„Figyi már, téged tényleg megerőszakoltak?” – Fran Drescher döbbenetes esete a médiával
Amikor a bulvármédia tort ül a traumádon
„Ó, ha már itt tartunk: jól tudjuk, hogy téged megerőszakoltak a saját lakásodban? Meséld már el, hogy volt!” Újságíróként elképzelni sem tudom, hogy valaha ez a mondat elhangozzon a számból. Az interneten viszont több olyan videót is találunk, ahol Fran Drescher, az ismert amerikai színésznő úgy kapja meg ezt a mondatot, mintha csak azt kérdeznék tőle, mit főzött ebédre. A dadus (The Nanny) című sorozat sztárját valóban szexuális erőszak érte a saját otthonában: két betörő megerőszakolta őt és egy barátnőjét, Fran férjét pedig fegyverrel kényszerítette arra, hogy mindezt végignézze. A színésznő később segített elkapni a saját támadóját – s miközben a média ezt szerette volna szenzációként tálalni, egészen hajmeresztő módon traumatizálta újra Fran Dreschert. Csepelyi Adrienn írása.
–
Fran Drescher férjével, Peter Marc Jacobson színész-producerrel, és a család egyik barátjával tartózkodott otthon azon a borzalmas 1985-ös estén, amikor két fegyveres férfi tört be a házaspár Los Angeles-i otthonába. Miközben ezt írom, kétszer töröltem vissza a mondatomat, hogy abban véletlenül se szerepelhessen a szövegkörnyezetben kifejezetten ízléstelenül ható „hatolt be” kifejezés. Nem véletlenül: évek óta arra tanítom a diákokat, miként vegyék figyelembe írás közben azt, hogy kinek okozhatnak fájdalmat azzal, ami a nevük alatt megjelenik. Azaz: egy szexuális erőszakról szóló bekezdésben ne legyen „behatolás”, mert az akár gusztustalan poénnak is értelmezhető – de tudattalanul mindenképp kényelmetlen az olvasó számára, különösen, ha van hasonló traumája.
Fran Drescher színésznővel cseppet sem volt körültekintő vagy kegyes a média. Egy egészen döbbenetes bűnügy áldozataként végig kellett élnie, hogy nem csupán az ügyéről harsognak minden tévécsatornán egészen érzéketlenül, újratraumatizálva őt magát és mindenkit, aki a készülékek előtt ült és maga is hasonló támadások áldozata volt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A színésznő, aki életvidám, sziporkázóan vicces, szórakoztató karakteréről vált ismertté, rádió- és tévéműsorokban szembesült a legtapintatlanabb módon feltett kérdésekkel:
„És mielőtt reklám következne, Fran, mesélj kicsit arról, milyen érzés volt, amikor egy fegyveres férfi megerőszakolt a férjed szeme láttára!”
Talán túlzásnak hat, de sajnos végignéztem több interjút: tényleg ilyen színvonalon faggatták Dreschert a riporterek.
A te titkod nem titok többé
Ha két lépéssel visszamegyünk, már eleve az is sokkolhatta a színésznőt, hogy a kilencvenes években egy bulvárlap előásta a történetet. Ha valakit megtámadnak, ráadásul az addig biztonságosnak hitt otthonában, akkor nyilván hosszú, hosszú idő, amíg ebből felépül. Fran hónapokig barátoknál lakott a férjével, mielőtt újra képesek lettek egyedül élni, és amint azt a könyvében felidézte, még hosszú idő után is emlékbetörések kínozták. Előfordult például, hogy egy étteremben valaki elejtett valamit, Fran pedig sikítva ugrott fel a székéből.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
És mire a történtek nyugvópontra juthattak volna, megérkezett a sajtó ügybuzgó képviselője – aki szenzációhajhász módon előtúrta A SZTORIT –, és úgy tálalta valakinek a legmélyebb szenvedését, mintha csak a legfrissebb szappanopera-epizód volna. És mintha csak most történt volna.
A kiásott történetre természetesen azonnal lecsapott a komplett média. És – amint azt láthattuk számos, akár tragikusan végződő esetben az utóbbi évtizedekben – a média nem ismer könyörületet.
Fran Drescherből ugyanis a létező legostobább módon akartak hőst faragni: arról kezdtek cikkezni, hogy fotografikus memóriájának köszönhetően képes volt szakember segítségével fantomképet készíteni az erőszaktevőről, így végső soron ő maga azonosította a támadóját, és juttatta rács mögé a támadáskor próbaidőn lévő férfit, aki így hosszú időn át ült (egyébként több más nő megtámadásáért is).
Ezzel „mindössze” három súlyos probléma volt:
- Fran Drescher nem akart hős lenni: ő csak szerette volna, ha senki sem vájkál a traumájában;
- a sajtó ezzel lényegében közölte az elítélttel, kinek „köszönheti”, hogy elkapták;
-
a bulvárlapok felfoghatatlan módon olyan lesifotókat is közöltek a színésznőről, amelyeken beazonosítható volt a lakhelye. Egy olyan áldozat esetében, akit a saját otthonában támadtak meg…
Manapság (remélem) már egy emberként hördülnénk fel, ha hasonlóra ragadtatná magát valaki a szakmában – és biztos vagyok abban, hogy ha megjelenhetne is egy ilyen cikk, tévériport vagy rádiós interjú, annak nem csak a kommentszekcióban lenne súlyos következménye.
De vajon valóban felhördülünk?
Miután ezt leírtam, rákerestem néhány kulcsszóra, és fel is ugrott egy pár nappal ezelőtti cím:
„Megerőszakolták Mariska Hargitayt”
Mit sugall a cím? Hogy az eset most történt. Értem, persze, így hozza a kattintást. Csak közben a valóság az, hogy Mariska Hargitay maga írta meg a People magazin hasábjain, hogy a harmincas éveiben megerőszakolta valaki, akit addig a barátjának gondolt.
Ismert ember, úgyse olvassa, legyintenének sokan erre. Nos, ő talán nem, de hány olyan igen, akit szintén szexuális bántalmazás ért?
Továbbmegyek… milyen érzés lehet görgetniük a Facebookot, és belebotlani egy ilyen címbe:
„Szétfeszítették a lábát és megerőszakoltak egy 4 éves kislányt Cegléden”.
Nem tudjuk, ki az áldozat, és nem is akartuk tudni, hogyan történt egy felfoghatatlanul kegyetlen bűntény – azon túl, hogy kattintást hoz és sokkol, ugyan, mi a szerepe ennek a részletnek? Miért való címbe? (Nem való. Remélem, egyértelmű, hogy ez egy költői kérdés volt.)
Mit akarok mindezzel mondani?
Azt, hogy a szavak számítanak. Hogy fájnak. És attól, hogy nekünk nem, másnak még fájhatnak.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Azt, hogy nincs az a kattintásszám, ami megérné, hogy mások szenvedjenek érte – és az érzéketlenség érzéketlenséget szül. Ha az emberek azt látják, hogy a hírességek traumáin (akár az ilyen szélsőségesen erőszakos eseteken is) lehet, szabad „csámcsogni”, akkor szép lassan ez lesz a sztenderd.
Ha Howard Stern szenvtelenül és tapintatlanul faggat, akkor az irodaház ebédlőjében is belefér egy laza „figyi már, igaz, hogy téged megerőszakoltak?”.
„Feleséget akart, megerőszakolta, megalázott lányt kapott.”
„Elcsábított és többször megerőszakolt egy 11 éves kislányt egy idős férfi.”
Nem kell sokat keresgélnem, hogy ilyen címekre bukkanjak a magyar sajtóban. Van köztük friss hír és évekkel ezelőtti cikk is. Megfontolás, empátia, szakmai, etikai és jogi szempont annál kevésbé.
Beszélgetni biztonságos környezetben és módon
Számos jó példa is van már, őszintén úgy érzem, e tekintetben sokat fejlődtünk. A szakma is, a társadalom is – talán épp ezért is volt annyira kiborító utólag értesülni Fran Drescher esetéről. De épp nemrég írtam például arról, milyen megnyugtató és felemelő volt látni azt a törődést, azt az óvó riporteri-szerkesztői munkát, amellyel Maisie Williams színésznőt körbevették a Diary of a CEO podcastfelvételén, amikor a saját bántalmazásáról nyílt meg a műsorban.
A cél ez lenne: hogy a média példát, de legalábbis utat mutasson abban, hogy a szexuális erőszak (egyáltalán: a trauma mint olyan) nem árucikk. Nem kattintásmágnes. Még akkor sem, ha akként tud működni. Talán egyszer eljutunk oda, hogy ne akarja senki annak használni még akkor sem, ha megtehetné.
Ahogy Fran Drescher fogalmazott a hivatkozott interjúban: „Ez olyasvalami, amit a sírba is magával visz az ember.”
Szerintem épp elég súlyos teher. Senkinek nincs joga még nehezebbé tenni.
Kiemelt kép: Getty Images / John Nacion / Contributor
