volt a suliban?” helyett kérdezd azt, mivel töltötte aznap a nagyszünetet, kivel osztotta meg az uzsonnáját, történt-e összetűzés az osztályban, mi tetszett neki aznap a TikTokon és melyik Reels ment a legnagyobbat.  

Mutass őszinte érdeklődést iránta és a dolgai iránt – akkor is, ha valójában örömmel eltekintenél a részletektől, ha időigényes vagy bosszantó számodra. Ne vedd természetesnek, hogy úgyis tudja, hogy hozzád bármikor fordulhat, hiszen szereted. Tudni és érezni ugyanis nem ugyanaz. És éreznie kell.

Forrás: ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Inside Creative House

Z. Kocsis Blanka