Sandra Hüller: Szeretem, amikor a történetek az élet kétértelműségét mutatják meg

–

Hogy képzeled el Hüllert privátban, távol a rivaldafénytől, távol a szerepeitől? Mikor igazán megfog egy színész játéka, és korábban még nem láttam a vásznon, szívesen fantáziálok erről: Sandrát például egy meglehetősen introvertált, szerény, érzékeny nőnek képzelem, aki, noha maximális alázattal közelít szakmája felé, ugyanakkor képes kiállni a véleménye mellett. Bizonyára ezt a képet nagyban árnyalja már az, amilyen az Egy zuhanás anatómiája és az Érdekvédelmi terület mutatta őt – bár mindkettőben ambivalens, vagy akár kifejezetten negatív karaktert ölt magára, az jól sejthető, hogy ilyen összetett szerepeket csak egy szintén összetett ember képes megtestesíteni. 

És akkor a rövid, vörös hajú lány bekopogtat a szakkör ajtaján

„A színészet olyan szerintem, mint szerelembe esni: folyton rajta gondolkodsz” –

mondta el egy korábbi interjújában, hozzátéve: ennek a munkának ugyanúgy megvannak a nyilvános és a privát részei, mint a párkapcsolatoknak. És ahogy a magánéletben, úgy a játékban sincs bevett formula – ahányan vagyunk, annyiféleképpen csináljuk azt. Közben azt is elmeséli: ő nem az a fajta színész, aki már gyerekként is erről álmodozott. Szülővárosában, a kelet-német Suhlban nem is volt színház, csak egy pici mozi, őt pedig sokkal inkább érdekelték a nyelvek és a versek, mint a szereplés. A drámatanára viszont épp ebben látta meg a kulcsot: arra biztatta a diákot, hogy keressen csatornát azoknak a szavaknak, amikkel oly szívesen játszik, és próbálja ki magát a színpadon is. A kamasz hitt neki, de úgy döntött, itt is a maga útját járja: levágta hosszú haját, vörösre festette, aztán végül bekopogtatott a drámaszakkörösök ajtaján. És noha ez talán őt lepte meg a legjobban, innen már egyenes út vezetett a berlini Ernst Busch Academy of Dramatic Artsra – megtanították a fegyelemre, valamint arra, hogy hozhatja ki magából a maximumot egy igazán biztonságos közeg támogatásával –, majd meg sem állt a berlini, a lipcsei és a bázeli színházakig. Mindössze 25 éves volt, amikor a német Theater Heute magazin a legjobb fiatal színésznőnek választotta – legalábbis először, ugyanis utána még négy alkalommal neki ítélték az elismerést.

A diploma megszerzése után Hüller karrierje már nemcsak a színpadon, de a vásznon is egyre magasabbra ívelt, ennek pedig első legfontosabb, nemzetközileg is látványos mérföldköve a Requiem egy lányért volt. Sandra a filmben egy katolikus családból származó lányt alakít, akinek lázadó szabadságvágyát és epilepsziáját a démoni megszállottság jelének tekintik. A színésznő az alakításért Ezüst Medvét kapott, és pár éven belül olyannyira megvetette a lábát a Berlini filmfesztiválon, hogy már nemcsak a díjazottak, de a zsűri soraiban is helyet foglalhatott.

Sűrű évek következtek: Sandra részt vett egy színházi kollektíva, a FARN. collective megalapításában, szerepelt Maren Ade német komédiájában, a Toni Erdmannban, díjat kapott az Európai Film Akadémiától, tagja lett a Berlini Művészeti Akadémiának, ’19-ben Johan Simons rendezésében Hamletet alakított, és a tavalyi, már ismertetett filmsikerek mellett egy harmadik produkcióra is jutott ideje: a Sisi & én című történelmi feketekomédiában a magyar származású Sztáray Irmát játszotta. Ja, és fun fact: Thomas Stuber A polcok között című filmjében alakított szerepe kedvéért targoncavezetői jogosítványt szerzett. (Ha eddig nem imádtad volna, ez az infó biztosan átlendített a holtponton!)

Férjgyilkos és náci parancsnokfeleség

Na de a gyors zanzásított életrajz után térjünk vissza ahhoz, amiért ez a cikk meg kellett hogy szülessen végre: az Érdekvédelmi területhez, valamint az Egy zuhanás anatómiájához. Noha Sandra Hüller alakítását senki sem vonja kétségbe, egy dologban egyetérthetünk: a színésznő nem kifejezetten pozitív és szerethető karaktereket kapott az áttörést jelentő filmekben. Hiszen, míg utóbbiban Sandra Voytert, egy német írónőt alakít, akit férje meggyilkolásával vádolnak, addig az előbbiben Hedwig Höss karakterét formálja meg, aki nem más, mint az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnoka, Rudolf Höss felesége. Nos, nem épp hálás karakterek, legalábbis első ránézésre. Hüllert azonban a szakmai kihívás, a karakterek árnyaltsága, valamint a filmek többnyelvűsége sokkal inkább izgatta, mint a szerethetőség.

Voyter kapcsán például elmondta: ő maga sem tudta eldönteni, hogy valóban ártatlan-e az általa megformált írónő, de úgy érzi, ez így a legjobb:

„Szeretném, ha a nézők lehetőséget kapnának arra, hogy elgondolkodjanak a helyzeten a saját erkölcsi sztenderdjeik és a filmre vetített projekcióik alapján. […] 

„Nem ismerek egyetlen egyszerű embert sem. Éppen ezért szeretem, amikor a történetek az élet kétértelműségét mutatják meg. Ez egy ösztönös, tudattalan dolog.” Hozzátette: eleinte elemi vágyat érzett, hogy megvédje Voyter karakterét, de ő maga is tartott tőle, hogy Justine Triet rendező egy ponton leleplezi majd a főhőst. Márpedig nem szívesen csalódott volna. 

 

Ami Hedwig Hösst illeti, vele kissé más a viszonya. És ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy saját német identitása miatt hosszú ideig dilemmázott, egyáltalán elvállalja-e a szerepet. Hüller ugyanis – amellett, hogy értelemszerűen távol érzi saját értékrendjétől Höss karakterét –, nagyon unja, hogy a nem német anyanyelvű filmrendezők mindig német színészeket választanak a fasiszta szerepekre. James Wilson és Glazer végül úgy tudták őt rávenni mégis a játékra, hogy megígérték, csavarnak egyet a narratíván – noha a sztori a fasizmusról szól és Auschwitzban játszódik, nem lesz tele drámával és nem fogják fetisizálni a témáját sem. Hüller ettől függetlenül biztosra ment, és a játék előtt leült beszélni a családjával, valamint kollégáival is:

„Szerettem volna tudni, hogy van-e olyan dolog az életükben, amit megbántak. Biztosra akartam menni, hogy ha elvállalom a szerepet, nem követek el hibát” – mondta el akkor – nem is sejtve még, hogy ennél aligha lehetne távolabb a hibázástól. „Volt bennem egy adag bosszúvágy, ahogy megformáltam őt – szerettem volna, hogy olyan üresnek, ostobának, semmilyennek és butának tűnjön, amennyire csak lehet. […] Nem adtam meg neki semmit magamból, ami az érzésekkel, az empátiával vagy a megértéssel függ össze. Távol akartuk tartani a karakterét ezektől az emberi érzésektől” – teszi hozzá.

Mikor pedig arról kérdezték, milyen üzenetet szeretne továbbadni a két filmből, elmondta:

„Szeretném, ha a nézők látnák, hogy az emberek mennyi mindenre képesek, és döntés kérdése, hogy kik akarunk lenni.”

Sandra Voyter úgy döntött, ő egy nyílt ember lesz, akit nem mindenki fog kedvelni. És az Érdekvédelmi terület szereplői is döntöttek. Egy napon úgy ébredtek fel, hogy milliók haláláért voltak felelősek. Ez valami, amit ők választottak. Mindannyiunknak van választási lehetősége.”

Hogyan tovább?

Mi sem bizonyíthatná jobban a színésznő zsenijét, mintsem a tény, hogy mindkét filmet jelölték az idei Oscar-gálára, és noha végül egyik sem nyerte el azt, Sandra Hüller neve azoknak is a látóterébe került, akik a Requiem… idején esetleg elsiklottak volna felette. Hüller pedig elképesztően hálás ezért: úgy érzi, nagyon sokkal tartozik a kollégáinak és a családjának, amiért támogatták őt az elmúlt időszakban, azonban, mielőtt felkészülne az új filmjeire, muszáj picit visszavonulnia és pihennie. De azt is hangsúlyozza: a munka csak átmenetileg áll meg, ő pedig hamarosan visszatér Németországba, ahol ismét színpadra szeretne állni. Jövőre pedig két filmet is forgat osztrák rendezőkkel – az egyik Markus Schleinzer Rose-ja, amiben egy XVII. századi nőt alakít majd, aki férfinak álcázza magát, hogy megkaparintson egy birtokot, a másik pedig Sandra Vollner terve, amiben egy család életét követhetjük végig, akiknek 13 éves kislánya kiesik az erkélyről. Úgy tűnik tehát, Hüller a következő évben sem szakít a komplikált női karakterekkel – legnagyobb örömére – és ismét olyan szerepeket vállalhat, amik egyaránt rámutatnak az emberek és a történetek eltérő perspektíváira. Izgatottan várom a játékát – remélem, ti is.

Források: ITT, ITT és ITT 

Kiemelt kép: Getty Images/Matthias Nareyek

Takács Dalma