A villámcsapás, a téves hívás és a varjútetem – Paul Auster 77 évének sorsfordító pillanatai

–

Tegnap arra ébredtem, hogy meghalt Paul Auster. Ez így nem pontos. Félálomban a telefonomért nyúltam, hogy megnézzem, mennyi az idő. Magyarán elkezdtem pörgetni a hírfolyamomat. És akkor. Megtudtam. Az egyik első poszt, amit olvastam, Szabó T. Anna költőé volt. 

„Éles szeme volt, erős nézése – emlékszem, kedves tanárom, Kállay Géza (ő is úgy hiányzik) azt mondta, amikor először meglátta a portréját, hogy

olyan, mint egy olasz autóversenyző, és volt ebben valami: a korai szerzőképein Auster vakmerően szép és úgy néz bele a kamerába, olyan profin és kihívón, mint egy fotómodell.”

Olasz autóversenyző – egész nap ez járt a fejemben.

Tényleg ilyen kisugárzása volt.

És rögtön elképzeltem egy búcsúszöveget, ami úgy kanyarogna, mint egy városi versenypálya: a bekezdések az egyes útszakaszok, hosszabbak és rövidebbek, néha rátaposunk a gázra, pörögnek a mondatok, felbődül a motor, rohan a táj; máskor egyenletesebb tempóra váltunk, szépen kiszámolva a követendő ívek optimumát… Aztán fék. Hirtelen irányváltás; és újra fokozatosan növelni a sebességet.

Milyen jó lehet annak, aki nemcsak írni tud az atutóversenyzésről, hanem képes is úgy írni, mint az autóversenyzés! Persze a nekrológot is lehetne úgy szedni, mintha útszerűen tényleg kanyarogna, itt-ott elágazna a szöveg – erről az ötletről letettem, de képzeld hozzá, kérlek, miközben olvasod. 

STARTMEZŐ. 1947. február 3., Newark. Lengyel származású zsidó család. Az apának, Samuelnek, Jersey Cityben vannak lakásai a testvéreivel, ezek kiadásából élnek, foglalkozásuk: főbérlők. Samuel felesége Queenie (lánynevén Queenie Bogat), házasságuk feszült. Megszületik első gyerekük, Paul Benjamin Auster. 

A CERUZA. Auster egy csalódást jelentő gyerekkori eseményhez köti írói pályájának kezdetét. Nyolcéves volt, amikor a New York Giants meccsén végre találkozott imádott baseballjátékosával, Willie Maysszel. A kis Paul minden bátorságát összeszedve autogramot kért a sportcsillagtól, csakhogy, mint kiderült, sem nála, sem a szüleinél nem volt toll vagy ceruza, így Mays egy idő után vállat vonva odébbállt. A fiú sírva fakadt, aztán szégyenkezett a könnyeiért, mindenesetre azon a napon megfogadta: soha többé nem megy el otthonról ceruza nélkül.

Ha viszont mindig ott lapul egy írószerszám a zsebedben, nagy a kísértés, hogy használd is, nyilatkozta évtizedekkel később Auster. 2007-ben, 52 évvel az eset után pedig az idős Mays dedikált labdával kedveskedett az immár ünnepelt írónak.

AZ OLYMPIA. Auster egész életében kerülte a számítógépeket, elmondása szerint riasztották a billentyűzetek. Töltőtollal szeretett írni, jegyzetfüzetekbe. Úgy vélte, munkamódszerében van valami jó értelemben vett primitívség. Szerinte az írás mégiscsak fizikai élmény: ha tollal írsz, érzed, hogy a szavak a testedből áramlanak ki, szinte belevájod őket a papírba. A kézzel írtakat egy régi Olympia írógépen pötyögte le: 1974-től haláláig, kerek 50 éven keresztül állítólag ugyanaz a készülék állt az íróasztalán. 

A VILLÁMCSAPÁS. Auster 14 éves volt, amikor egy nyári táborban az erdőben érte őket a vihar. Valamelyikük azt mondta, el kéne jutniuk a tisztásra, hogy nagyobb biztonságban legyenek; de ehhez egy szögesdrót kerítés alatt kellett átmászni. Amikor az előtte haladó fiú lehasalt, villám csapott a kerítésbe. Auster a sokktól nem vette észre, hogy a tőle pár centire lévő társa azonnal meghalt. Kivonszolta őt a tisztásra, és egy órán keresztül fogta a fiú nyelvét, nehogy lenyelje. Két-három másik gyereket is eltalált a villám, „ott nyöszörögtek, az egész olyan volt, mint egy háborús jelenet”.

A trauma egész életében kísértette, nehezen dolgozta fel – ahogy ő fogalmazott – a „teljes véletlenszerűséget”: hiszen csak pár centin múlt, hogy nem ő veszett oda aznap. 

LYDIA DAVIS. Miután Auster összehasonlító irodalomból szerzett diplomát a Columbián, rövid ideig egy olajszállító hajón dolgozott, majd 1971-ben Párizsba költözött a mára szintén neves íróként számontartott Lydia Davisszel (A történet vége; Az annyi, mint; Elég jól vagyok, de lehetnék egy kicsit még jobban is), akit még a főiskolán ismert meg. 

Útelágazás: Lydia Davisről írnom kéne egy másik cikkben, elképesztően jók a könyvei (magyarul Mesterházy Mónika és Orzóy Ágnes fordításában olvashatjuk őket). A Nemzetközi Man Booker-díjas író arról is ismert, hogy angolra fordította a Bovarynét, illetve Marcel Proust Swann című kötetét (Az eltűnt idő nyomában első részét).

A VARJÚTETEM. Auster és Davis kritikusként és fordítóként tengették életüket Párizsban, miközben igyekeztek meggyőzni magukat és egymást, hogy a szegénységben van valami romantikus. Végül 9 dollárral a zsebükben tértek vissza az Egyesült Államokba, és 1974-ben összeházasodtak, egy fiuk született, Daniel Auster. Vásároltak egy régi házat Duchess megyében: amikor Auster elmozgatta az egyik ódon szekrényt, talált mögötte egy kiszáradt varjútetemet. Rossz előjelnek vette, már akkor érezte, hogy hibát követtek el. 1978-ban el is váltak (nem a halott varjú miatt). 

A MAGÁNY FELTALÁLÁSA. A harmincas évei elején járó Auster a válása után padlót fogott, az írói karrierje is még azelőtt megfeneklett, hogy elindult volna. A következő évben váratlan hirtelenséggel meghalt az apja: olyan halála volt, amit egyesek irigyelnek, mások meg csak szemlesütve beszélnek róla – 66 évesen szívrohamot kapott, miközben a barátnőjével szexelt (Queenie Bogattal végül elváltak). Auster így kisebb örökséghez jutott, amely lehetővé tette számára, hogy folytassa az írást. Prózaszövegeiből nagyszerű memoár lett, A magány feltalálása (1982), amelynek egyik fő témája a távoli, elérhetetlen apa, a hozzá való kapcsolódás fájó hiánya.

Ekkoriban kezdett el Auster nyomozni a felmenői után is, és felfedezte például, hogy 1919-ben apai nagyanyja lelőtte a férjét (Auster nagyapját). Az asszonyt átmeneti elmezavarra hivatkozva felmentették, az öt gyereke pedig, köztük Samuel, soha nem beszélt a történtekről. 

SIRI HUSTVEDT. Auster egy felolvasóesten ismerkedett meg a norvég származású amerikai íróval, Siri Hustvedttel (Amit szerettem, The Blindfold, The Summer Without Men, The Shaking Woman or The History of My Nerves), akivel 42 évig, a férfi haláláig házasok voltak. Egy lányuk született, Sophie Auster énekes. Auster több interjúban elmondta, hogy Hustvedt – szintén remek író – a legintelligensebb ember, akit ismer, ő az összes könyve első olvasója, és nem volt olyan javaslata, amit Auster ne fogadott volna meg. „Annyi mindent tanultam tőle az évek során. Siri elhivatott feminista, és én egyetértek az álláspontjával” – nyilatkozta feleségéről. 

Útelágazás: Siri Hustvedt is külön cikket érdemelne, egyetemista koromban sokat olvastam tőle. Az értékrendje is nagyon közel áll hozzám, ráadásul irodalmi munkái mellett sokat publikál a filozófia, a pszichoanalízis, az idegtudományok határterületeiről. Saját, remegéssel, rohamokkal járó neurológiai betegségéről is őszintén ír, arra fókuszálva, hogyan alakította az identitását, családi kapcsolatait, mindennapjait, munkáját ez az állapot. 

NEW YORK TRILÓGIA. Paul Auster első regényét, Az üvegvárost 17 kiadó utasította el, mielőtt egy kaliforniai kis kiadónál megjelenhetett 1985-ben (Auster 38 éves volt). Ez a szöveg lett az első része a New York trilógiának, amely világhírűvé tette az írót (később zavarta is, hogy mindig ezzel a művével azonosítják). Az üvegváros ötletét egy véletlen adta (hasonló epizóddal kezdődik a szöveg is):

történt ugyanis, hogy Austert felhívta (kétszer is) egy ismeretlen pasas az otthoni számán azzal, hogy a Pinkerton Nyomozóirodát keresi. Auster azt nyilatkozta, ha nincsenek ezek a téves hívások, sosem jut eszébe megírni a mára kultikussá vált trilógia első kötetét. 

KAFKA NYOMOZÓNAK ÁLL. A New York trilógia kötetei rendhagyó detektívregények, ám főhőseik nem bűncselekményeket derítenek fel bennük, hanem az identitás, az élet értelmét érintő kérdések útvesztőiben bolyonganak. Egy szerkesztő egyszer azt mondta, ezek a könyvek olyanok, mintha Kafka nyomozónak állt volna. A krimi műfaja – amit Auster egzisztenciális témák bemutatására használ – annyiból is érdekes, hogy a bűnügyi regényekben megszokhattuk, hogy minden egyes szónak jelentősége lehet, minden elejtett félmondatról, furcsa gesztusról kiderülhet: valójában egy nyom! Auster műveiben pedig pont ez a felfokozott figyelem sodorja paranoiás, rögeszmés működésbe a karaktereket. Közben pedig Brooklyn, amelyet a figurák keresztül-kasul bejárnak, és amelyben nem ritkán hajléktalanná válnak, jóformán önálló, teljes értékű szereplővé lép elő.  

Útelágazás: Olyan jó lenne hosszan-részletesen írni Auster további regényeiről, memoárjairól, színdarabjairól, forgatókönyveiről, vagy a filmekről, amelyeket rendezett! 

MI LETT VOLNA, HA? Auster úgy vélte, 70 évesen adta ki élete főművét, a 4321 című 900 oldalas regényt (csak egyetérteni tudok vele).

A könyvet 66 évesen kezdte írni: akkor volt annyi idős, mint az apja, amikor infarktust kapott. A 66 bűvös szám volt, és miután Auster meghaladta ezt az életkort, elkezdett jobban félni a haláltól: mi van, ha nem tudja befejezni a nagy művet?

Megfeszített munkával haladt a célja felé, minden áldott nap legalább 6-7 órát írt. A 4321 – mindenkinek ajánlom, szenzációs! – egy Archie Ferguson nevű srác életét mutatja be 13 éves korától, négy változatban (az egyik változat tragikusan rövid, lásd villámcsapás motívuma). A könyvben mind a négy Archie-nak ugyanaz a kiindulópontja: ugyanaz az anyja, az apja, a külseje, az intellektusa, a génállománya, mégis különféle véletlenek és döntések folytán eltérő utakat járnak be. Az egyik Ferguson például autóbalesetet szenved, a másik biszexuális lesz, a harmadik korán elveszti az apját egy tűzvészben. Van, amelyiknek gyerekkorában elválnak a szülei, van, amelyiknek nem, az egyik anyagi gondokkal küzd, a másik nem. Közös pont viszont a nagy szerelem: Amy Schneiderman mindegyik változatban betoppan Archie életébe, bár a vele való kapcsolat nem mindig lesz hepiend, és ez is rengeteg tényezőn, néha apró véletleneken is múlik.  

MIRŐL EMLÉKSZÜNK RÁ? Paul Auster a 4321 megjelenése környékén (2017) többször kifejezte, reméli, erről a könyvről fog emlékezni rá az utókor. A dolgok viszont úgy alakultak, hogy az elmúlt években egy súlyos tragédia miatt is bekerült a hírekbe. Szerfüggő fia, Daniel Auster ugyanis 2023 áprilisában végzetesen túladagolta magát – másfél héttel azután, hogy gondatlanságból elkövetett emberölés gyanújával őrizetbe vették: Daniel 10 hónapos kislánya 2022 novemberében halt meg, az apja házi készletéből heroin és fentanil került a szervezetébe. Halálakor az apja is ott volt a lakásban, de öntudatlan állapotban volt a drogoktól. Elképzelni sem lehet, milyen borzalmakon ment keresztül az Auster család. 

LETENNI EGY ÉLETMŰVET. Austert egy hónappal az unokája halála után, 2022 decemberében diagnosztizálták tüdőrákkal (ennek a szövődményeibe halt bele pár napja). 2023-ban még kiadta utolsó regényét, a Baumgartnert, amiről minden bizonnyal írás közben is tudta, hogy az utolsó lesz. A történet főhőse egy feleségét tíz éve gyászoló filozófiaprofesszor, Sy, aki az elengedés és a görcsös kapaszkodás között őrlődik, miközben próbál szembenézni a saját öregedésével. Baumgartner utolsó könyvét A kerék misztériumai címmel írja, és az értekezésnek az autó a központi metaforája.

„Az autó mint jármű és mint az emberi én reprezentációja, valamint a hatalmas, összekapcsolódó autópályákon haladó milliónyi autó, melyet milliónyi magányos ember vezet, akik száguldanak az éjszakában

– dióhéjban az amerikai társadalom, a szabadok földjének ámokfutása a tintasötét aszfalt fehér csíkjai között, miközben egyre több eszement, dühös ember vágja sutba az út szabályait, hogy részt vegyen az örök roncsderbiben, új korszakunk első számú sportjában” – írja Baumgartner nevű idős főhőse könyvéről Auster (Pék Zoltán fordítása). 

AZ UTOLSÓ JELENET. A Baumgartner zárójelenetében Sy, hogy elüsse az időt, elindul autózni, ám hirtelen ötlettől vezérelve a vidék felé veszi az irányt. Sűrű fenyők között fut a keskeny út, és a filozófus elé hirtelen kiugrik egy őz, a férfi kénytelen eltekerni a kormányt, a kocsi egy fának ütközik, és lefullad. A regény utolsó előtti mondata ez: „Hallgat az akkumulátor, hallgat a motor, igazi és talán maradandó meghibásodás motorvárosban, és mivel Baumgartner nem konyít az autószereléshez, és egymaga nem lenne képes megjavítani a hibát, arra jut, nincs mit tenni, hát felhajtja kabátja gallérját, zsebre dugja a kezét, és gyalog indul el a bágyadt téli fényben a korábban elhagyott házak felé.”  

Elképzelem Paul Austert, a brooklyni írót, akinek olyan éles szeme, erős nézése, egyszerre vakmerő és sebezhető kisugárzása volt, mint egy olasz autóversenyzőnek, ahogy szintén felhajtotta a gallérját, zsebre dugta a kezét, és elindult a bágyadt fényben. 

A könyvei pedig itt maradnak velünk. 

Forrás: The Guardian, Literary Hub, The New York Times 

Kiemelt kép: Getty Images / Leonardo Cendamo / Contributor

Milanovich Domi