Suli helyett moziba? Naná! – Használjátok ki a Klassz Napok – Diákvetítések programjait!
Támogatott tartalom
Ha az embernek kamasz gyerekei vannak, kénytelen szembesülni a nevelési hibáival. Még akkor is, ha a tinédzser nem felesel, nem csapja szét magát ismeretlen bulikban, és nem szippantotta be végletesen a digitális univerzum. Lehet, hogy csak kisebb figyelmeztető jelek villognak a horizonton, amiket egy ideig kívül tud tartani a fókuszán. De az is lehet, hogy ezek egyszer csak ahhoz a fundamentális kérdéshez vezetnek, hogy „Sikerült átadnom a legfontosabbat? Átment az értékrend, amin a döntéseink és választásaink alapulnak?”. És ha egészen halkan megszólal bennünk egy „nem egészen”, akkor jön a vészcsengő: „de, ugye, még nem késő?”. Nagyjából itt tartok most, amikor ezeket a sorokat írom, és filmkritikusként ráébredtem, hogy a gyerekeim szinte semmit nem ismernek a csodálatos magyar filmtörténetből. Itt az ideje bepótolni a hiányosságokat! Gyárfás Dorka írása.
–
Jó, nem állítom, hogy a világ legfontosabb kérdése, hogy a gyerekeim látták-e a Körhintát vagy a Redl ezredest. De egyáltalán nem is mellékes. Mert ha valaki hisz benne, hogy a XXI. századi alapműveltség része néhány mozgóképi remekmű, amiket minden túlzás nélkül nemzeti kincsnek nevezhetünk, akkor mégiscsak az én dolgom lett volna beiktatni őket az intellektuális érés folyamatába. Lehetőleg jókor, jó helyen, tehát nem kötelező jelleggel, hanem kellemes közös időtöltés gyanánt, mindannyiunk épülésére. Huszonöt éve írok filmekről. Naná, hogy úgy gondolom, ezt meg kellett volna tennem!
Csakhogy amikor először vittem a fiaimat moziba – háromévesen a Micimackóra –, rögtön kiderült, hogy korai volt. Még a Micimackó is túl hangos és erőszakos ingeráradat volt ahhoz képest, amit addig ismertek és megszoktak, vártunk tehát két évet a következő mozilátogatással. És bevallom, utána sem erőltettem a dolgot, mert láttam, hogy nem kapta el őket a varázslat, nem voltak lenyűgözve. Egy csomó családi film alatt féltek a sötét, gonosz erőktől, zavarta őket a többi gyerek, vagy volt, hogy ők dumálták végig az egészet, megállás nélkül susmorogtak a fülembe.
Már majdnem úgy jártam, mint a franciatanár, akinek a gyerekei nem beszélnek idegen nyelvet (de franciát aztán semmiképp sem), amikor beköszöntött az életükbe a Csillagok háborúja, és végre elkezdték élvezni a mozit. Csak akkor meg én nem. Nem mondom, adtam neki esélyt, voltam velük Star Wars-filmen is, de végig unatkoztam és ásítoztam, másnap meg már semmire nem emlékeztem belőle. Itt ágaztak el az útjaink.
És most itt állok úgy, hogy rájöttem, nem maradt közös halmaz a filmes ízlésünkben. Mert nem erőltettem. Nem kényszerítettem őket arra, hogy nézzünk egy kis „Régi idők foci”-ját, nem tudunk egymást megelőzve idézni „A tizedes meg a többiek”-ből, és nekik fogalmuk sincs, honnan származik a „magyar narancs”, ami „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk”.
Most jöhetnék azzal, hogy „én az ő korukban már kívülről fújtam a Szerelmesfilmet, az Álmodozások korát, az Állami áruházat, az Esős vasárnapot és a Hyppolit, a lakájt”, de mit érek vele? A mi időnkben nem volt internet, nem volt streaming, délutánonként, amikor hazaértünk a gimiből, és eszünk ágában nem volt leckét írni (nemhogy magolni), csak azt tudtuk nézni a húgommal, ami megvolt videókazettán. Így százmilliószor láttuk ugyanazt a húsz-harminc filmet, és sosem untuk meg őket. Volt, hogy amint végig néztük egy kedvencünket, máris visszatekertük, és kezdtük elölről. Ha minden sorát, beállítását kívülről tudtuk, akkor élveztük a legjobban.
És mivel nem voltunk elárasztva nap mint nap új és friss „tartalmakkal”, egyáltalán nem bántuk, hogy amit nézünk, régi. Kicsit sem tűntek elavultnak. Így nőttünk fel klasszikusokon, és tanultuk meg 16 éves korunkra nemcsak Fábri Zoltán, Keleti Márton, Sára Sándor és Radványi Géza nevét, de Básti Lajos, Sinkovits Imre, Őze Lajos, Latinovits Zoltán, Törőcsik Mari, Cinkóczi Zsuzsa vagy Ruttkai Éva minden hangsúlyát és szemöldökrántását is. (Meg még hányakét!) És egész életemben meg voltam róla győződve, hogy ez fontos. Hogy ezt tudni kell, az identitásunk része.
A színészek hangját, személyiségük erejét továbbadtam a fiaimnak meselemezeken. Azt gondoltam, így akkor is beléjük ivódik, ha egy ideig még nem tudnak hozzájuk arcot társítani. De ahogy cseperedtek, gyökerestül megváltozott a világ, és vele együtt a kultúrafogyasztási szokásaink is. Mire felocsúdtam, már nem lehetett őket leültetni a tévé elé sem – legalábbis, ha én javasoltam filmet. A közös rajongásunk halmazában (már ami a mozgóképet illeti) momentán csak a Macskafogó árválkodik.
És most rájöttem, hogy az utolsó pillanatban vagyunk. Elkezdték a gimnáziumot, már mindent értenek, foglalkoztatja őket a történelem. Itt az idő, hogy filmeken keresztül ismerkedjenek meg azzal, mit jelentett az I. és a II. világháború, a német megszállás, az oroszok bejövetele, a Rákosi-korszak, az ’56-os forradalom, a szocializmus, a csengőfrász, „a legvidámabb barakk”, a disszidálás – a hétköznapi emberek életében.
Mi tudná mindezeket jobban elmesélni, mint a Valahol Európában, a Mephisto, Az ötödik pecsét vagy a Bizalom – hogy a II. világháborúnál maradjunk?
Vagy A tanú, az Állami áruház, a Családi tűzfészek, és Mészáros Márta Napló-sorozata – ha a kommunizmusnál?
Vagy az Eldorádó, a Megáll az idő, a Szerelem, a Szamárköhögés és a Szerencsés Dániel, ha ’56-ot akarjuk közel hozni hozzájuk?
A magyar film – dacára a cenzúrának – tökéletesen megörökítette, miben éltünk itt az elmúlt 120 évben. Ma is felfoghatatlan, mekkora művészi teljesítmények őrzik celluloidon a történelmünket, és nem mellesleg a klasszikus irodalmi alkotásaink feldolgozását is.
Nem tudok nem szurkolni annak a kezdeményezésnek, ami ezeket a kincseket – amelyekbe olyan kortárs alkotások is beletartoznak, mint az „1945”, az „Aurora Borealis”, vagy az „Anyám és más futóbolondok a családból” – a tanév végéig 500 forintos jegyáron tárja az iskolások elé 19 város 21 mozijában.
Mert ha mi, szülők nem erőltetjük, akkor legalább az osztályfőnökök és szaktanárok tegyék, az iskolában úgysincs apelláta. És fogadjunk, a diákoknak is jobb program suli helyett moziba járni, a töri- és magyaróra kiegészítéseként filmeket nézni, és szórakozva okulni.
Mert hány olyan filmünk akad, ami a komoly üzenet mellett tele van humorral, mint a Sose halunk meg, a Macerás ügyek, vagy a Csinibaba –, és hány olyan kortárs alkotás – a Larrytől kezdve a FOMO – Megosztod és uralkodszon át a Ruben Brandt, a gyűjtő-ig –, ami már közvetlenül hozzájuk szól, az ő nyelvükön, az ő ritmusukban, nekik is releváns témákról.
Kisebbeknek meg az animációs klasszikusaink: a „János vitéz”, a „Vuk”, „Az erdő kapitánya”, és a „Szaffi”. De vásznon! Közösségben! Azért az egészen más élmény, mint otthon, a kanapén.
Mindezek szerepelnek a Nemzeti Filmintézet és az Art-Mozi Egyesület együttműködésében létrejött Klassz Napok – Diákvetítések az art mozikban nevű programban, és még számtalan kiemelkedő rövidfilm (a teljes program ITT található). Ha már a művészettörténet-óra, illetve a film- és médiaismeret-oktatás kikerül a tantervből, legalább a közös mozizás kerüljön be az iskolások életébe!
Ezáltal egy olyan kapun léphetnek be, amin keresztül a Z és alfa generációsok is megértik, mit hagyott ránk a XX. század, mennyi fájdalmas, felemelő és katartikus történetünk van, és hozzá nagy mesélőink, és milyen jó moziban, együtt átélni azt, ami mindannyiunkat érint. Csak néhány elhivatott pedagógus kell hozzá – ha még maradtak ilyenek a rendszerben.
Kiemelt képünk forrása: Mokép
