Harry & Meghan: Gyere ide, Takarodj!

–

Louis de Funès legendás francia komikus első, 1958-ban bemutatott mozifilmjének egyik jelenetében a főhős, bizonyos Blaireau, az erődben bujkál a falusi vadőr elől. Ki tudja, épp megint miben sántikál. Fején az elmaradhatatlan micisapka, szájában fűszál, játékos aláfestő zenére settenkedik, ahogy az az orvhalászoktól elvárható. Néhány lépés után lazán hátraszól a bal válla fölött, és Balázs Péter felejthetetlen szinkronhangján megszólal: „Gyere ide, Takarodj!” A fák közül ekkor előlép Blaireau bozontos kiskutyája, hogy a továbbiakban a gazdájával együtt settenkedjen az erdőben. Takarodj a kutya, akinek már a behívása is maga az ellentmondás.

Ez a klasszikus jelenet jutott eszembe újra és újra, miközben a Netflix legújabb dokurágógumiját a Harry & Meghan első három epizódját néztem. Egy emberpár a képernyőn hosszan beszél arról, mennyire megterhelő számukra a helyzetükből fakadó erőszakos, határtalan érdeklődés. Közben intim dolgokat árulnak el a magánéletükről és az érzéseikről. Látjuk az első csókjukat. Az első közös utazást. A könnyeiket. A lánykérést. A gyereküket. Nézem őket, és elhiszem, hogy fáj nekik a rasszizmus, az, amit és ahogy írnak, mondanak, kommentelnek róluk, elhiszem hogy fáj, hogy nem tehették azt, amit szerettek volna, hogy rendszeresen a fejük felett döntöttek a sorsukat érintő kérdésekben.

A fájdalom az fájdalom, a veszteség az veszteség.

Érzésekkel nem lehet vitatkozni, nem is kell. Ha az embertársamnak fáj valami, akkor az én dolgom nem az, hogy megkérdőjelezzem, hanem az, hogy elfogadjam. Akkor is, ha azt az embertársamat Meghan Markle-nek vagy Harry hercegnek hívják. 

Mindemellett azon kapom magam, hogy újra és újra belecsípek a karomba: mindezt tényleg a világ legnagyobb streamingszolgáltatójának legnagyobb költségvetésű dokuemtumsorozatának gigantikus kampánnyal beharangozott jeleneteiben látom? Igen, tényleg. 

Mielőtt továbbmegyek, hadd áruljam el: én nem gyűlölöm ezeket az embereket. Nem irritálnak halálra, sosem alkottam róluk sommás pszichológiai és/vagy orvosi véleményt több ezer kilométer távolságból, sajtóértesülések alapján. Nem álltam be abba a kórusba, amelynek amúgy több tapasztalt újságíró kollégám is tagja (van köztük olyan – nem WMN-es szerző –, akinek pregnáns Meghan Markle-gyűlölete olyan mértéket ölt, hogy a kolléga képtelen kihagyni egyetlen alkalmat is, amikor cikknek álcázva kionthatja irritációját… és szerintem még egyetlen pozitívumot sem sikerült leírnia az amerikai színésznőről).

Cserébe rajongó sem vagyok. Csupán egy anglofil by-stander, a brit társadalom, történelem és kultúra viszonylagos ismerője, és az uralkodóházról szóló hírek olvasója, nézője. És aki – helló, önreflexió! – pont ugyanúgy bedőlt a tökéletes marketinggépezetnek, mint mindenki más, aki hallott a hercegi pár százmilliós Netflix dealjeként megvalósuló sorozatról, megnézte az előzetest (mindkettőt), majd miután megjelent a hatrészes széria első három epizódja, gyorsan le is darálta őket. És bevallom, nemcsak az olyan okos(kodó)an hangzó bölcsészokokból álltam neki, hogy: „mert érdekelnek azok a tartalmak, amelyek megmozgatják, megosztják, reakcióra kényszerítik a médiafogyasztó közönség jelentős hányadát”; illetve: „mert Harry herceg és Meghan Markle története különös jelentőséggel bír a brit társadalom és kultúra kötőszövetét adó királyi család sorsának alakulásában”. Hanem azért is, mert hiába ismerem jól a média, a PR és a marketing működését, és vagyok képes meglátni, elemezni az összefüggéseket, mindeközben gyakorló médiafogyasztó is vagyok, ugyanúgy hat rám, illetve leginkább az érzelmeimre és a kíváncsiságomra a Windsor-valóságshow, mint a közönség többi részére. Szóval: emberileg és szakmailag: megnéztem, és kész.

Kit érdekelnek a számok? És a kritikák?

Az első három rész után a Harry & Meghan című sorozat a felhasználók értékelése szerint a Rotten Tomatoes oldalon 12 százalékon, az IMDb-n (tízből) 3,2 ponton áll. Vagyis ki lehet mondani, hogy: az embereknek nem tetszik. Legalábbis azoknak az embereknek, akik vették a fáradságot, hogy miután megnézték (?), felkeressék valamelyik nagy filmes oldalt, és értékeljék. És azt is ki lehet mondani, hogy a kritikusoknak sem tetszik. Olyannyira nem, hogy az elmúlt két napban a mértékadó angolszász sajtóban egyetlenegy darab pozitív kritikát sem találtam a sorozatról.

Az újságírók és kritikusok egymást túllicitálva festik ki mondatvirágokkal a cikkeiket, mintha egy össznépi felnőtt színezőt nézegetne az ember, szigorúan sötét tónusban.

És az erős minősítésekért egyáltalán nem kell elmenni a szakadék szélére, mondjuk, a híresen demagóg, Meghan-gyűlölő Piers Morganig, aki a The Sun számára írt cikkében odáig szalad, hogy mit nekünk ukrajnai háborús menekültek vagy Covid-áldozatok, a Harry & Meghan két címszereplője, „ez a két elképesztően gazdag, nevetségesen kiváltságos életet élő, rettenetesen feljogosított narcisztikus” azt a látszatot kelti, hogy „jelenleg ők a világ legelesettebb áldozatai”. De van itt minden a kevésbé véresszájúaknál is, a „nehezen tartottam lent a reggelimet”-től (The Guardian) a „királyi önsajnáltató buli”-ig (The Wall Street Journal). Még az olyan mérsékelt és jelzős szerkezeteit tekintve híresen visszafogott sajtótermék, mint a brit közszolgálati BBC is határozottan beleáll a sorozatba, amely szerintük egy

„globális színpadon készült gigantikus szelfi”.

A Netflixet azonban nem a kiritkák érdeklik – azok sosem érdekelték. A streamingóriás az engagement-re (azaz az aktivitásra, megosztásra, kommentelésre, bármiféle lekattintott reakcióra) épít. Pont úgy, ahogy a metaverzum algoritmusai, amelyek minőségtől függetlenül azt a tartalmat tolják az orrod elé, amely a leginkább aktivizálja a közönséget. Magyarán: ami megosztó, ami sokakat véleményközlésre kényszerít, az jelenik meg az idővonalad tetején. Nem akarlak elkeseríteni, de ha komolyan gondolod, hogy nem szeretnél hozzájárulni Harry és Meghan nézettségéhez – és ezen keresztül vagyoni és ismertségbeli gyarapodásához –, de erre a cikkre mégis nyomsz, mondjuk, egy mérges fejet, vagy írsz egy kommentet (akár, khm, olvasás nélkül), akkor elcseszted. Én is elcsesztem, hiszen azzal, hogy írok róluk, már hozzájárultam a sikerükhöz, ha akarom, ha nem. Így sétálunk kézen fogva mindannyian, egytől egyig ebben a szép metaverzumban, és járulunk hozzá a mások zsebébe guruló dollárokhoz. 

Szóval, a Netflixet nem a Rotten Tomatoes és az IMDb számai érdeklik, hanem egészen más mutatók. És az már az első nap után látszott, hogy a Harry & Meghan volt a legnézettebb premierje azóta, hogy a streamingtársaság csatlakozott a hivatalos piaci méréshez. A december ötödikén publikált első, második és harmadik epizódot csak Nagy-Britanniában és csak tévékészüléken (tehát nem számolva a számítógépen, táblagépen és telefonon behúzott nézőket) ötmillió ember nézte. Összehasonlításképpen, ez bőven a duplája a brit királyi családról készült dramatizált sorozat, A korona első napos, televíziókészüléken mért nézőszámának.

Egy (nagyon) jól dokumentált love story

A Netflix pontosan tudta, hogy mit csinál, amikor megkötötte a hercegi párral azt a becslések szerint száz-százötvenmillió dolláros szerződést, amelynek ez a dokusorozat csak az első látványos pillére. A hírek szerint Harry herceg és Meghan Markle saját produkciós cégükön az Archwell Productionsön keresztül a következő években dokumentumfilmeket, játékfilmeket és gyerekeknek szóló tartalmakat is gyárt majd a streamingszolgáltatónak.

És nem nagyon tudok vitatkozni azzal a véleménnyel, hogy Harry és Meghan is pontosan tudta, mit csinál, amikor már 2019–2020-ban, a lemondásuk és távozásuk előkészületei közepette elkezdték dokumentálni mindazt, ami történt velük. De még hogy!

A sorozatot nézve az embernek az az érzése, hogy a pár közelében mindig van egy fotós, aki a lehető legjobb szögből, szépen világítva és kiválóan komponálva képes megörökíteni életük fontos és kevésbé fontos pillanatait. És ha ő véletlenül, mondjuk, kimegy a szobából, akkor vagy Meghan, vagy Harry maga kapja elő a saját telefonját, hogy gyorsan kattintson egy szelfit.

Szóval, amiatt nem kellett aggódniuk, hogy valami nincs meg. És ezeket az anyagokat most mind rendelkezésre bocsátották a – saját produkciós cégük által gründolt – dokusorozathoz, ügyesen adagolva őket az első három epizód folyamán, és továbbépítve a tökéletes pár tökéletes szerelme mítoszt. Megjegyzem, ez az egyik legigazibb dolog az egészben: azt még a legvérmesebb kritikusok sem kérdőjelezik meg, hogy ők ketten tényleg szeretik egymást. És ezt azon a kanapén, ahol én ülök, kellemes látni.

Szép nagy szelfi, jó hosszan mondva

A Netflix-sorozatnak amúgy ez az egyik erőteljesen beharangozott „nagy dobása”; az eddig soha nem látott személyes archív felvételek. Amelyekről kiderül, hogy… hogy mindketten nagyon fotogének, és a gyerek, Archie is cuki. A másik „nagy dobás”, amire az egész előzetes kommunikációt felfűzték: az igazság. Annak teljes kibontása.

Az első három epizód alapján azt kell mondanom, hogy ezt az ígéretet sajnos nem sikerült teljesíteni. Az ott kezdődik, hogy, hiába állítja Harry (már a nagy port kavart előzetesben is), az egyetlen és valódi igazság nem lehet az ő birtokukban. Az ugyanis nem létezik.

Egyszerűen nem így működik a világ, és benne az emberi kapcsolatok; nézőpontok vannak, megélések, saját agendák szűrőjén át megrendezett és értelmezett események, elhallgatott és kimondott, no meg elferdített információk, érzések… Istenem, milyen sok-sok érzés! Ebből a szempontból talán Meghan jár közelebb ahhoz, ami a képernyőn történik: ő annyit ígér az első epizód elején, hogy elmondják a saját történetüket. „Does it make sense?” – kérdezi. Érthető ez? It does. Érthető. Elvégre mindenkinek, még ennek a valóban privilegizált helyzetben lévő emberpárnak is joga van ahhoz, hogy elmondja a maga igazságát. Ez az ő dolguk. Nekünk, nézőként, pedig az a dolgunk, hogy annak érzékeljük a látottakat, ami: az ő olvasatuknak, az ő igazságuknak.

Ami viszont doesn’t make sense, az a sorozat műfaji megjelölése. És nekem ez fáj talán a legjobban.

A Harry & Meghan ugyanis nem dokumentumfilm. Bármit mond is az Oscar-jelölt rendező, Liz Grabus, amit látunk, valami egészen más. Valami olyasmi, amit a BBC ír: egy szép nagy szelfi, jó hosszan mondva.

Elvégre a Netflixen vagyunk, úgyhogy ha elmondhatod hat órában, akkor miért mondanád el mindössze egy óra alatt? Feltehetően nem ez volt a célja vele, de Meghan Markle remekül summázta az egész dokuprojekt ars poeticáját. Az első epizódban azt mesélte, hogy miután Harry először ráírt Instagramon, ő kizárólag a herceg hivatalos közösségimédia-oldalát nézte meg, mert szerinte egy embert úgy lehet a legjobban megismerni, ha azokat a tartalmait nézed, amiket ő maga válogat ki és posztol magáról. 

Hagyom, hogy egy picit ízlelgessétek ezt a gondolatot.

Vád van, vita nincs

Addig is, jelzem, hogy az első három epizódban én csupán egyetlenegy olyan alkalomra emlékszem, amikor a riporter/rendező visszakérdezett volna; itt, a megismerkedéssztorinál. És amikor Meghan megerősítette a kérdésre, hogy nem, ő bizony nem keresett rá Harryre… akkor mentünk tovább. Mondjuk úgy, a BBC higgadt szellemében, hogy: életszerűtlen. És sajnos nem tesz hozzá az anyag hitelességéhez.

Ahogy az sem, hogy az eddig megnézhető három epizódban egy darab kritikai hang nem szólal meg. Csak barátok és fizetett alkalmazottak szerepelnek, mind alátámasztva az úgynevezett egyetlen és valós igazságot. A királyi családot az elején elintézik egy felirattal, amely szerint nem kívántak reagálni a filmben elhangzottakra. (Ezt a kijelentést azóta a Buckingham-palota a New York Times kérdésére cáfolta.)

A két megszólaló szakértő, a televíziós újságíró Afua Hirsch és a történész David Olusoga hozzáadott értéke mindenképpen megsüvegelendő, ők azok, akik megrajzolják a kolonialista brit történelem és a nemzetközösség viszonyát a rabszolgatartáshoz és a rasszizmushoz. Ahhoz a rasszizmushoz, amely, tetszik, nem tetszik, valóban élő, tapintható része a királyi család működésének (elég Vilmos herceg napokban lemondott keresztanyjára, vagy a megboldogult Fülöp herceg egyes korábbi megmozdulásaira gondolni). És tagadhatatlanul része a híresen véresszájú angol bulvársajtó működésének is. Erről pedig beszélni kell(ene), sokat, elemezni, vitatkozni, szembesíteni, együtt, egy időben, egymással.

A hercegi pár újra és minden eddiginél egyértelműbben a rasszizmust jelöli meg a Meghan elleni hadjárat fűtőelemeként. Talán itt hiányzik a legjobban egy igazi riporter igazi riporteri működése, aki amellett, hogy egy-egy releváns ponton rákérdez az ellentmondásokra, megkérdezi azt is, hogy a pár miben látja a saját szerepét az uralkodói családdal szembeni konfliktus eszkalációjában.

És, érzésem szerint, még ennél is nagyobb ziccert hagytak ki a sorozat készítői azzal, hogy nem szembesítették a vádakkal azokat, akik a rasszista megjegyzéseket tették, írták, mondták Meghan Markle-ről.

Ha már a királyi család nem volt hajlandó nyilatkozni (állításuk szerint), akkor legalább az újságírókkal, a királyi rotában részt vevő (azaz: a Windsor családdal bennfentes viszonyt ápoló, a kiszivárogtatásoknak rendszeresen felületet adó) orgánumok vezetőivel, szerkesztőivel. Harrytől megtudhatjuk, hogyan él szimbiózisban egymással a palota a kiválasztott (többnyire) bulvárlapokkal, hogyan „etetik” belső információkkal, sztorikkal, fotólehetőségekkel a szerkesztőségeket, akik cserébe jóindulattal viszonyulnak a játékban szó nélkül részt vevő királyi családtagokkal. Egy játék, amiben Harry és Meghan egy idő után nem akart részt venni. 

  

Az első három epizódban eldurrannak a rasszizmusvádak, puhán kipöfögnek a család és a sajtó közötti együttműködéssel kapcsolatos kijelentések, de érdemi kérdésfeltevésnek, szembesítésnek és a vita szándékának nyomait sem fedeztem föl sajnos.

Kár. Pedig sokan várunk erre, régóta. Azóta biztosan, amióta Harry édesanyja, Diana walesi hercegné 1997-ben életét vesztette, miközben lesifotósok üldözték Párizsban. Márpedig Harry számára ezt a veszteséget láthatóan felszínre hozták a velük történtek. E fájdalom a haragján, elszántságán és a saját családja iránt érzett féltésén keresztül manifesztálódik is a képernyőn, ami a szerelmi szál mellett a sorozat másik hiteles narratívája. Ha másért nem, hát emiatt érdemes lett volna igazi dokumentumfilmet forgatni róluk.

Talán majd az utolsó három epizódban. Bár nagy reményeim nincsenek. 

Kiemelt kép: Netflix

D. Tóth Kriszta