Kerekesszékesként lejutni vonattal a Balatonra még mindig kihívás – a Nyomik című dokumentumfilmről

–

Támogatás nélkül

Előfordult-e már valaha, hogy egy film teljesen megváltoztatta valakinek a hozzáállását egy ügyhöz vagy társadalmi csoporthoz? Talán. Mi kellett ehhez: egy jó film vagy a néző részéről elegendő nyitottság? Valószínűleg mindkettő.

Vajon Magyarországon milyen esélyekkel indul ebből a szempontból egy „érzékenyítő” dokumentumfilm? Mert nézzük csak: ki jár moziba, és azok közül ki ül be magyar filmre? Ki hajlandó dokumentumfilmet nézni, és azok közül kit érdekel egy fogyatékos emberekről szóló, saját finanszírozású rövidfilm? Azon kívül, hogy sajnos tudjuk, keveseket, nagyjából tudjuk, hogy ők már eleve „érzékenyek”.

De tök mindegy, akkor is készüljenek nekik szuper jó filmek. Értsék meg maguk körül a világot ők még alaposabban, kapjanak rá választ ők, hogyan fordulhatnának oda azokhoz, akiknek az életét nem ismerik. Tanuljanak meg magukról, előítéleteikről, korlátaikról még többet a már eleve érzékenyek úgy, hogy közben őszintén jól szórakoznak, nevetnek és elérzékenyülnek anélkül, hogy összeszorított farpofával, a moziszék karfájába kapaszkodva kellene szembesülniük azzal, hogy a világ borzasztó.

Pedig nem elsősorban nekik kellene az ilyen filmeket bemutatni, hanem a lehető legszélesebb közönségnek. Iskoláktól közszolgálati csatornákon át vidéki mozikig kellene vinni a Nyomikat – de mint ahogy a készítése is támogatás nélkül, saját zsebből történt, úgy a forgalmazása is még kétséges.

Szerencsére Surányi Judit filmrendező, a SzuperWMN-díj civil kategóriájának egyik 2017-es jelöltje, a Rehab Critical Mass fő szervezője, a 2006-os Filmszemlén díjazott Tiszta románc rendezője, olyan elhivatottsággal felvértezett aktivista, akit nem akadályozott meg új filmje elkészítésében sem az, hogy nem kapott támogatást, sem az, hogy egyelőre egy forgalmazó sem állt mellé.

Ő úgy gondolta, ha ezt a filmet csak kevesen látják majd, akkor is el fog készülni, mert bőven van miről beszélni.

Kerekesszékkel a Balatonra

Alkotótársaival nem olyan mozit készítettek, ami az arcunkat a hajunknál fogva dörgöli bele a szomorú tényekbe, hogy ebben az országban bizony nem működik semmi és mindannyian megértünk a pusztulásra, hanem egy kedves, közhelymentes, szinte vidám „doku road movie”-t forgattak. A példabeszédhez talált egy olyan kihívást, ami bárki számára emberpróbáló olykor. Négy, önálló életet élő felnőtt férfi el akar menni vonattal a Balatonra – ebből akkor is készülhetne kalandfilm, ha egyikük sem élne fogyatékossággal, de történetesen közülük hárman kerekesszékben ülnek.

A Nyomik elképesztő eleganciával beszél arról a sorok között, ami ennek az országnak a rákfenéje, vagyis hogy nem az emberek működnek benne rosszul, hanem a rendszer hibás.

Nem különösebben kedvetlen a telefonos ügyfélszolgálati munkatárs, nem kelletlen a kalauz, nem elutasító a kocsmáros, senki nem igazán bunkó a strandon. Csak épp senki és semmi nincs arra felkészülve, hogy vannak a világon olyanok, akik nem tudnak lemenni egy lépcsőn. 

Minden beszélgetés, minden képsor, minden történés valós és életszerű, és a film ereje éppen ebben rejlik. Ez az egyszerű, bensőséges légkör a rendező elmondása szerint már a tervezéskor fontos rendezői koncepció volt:

„Nagyon fontos szempont volt számomra, hogy olyan csapatként működjünk, ahol nincs skrupulus, meg hierarchia, hanem inkább bizalmi szituban vagyunk egymással, amibe sok hülyéskedés, de akár dráma is belefér minden alkotótárs részéről. Azt hiszem, ez hozzájárul ahhoz az intimitáshoz, amibe a filmmel belekeveredünk. Az operatőrnek az öcsémen, Surányi Ádámon kívül Bordás Róbertet és Buk Miklóst kértem fel, mert ismerem és szeretem a munkásságukat, tudtam, hogy veszik az ívet és képesek a spontán jelenlétre a profizmusuk mellett is. Persze ez nagy kihívás, mert a jelenetek a valóságot mutatják, csapók és beállított jelenetek nélkül. Jelen kell lenni, tettre készen a szereplőkre hangolódva” – mondta Surányi Judit, akit a stábon kívül a szereplőkhöz is többéves szakmai és baráti viszony fűz.

Nem ismeretlen szereplők

A filmet egy hétig Budapesten és egy hétig a Balatonon forgatták 2021 nyarán. Az akkor felvett anyag sok finomításon esett át, és végül 45 perces lett. Január végén mutatták be a Toldi moziban, amin részt vett a film négy főszereplője is, akik nem ismeretlenek a hazai közönségnek. Báder Ricsinek és Nagy Zsoltinak saját YouTube-csatornája van, Tóth Károly kortárs táncművész, a Másképtánc formáció alapítója, Tunyogi Imre pedig országos slam bajnok volt.

Mindegyiküknek más a története, és mondhatnánk, az a kihívás is más, amivel megküzdenek, de ez tulajdonképpen nem igaz. Pontosan ugyanolyan ügyesen (nyomin) horgásznak életükben először, mint ahogy én tenném, és pont olyan támogatást kapnak a szolgáltatóktól, mint bárki, akinek extra kérése merül fel. A türelmük viszont több, mint a többségnek. Megfogalmazódik bennem: nem ők élnek fogyatékossággal, hanem a társadalom, ami nem tudja integrálni őket.

Üdítő, ha valaki így készít filmet társadalmi problémákról, fogyatékosságról, fiatalságról, ahogy Surányi Judit és alkotótársai tették. A tervek szerint hazai és nemzetközi dokumentumfilm-fesztiválokra is fogják nevezni a Nyomikat, a soron következő vetítésekről a film Facebook-oldalán lehet tájékozódni.

„Szeretnénk eljutni vele iskolákba, közhivatalokba, cégekhez, konferenciákra személyes közönségtalálkozóval egybekötött vetítések formájában, ahol lehetőség van a fogyatékosság ügyéről tabuk nélkül beszélgetni. Jó lenne vetíteni falvakban, vidéki városokban és Budapesten is. Azt gondolom, hogy a Nyomik szól mindenkihez korhatár nélkül, és örülnék, ha sok érintett is látná, mert az érzékenyítő potenciálján túl van egy erős motivációs hatása is.”

Amikor Surányi Judittal a SzuperWMN-díj kapcsán 2021 tavaszán beszélgettünk, a Rehab Critical Mass kapcsán összegyűlt anyagokból készülő film még csak terv volt. Örülök, hogy elkészült. 

Kiemelt kép: Rehab Critical Mass

Chripkó Lili