A Tartalék tartaléka: a tökéletes szellemíró

Harryt és az amerikai írót, J. R. Moehringert George Clooney mutatta be egymásnak. Amellett, hogy 2009-ben Moehringer szellemíróként közreműködött a teniszező André Agassi hihetetlenül sikeres memoárjának megírásában, újságírói munkájáért 2000-ben Pulitzer-díjjal ismerték el, saját önéletrajzi regényét, a The Tender Bart pedig Clooney filmesítette meg Ben Affleck főszereplésével.

Moehringer saját bevallása szerint szeret teljesen elmerülni „alanyának” életében és személyiségében. Agassihoz például Las Vegasba költözött, és közben Freudot tanulmányozta. Utóbbi tevékenység közben megszerzett tudása minden bizonnyal jól jött a legfrissebb munkájánál is. A Spare szövegét sikerült olyannyira Harry hercegre szabnia, hogy még úgy is az ő hangján hallom a mondatokat olvasás közben, hogy tudom: a gondolatait egy másik ember, Moehringer szőtte összefüggő, szoros szöveggé, és például az irodalmi és egyéb kulturális referenciák nagy része vélhetően nem tőle származik. Nyugalom, Harry-, Meghan-rajongók, nem én ostobázom a herceget; ő maga jelzi a kötetben számos alkalommal, hogy az akadémia nem az ő terepe, és hogy a legendás etoni elit fiúiskola falai között kifejezetten idegennek és kevésnek érezte magát. Igaz, van egy nagyon híres Faulkner-idézet, amelyet a könyv szerint maga Harry talált – no, nem az eredeti műben, hanem az egyik népszerű amerikai idézetgyűjtő oldalon. 

J. R. Moehringer, a kötet szellemírója – Fotó: Leonardo Cendamo / Getty Images

Moehringer teljes átlényegüléséhez az is hozzájárulhatott, hogy számára is ismerős az (érzelmileg vagy épp fizikailag is) elérhetetlen apafigura, és a bonyolult családi kapcsolatok által övezett gyerekkor. Márpedig – átrágva magam mind a 416 oldalon – nem kell klinikai szakpszichológusnak lennem ahhoz, hogy leírjam:

Harry tapintható dühének, a vörös köd (the red mist) oly gyakori leereszkedésének gyökere egy olyan megrekedt hiányállapot, amely szinte a herceg egész életét végigkísérte.

De tizenkét éves kora, vagyis az édesanyja tragikus elvesztése óta egyértelműen érzelmi világának központi szervezőeleme.

A herceg mindenesetre hálás lehet Clooney-nak; a szellemíró és ez a szellemíró az egyik legjobb döntés volt, amelyet a könyvével kapcsolatban meghozhatott.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A Spare kézen fog, és hazavezet

Moehringer értő szakmunkájának, a jól válogatott és remek ritmusérzékkel adagolt anekdotáknak, és a Harry-féle túlcsorduló harag viszonylag sikeres kordában tartásának köszönhetően a kötet még úgy is érdekfeszítő, hogy közben a főszereplője helyenként kifejezetten fárasztó. Úgy is feszes marad, hogy érzésem szerint bátran lehetett volna belőle húzni további 50-60 oldalt. (Harry egyik promóciós interjújában azt mesélte, hogy eredetileg 800 oldal lett az anyag, így minden második oldal ment a kukába. Jézusom.) És: úgy is fontos, hogy az Oprah-interjú, a szakmányban tolt „exkluzív” sajtómegjelenések és a netflixes dokumentumsorozat után mára már egy hozzám hasonló anglofilnek is a könyökén jön ki a „Harry és Meghan a világ ellen” című popkulturális opus.

Mert bármit gondolunk is Károlyról, Kamilláról, Vilmosról, a palota falai között tevékenykedő spin doctorokról és narratívamesterekről, a sussexi hercegi párról, a Megxitről és az egész monarchiáról, a Spare kézen fog, és hazavezet. Úgy érzed, hogy van közöd hozzá, még akkor is, ha világok választanak el a főhősétől.

Órákat biztosan nem álltam volna érte sorba a szitáló esőben, de azt nem bántam meg, hogy a megjelenése napján megvásároltam az e-olvasómra. Ahogyan azt sem, hogy a legtöbb előre kiszivárogtatott részletet tudatosan kerültem a sajtóban, így a könyv kézhez vétele előtt nem olvastam a fagyási sérülést szenvedett hercegi péniszről, az alsónadrágban fejen álló Károly királyról, és az öccsére rátámadó Vilmosról – vagy, ahogy Harry hívja következetesen a kötet elejétől a végéig: Willyről. 

Harry a gyászában megrekedt, nem jól szeretett gyerek

A sajtó – annak is különösen a brit mélybulvár szegmense – elképesztő globális hatását jelzi, hogy amikor leültem, még így is szükségem volt arra, hogy tudatosítsam magamban: egy szükségképpen egyoldalú, mélységesen szubjektív anyagot tartok a kezemben. Nem egy vádiratot, nem egy védőbeszédet, nem egy precíz nyomozati anyagot, hanem egy törékeny ember sokszor huszonöt-harminc éves emlékeit, amelyeken végtelen keserűség és fájdalom okoz(hat) fénytörést. 

A Spare első oldalán a főhős az édesanyjával, az 1997-ben, autóbalesetben elhunyt Diana hercegnével – Fotó: Vincenzo Izzo / LightRocket via Getty Images

Mindamellett azok, akikről ebben a könyvben szó van, egytől egyig hús-vér emberek. Ez itt nem egy fikciós szappanopera, itt a szereplők mind igaziak, és bármennyire nagy is a kísértés, hogy az ember egy ennyire közkinccsé vált család ügyes-bajos dolgaira rávetítse saját nyomorát, sem olvasóként, sem pedig e cikk szerzőjeként nem akarok igazságot tenni. Vagy Meghan Markle, a „narcisztikus pszichopata bántalmazó” vélt kórképét felrajzolni. Vagy kijelenteni, hogy „Vilmos egy bully, és nem való királynak”. Vagy a királyi család deep state jellegű működését bizonyítva látni. 

Olvasni akarok. Megismerni egy ember gondolkodását, átérezni az érzéseit, meghallani a véleményét különböző, sűrűn dokumentált, ám eddig általa el nem mesélt eseményekről, és közben próbára tenni az empátiámat. Vajon van-e bármi átélhető számomra abban, amit ez a mérhetetlenül privilegizált helyzetben lévő – és e privilégiumokról érzésem szerint gyakran megfeledkező – ember érez?

Harry története számomra elsősorban a gyászról szól. Egy kisfiúról, aki most már 38 éves ugyan, de 12 éves kora óta az anyukája koporsója mögött lépdel. Egy beszorult és feldolgozatlan veszteségről, amely néha rettentő bárdolatlanul, máskor egészen megható módon árad ki belőle. 

Annak, aki állt már (nagyon) fiatalon valamelyik szülője koporsója mellett, nem kell magyarázni azt a semmivel össze nem hasonlítható űrt, ami egy ilyen helyzetben az ember létfontosságú belső szervei helyén tátong. Azt a sűrű, elidegenítő mákonyt, ami kitölti a koponyáját. Azt a végtelenül magányos mentális állapotot, amelyben nem tudod, mit kezdj magaddal, mert nincs rá mintád, nincs megoldásod. Mintha egyszerre állna meg és gyorsulna milliószorosára az idő. Bárki, aki hozzád szól, mintha egy akvárium hajlított üvegfala mögül akarna kapcsolódni. És közben ugyanezen üvegfal mögül folyamatosan néznek. Mintha a veszteséged valahogy közkinccsé válna, és ez feljogosítaná őket arra, hogy bámuljanak; vajon hogy viseled? Látszik rajtad? Hogy tartod magad? Mennyire vagy erős? Azaz: mennyire vagy sikeres az érzelmeid elfojtásában? 

A 12 éves Harry édesanyja temetésén, nagyapja, bátyja, az édesanyja öccse és apja társaságában – Tim Graham Photo Library via Getty Images

Henry Charles Albert David Wales mindössze tizenkét éves volt, amikor végigkísérte az anyja koporsóját a brit fővároson. Gyászát százmilliók figyelték élő adásban, miután a palota úgy döntött: sétáljon csak ő is a család felnőtt férfi tagjaival. És miután igazán hősiesen teljesítette a rá rótt hazafias feladatot, a család egy rövid pihenő után visszaküldte a bentlakásos iskolába. 

„Apa mindig egy kicsit távoli volt. Olyan benyomást keltett, mintha nem teljesen állna készen a szülői létre – a felelősségre, a türelemre, az apaságra. Egyedülálló szülőség? Sosem volt neki való. Bármennyire büszke ember, ennyit ő is elismert – írja a könyvben Harry. – Nehezére esett a kommunikáció, az odafigyelés, a szemtől szemben kifejezett intimitás.”

Persze, honnan tanulta volna meg Károly, hogyan kell (hogyan is lehet) megélni és kimutatni a gyerek iránti szülői szeretetet?

A királyi család generációk óta ebben az érzelmileg és fizikailag távolságtartó szellemben működött. A rang előbbre való a rokoni szálaknál és a szeretet holmi spontán kifejezésénél, ennek tiszteletben tartását a gyerekektől is elvárták. 

„Mindegy, mennyire szeretsz valakit, az uralkodó és gyermeke vagy épp a trónörökös és a tartalék közötti űrt nem lépheted át, sem fizikailag, sem érzelmileg. Zéróhoz közeli tolerancia van érvényben az érintésre. Se ölelés, se puszi, se vállon veregetés. Nagy ritkán talán egy könnyű arcösszeérintés… különleges alkalmakkor.” 

Támogatása nem lévén, a kisfiú, aki nem sokkal korábban az egész világ szeme láttára búcsúzott el az egyetlen embertől, aki az előbbiekre fittyet hányva ölelgette és csókolgatta őt, nem tehetett mást, mint hogy mélységesen mélyre zárta a gyászát. Egy fantáziavilágba menekült, ahol az anyukája nem halt meg, csak elszökött az őt üldöző figyelem elől, új életet kezdett, és hamarosan érte jön. A valóságban mindeközben Harry éktelen menekülőre fogta. Mindenféle kalandba és mindenféle anyagba. Általános iskolában még „csak” cukorkába, gimnáziumban már dohányzásba, alkoholba, fűbe, pszichedelikus szerekbe, amit épp a társaság megkívánt.

Bármire képes volt, csak hogy ne fájjon annyira. Bármire, hogy ne érezze magát egyedül.

Mindenki Harry ellen, Harry mindenki ellen

Harcban állt a saját agyával, a bátyjával, az apjával, a mostohájával, a család működésével, de mindenekelőtt és legfőképpen: a sajtóval. 

A kibeszéletlen veszteségélmény repedéseket ütött a személyiségén, és ezeket a repedéseket lávaként töltötte ki az egyre forróbb, egyre sűrűsödő harag a média irányába.

Rögeszméjévé vált, hogy a sajtó ugyanúgy vadászik majd rá, mint az anyukájára. És, mint valami önbeteljesítő jóslat, a bulvár tényleg örömmel csámcsogott minden apróbb és nagyobb ballépésén. Előszeretettel aggatva rá változatos jelzős szerkezeteket a „Harry, az ostobától” kezdve a „Harry, a junkie”-n át a „Harry, a náciig”. 

Nyolcévesen egy hadi bemutatón – Fotó: Wolfgang Weihs / picture alliance via Getty Images

A kötet becsületére legyen mondva, hogy Harry nem kerüli meg benne a legnagyobb botrányait, köztük azt sem, amikor egyszer jó ötletnek találta, hogy náci tiszti egyenruhában menjen egy jelmezbálba (megjegyzem, Vilmos és Katalin tudtával, sőt harsány kacagásától kísérve). Vagy azt, hogy egy barátja legénybúcsúján, Las Vegasban, random nőket invitáljanak fel a lakosztályba sztripbiliárdozni. Naná, hogy másnap tele voltak az újságok a pucér seggével. Az az önkritikus hozzáállás, amit a vele és a feleségével készült Netflix-dokusorozatból hiányoltam, itt legalább megjelenik valamelyest, amikor elismeri a hülyeségeit és nevén nevezi az önfejlesztés útjait.

És igen, értem én, hogy az újságolvasó népesség jelentős hányada azon a véleményen van, hogy egy, az emberek által csilliárdokért eltartott királyi sarjnak az a dolga, hogy csendben viselje a nagyító alatti életet, és azt, hogy időről időre kipreparálják. Vagyis: pont ugyanazt gondolja, mint a királyi családi policy: „never complain, never explain” („soha ne panaszkodj, soha ne magyarázkodj”). Valahogy mégis émelyeg a gyomrom attól, ahogy ezeket az embereket egyszerre dehumanizálja a média és annak fogyasztói.

Ahogy hidegvérrel dobálják oda egymást koncnak a palota lakói (illetve az ő spin doctoraik és sajtósaik) a vadak elé, csak azért, hogy adott esetben a saját… khm… ballépéseiket palástolják, vagy épp a népszerűségüket óvják.

És, mint a kötet számos történetéből kiderül, minél előkelőbb helyre születik valaki a trónörökösi rangsorban, annál nagyobb eséllyel lép fel védelmében a palota elhárító gépezete. 

Harry Afganisztánban harcolva aztán megtapasztalja azt is, milyen a dehumanizációs folyamat másik oldalán állni. Figyelemre méltó az az erkölcsi relativizmus, ahogy egészen klinikai távolságtartással ír az afganisztáni szolgálatteljesítés közben általa megölt tálibokról. „Nem tudsz úgy embereket ölni, hogy közben emberként gondolsz rájuk. Nem tudsz úgy ártani nekik, ha emberként tekintesz rájuk – írja. – Számomra ők sakkbábuk voltak a táblán. Rosszak, akiket meg kellett semmisíteni, mielőtt ők semmisítették volna meg a Jókat. Arra képeztek ki, hogy így gondoljak rájuk, és a kiképzésem jól sikerült.”

Olyannyira jól, hogy legszívesebben egy harmadik kiküldetési körre is kiutazott volna, hogy újabb menekülőutat találjon magának az egyre mélyebben, de még mindig lüktető gyásza elől, ha a hadsereg engedélyezi. De nem tette, így nem maradt más hátra, mint megtalálni a boldogulását, a célját civil hercegként, és szembenézni végre azzal, hogy nincs jól.

Vajon meddig lehet menekülni a fájdalom elől? 

Vajon le lehet élni egy életet anélkül, hogy szembenézzünk a veszteségeinkkel? Vajon hová bújhatsz, ha már mindent bevettél, mindent elszívtál, mindenhová elutaztál, mindenkivel összevesztél? Vajon észreveszed-e, hogy a pánikod, az inszomniád, a függőséged, a paranoiád, a haragod mind-mind egy irányba mutat? Vajon bevallod-e magadnak, hogy bajban vagy? Vajon kérsz-e, elfogadsz-e segítséget, mielőtt teljesen tönkremész (és tönkremegy a közeledben mindenki más is)? 

Számomra ez Harry könyvének legfontosabb felvetése. Ez az, ami olyan nagyon hazabeszél mindannyiunknak.

Nem tudok nem örülni annak, hogy ő – a szintén jelentős mentális nehézségekkel küszködő édesanyjával ellentétben – már egy olyan kor gyermeke, amikor akár még a királyi család tagjaként is írhatsz arról, hogy terapeutához jársz. Amikor beszélhetsz a lelki problémáidról, és elmesélheted annak történetét, ahogy megtanultál újra sírni. Hogy végre megsirattad az elvesztett anyukádat, vagy épp a gyereked születését.

Ha egy ilyen dühös könyv az ára annak, hogy az ember végre képes legyen megbékélni önmagával, és elkezdje igazán feldolgozni a mélybe zárt veszteségeit, ám legyen. Talán az ő gyerekeinek így már könnyebb lesz.

Harry herceg jelenleg a világ egyik legszebb helyén, a kaliforniai Montecitóban él a feleségével, a kisfiával és kislányával. Ha idáig eljutottál a cikkem olvasásában, akkor biztosan ismered távozásuk történetét, tudsz a Megxitről, gondolsz valamit a sussexi hercegnéről, és az ő szerepéről abban, hogy a család végül elhagyta Nagy-Britanniát és a királyi családot. Semmiről nem akarlak meggyőzni, mert hiába olvastam tengersokat az eseményekről, úgy érzem, nem tudok eleget arról, mi is zajlott valójában a palota (és csatolt részeinek) falai között. Nem tudom, kinek van nagyobb igazsága, és bevallom, nem is hiszem, hogy ez számít.

Az ötéves Harry – Fotó: Daily Mirror / Mirrorpix / Getty Images

Még nem tudni, mi lesz Harry és családja sorsa az után, hogy ez a könyv megjelent. A palota reakciója a szokásos. Never complain, never explain. Harry édesapját, Károlyt május hatodikán megkoronázzák. 

Én pedig nagyjából a könyv harmada óta nem tudok szabadulni Virginia Satir amerikai családterapeuta sokszor idézett mondatától, amely szerint: „Napi négy ölelésre van szükségünk a túléléshez, nyolcra a fenntartáshoz, tizenkettőre a fejlődéshez.” 

Ha tizenkétszer nem is, de most megyek, és egyszer átölelem a gyerekemet. Csak remélni tudom, hogy Harry is megöleli azt a tizenkét éves kisfiút, aki az anyukája koporsója után ballag – már több mint negyedszázada.

Kiemelt fotó: Chris Jackson / Getty Images

D. Tóth Kriszta