A kevesebb annyival több lett volna! – Megnéztük a Szexoktatás 4. évadát

–

Üdítő színfolt volt a palettán

A Szexoktatást pont az emelte ki a több tucat tinisorozat közül, hogy kortól, nemtől, bőrszíntől, szexuális irányultságtól függetlenül gyakorlatilag mindenki magáénak érezhette, megtalálhatta benne azt a karaktert vagy élethelyzetet, amivel azonosulhatott. Üdítően valódi volt, ahol mindenféle felesleges körítés és filter nélkül tették ki az asztalra a tinik bizonytalanságaikat, kétségeiket, mindezt humorral, izgalmas karakterekkel és ragyogó színészi játékokkal megfejelve. A sorozat egy sor olyan témát feszegetett – kezdve a nemi betegségektől az átlagon felüli péniszméreten át egészen a vaginizmusig és az anális szex előtti teendőkig –, amit még felnőttként is félve pötyögnénk be a Google keresőjébe.

Épp ez a kendőzetlenség tette egyszerre páratlanul szórakoztatóvá, ugyanakkor hiánypótlóan edukatívvá is a sorozatot.

Mindenből egy kicsit, de semmiből sem eleget

A harmadik évadban úgy váltunk el a szereplőktől, hogy bizonytalan volt, ki hol folytatja a tanulmányait, hiszen a Moordale Középiskolát bezárták, Maeve amerikai ösztöndíjat kapott, miután végre szárba szökkenni látszott a szerelmük Otisszal, Adam és Eric szakítottak, Jean pedig nem tudta, hogy ki is újszülött gyermekének az apja. Az új évadban egy maroknyi Moordale-es – köztük Otis, Eric, Ruby, Aimee, Viv, Jackson és Cal – kezd új életet, vagy legalábbis tanévet a Cavendish Gimiben, ami első ránézésre olyan futurisztikus, mintha az űrben lenne. „Itt mindenki boldog” – mondja Otis, ahogy bebicikliznek az iskola területére. „És queer” – teszi hozzá döbbenten Eric. És ez kis túlzással, valóban így van. Hiba lenne megfeledkezni arról, hogy a filmekben és sorozatokban évtizedeken át alulreprezentálták az LMBTQ-közösséget csakúgy, ahogy a színes bőrűeket vagy más sérülékeny, kisebbségi csoportok tagjait,

a Szexoktatás negyedik évada viszont mintha hirtelen egyszerre akarná ezt a sokéves lemaradást bepótolni.

A tinik között alig akad olyan karakter, aki ne lenne queer, vagy ne bizonytalanodna el legalább egy pillanatra a saját identitását illetően, olyan szereplőt pedig ne is keressünk, aki nem küzd valamilyen elképesztően komoly és összetett traumával. 

„A kevesebb néha több” szabályát jó lett volna, ha néha észben tartják a készítők, így ugyanis olyan érzésem van,

mintha lett volna egy végeláthatatlanul hosszú lista arról, milyen fontos témákat lenne jó érinteni és megjeleníteni, minek kapcsán szeretnék még érzékenyíteni a nézőket.

Ám mivel tisztában voltak vele, hogy erre mindössze nyolc epizódjuk maradt az utolsó évadban, belepakolták a forgatókönyvbe mindazt, ami a csövön kifért. Szülés utáni depresszió, érzelmi bántalmazás egy kapcsolatban, családon belüli szexuális visszaélés, halálfélelem, egy zaklatás traumájának feldolgozása, fogyatékkal élőként egy nem akadálymentesített világban élni, egy hanyag és függő szülő elvesztése, féltékenység, nemi diszfória, vallási és társadalmi különbségek egy barátságban, elvált szülők gyerekeként elfogadni, ha a szülők újra egymásra találnak, aszexualitás, bullying, cancel culture. Még felsorolni is nehéz, hát még kapkodni a fejünket és lélegzethez jutni, amikor ennyi elképesztően fontos témát próbálnak beleszuszakolni mindössze nyolc epizódba.

Őszintén szólva nem vagyok biztos az eredményben: vajon mindenki hálás, amiért érintettként a köztudatba emelik a problémáját, vagy pont hogy kihagyott ziccerként éljük meg mindannyian, amiért csupán szőrmentén, a felszínt megkapargatva említik ezeket a rendkívül mély kérdéseket? Pedig a felvetett témák mindegyike tele volt lehetőséggel, és bármelyik mellett is tették volna le voksukat az alkotók, aligha lőhettek volna mellé.

A folyamatos intenzív hatáskeltés közben azonban odaveszett a tartalom, és hiába, hogy minden pillanatban maximális fokozatba kapcsol a széria, a Szexoktatás még soha nem volt ennyire unalmas és szájbarágós.

Ezen az sem segít, hogy a poénok mintha szép lassan ki is koptak volna a negyedik évadból.

Hirtelen mindenki terapeuta lett

A szereplők a szemünk előtt nőnek fel, és próbálnak esetlen kamaszokból átbukdácsolni a fiatal felnőttlétbe, így törvényszerű, hogy a problémáik is egyre összetettebbek, miközben még nincs mögöttük annyi tudás és tapasztalat, amiből táplálkozni tudnának, hogy mindennek a súlyával megbirkózzanak. Nekem legalábbis biztosan nem volt még tizenhét évesen. Ennek ellenére a negyedik évad nézése közben az az érzésem támadt,

mintha minden tini titokban PhD-fokozatot szerzett volna pszichológiából,

és ha a saját nehézségeikre nem is látják kristálytisztán a megoldást, a mellettük álló embernek garantáltan olyan pontos szakvéleményt képesek megfogalmazni, amiért a többségünk minimum fél évig jár terápiába.

Ettől viszont az egész sorozat egy erőltetett tanmesévé válik, ahol gyakorlatilag minden jelenetben kapunk egy nagy életbölcsességet – kár, hogy továbbra is csak felületesen, kissé természetellenesen, ráadásul minden humort mellőzve. 

Persze az minden sorozat esetében alapvetés, hogy a néző elfogadja az adott széria íratlan szabályait, tudomásul veszi, hogy még ha nem is életszerű egy-egy helyzet vagy jelenet, a szériában uralkodó belső törvények lehetővé teszik a lehetetlent. Ezzel elsősorban azt a célt szolgálják a készítők, hogy folyamatosan fenntartsák az érdeklődésünket, így köttetik egy olyan paktum, aminek hatására hajlandóak vagyunk szemet hunyni az irrealitás felett a történet érdekében.

(Így volt például hajlandó az egész világ megbocsátani a Dallasnak, hogy Bobby Ewing mégsem halt meg, csak Pamela álmodott egy évig.)

A Szexoktatásban viszont valahogy minden túl lett tolva, és hiába szól minden egyes momentuma a hétköznapokban nagyon is jelenlévő problémákról, ha a túlzott telítettség mégis eltávolítja az egész évadot a valóságtól. Kár érte, mert az egyik legigazibb sorozat volt, és úgy kellett a palettába, mint egy falat kenyér.  

Kiemelt képünk forrása: Netflix

Krajnyik Cintia