„A művészet és az élet dráma nélkül csak giccs”

–

Szívesen kezdeném úgy ezt a cikket, hogy Silye Júlia nem hétköznapi karakter, esetében azonban ezt a címkét semmitmondónak, és kicsit elcsépeltnek is érzem. Hiszen persze hogy nem hétköznapi – nyilván részben ezért is szerettem volna megmutatni nektek –, már hogy is lenne az mindig megújulni képes művészként, művészetterapeutaként, szervezeti trénerként, és mindeközben örökmozgó anyaként? Ámde ezeken felül is van benne valami, ami miatt akár napokon keresztül képes lennék hallgatni, ahogy csak mesél, mesél és mesél. Juli izgalmas, formabontó gondolkodása az élet minden területén megmutatkozik: abban, ahogy a vászonhoz, a tanítványokhoz, a gyerekeihez, a lelki fejlődéshez viszonyul. Íme, egy kis szelet belőle.

Takács Dalma/WMN: A művészetedben rengeteg lélektani témát dolgozol fel, többek között azt is, hogy milyen szerepeket élsz meg nőként. Most, ebben a pillanatban melyik szerepet érzed leginkább előtérben?

Silye Júlia: Természetesen az anyaságot. De sokszor foglalkoztatnak a felnőtt–gyerek szerepek is, hiszen szerintem az is érdekes kategória, hogyan kell, hogyan illik felnőttnek lenni. Mindig intenzív élmény számomra, hogy attól még, hogy én vagyok Silye Júlia, rakódnak rám egyéb rétegek, amikbe bele kell nőnöm, meg kell őket kedvelnem. De ez sajnos nem mindig sikerül. Ilyenkor jön az, hogy vagy megpróbálok valamit integrálni, vagy inkább csak lerázom magamról.

T. D./WMN: Mi volt az a szerep életedben, amiben nem érezted magad Silye Julinak?

S. J.: A tanári szerepem kapcsán például azt éreztem, hogy a személyemtől függetlenül egy projekciós vászon vagyok: még nem csináltam semmit, de a kulturális mintázatok, kódok már dolgoznak, kommunikálnak a gyerekekben. De néha úgy érzem, hogy a felnőtt, az „érett nő”, valamint az anyai szerep is nehezen integrálható, vagy legalábbis kihívások elé állítja a Silye Juli-ságot. 

T. D./WMN: Számomra tök érdekes, hogy az anyai szerepet emelted ki elsőként, hiszen amikor mi megismertük egymást, én a művész és művészetterapeuta éneddel találkoztam, és sokáig nem is tudtam, hogy családod van. Ebből is látszik, hogy adott szituációk átrendezik a szerepeket.

S. J.: Teljesen jogos az érzésed, mert az évem periodikusságában a Művészetek Völgye – ahol találkoztunk – egy oázis, egy tömbösített verziója a nem anyaságomnak. Emellett már nagyobbak a gyerekek, már nem feltétlenül tartanak velem mindenhova.

Viszont én onnantól nevezem művészetnek azt, amit csinálok, amióta beemeltem a számomra fontos témákat, szerepeimet, érzelmeimet és drámáimat a vizuális munkásságomba. És itt többek között az anyaságra is gondolok.

A művészetnek mindig azzal kell foglalkoznia, ami van, és nálam az anyaság jelenti az aktualitást. Hozzáteszem: én lepődtem meg a legjobban, amikor ezeket először belengettem, és azt tapasztaltam, hogy minél személyesebb és intimebb a munkám, annál inkább tudnak kapcsolódni hozzá mások is.

T. D./WMN: Volt egy konkrét pont, ami átfordított a személytelenből a személyesbe?

S. J.: Abszolút, gyakorlatilag megnyílt az ég és jött egy fordulat. Nagyon sokáig portrékkal foglalkoztam, és volt egy pillanat, amikor hirtelen sokkal nagyobb rálátással vizsgáltam a saját működésem. Szerintem hiteles voltam a portrékkal, hiszen nálam az ember egy központi motívum, de közben felismertem azt is, hogy ezzel hárítok valamit. Úgy alkottam, hogy mindenről lehessen szó, csak épp rólam ne. És ez szorosan összefüggött azzal a gondolattal, hogyha a művészet nem tartalmaz drámát és valódi személyességet, akkor az csak giccs és felszínesség. Ezzel nem akarom eltagadni a giccs értelmét és jelentőségét, viszont én egy másik úton szerettem volna haladni. Azt éreztem, hogy mormog valami a mélyben, amit hallok, és szeretnék neki utat adni.

T. D./WMN: Azt mondod, a dráma nélküli művészet csak giccs. Vonatkoztatható ez az életre is?

S. J.: Igen, így gondolom. Ez jelenik meg például a Borúra derű című képemen is. Vannak fájdalmasan egyszerű törvényszerűségek, amit már kiskorodban megtapasztalsz: hogy

annál jobb lesz a lefelé gurulás a biciklivel, minél izzadságosabb a felfelé tekerés, és már kicsiként megtanulod, hogy ezt sehogy nem lehet meghackelni, nem úszhatod meg a nehéz részt.

A jó és a rossz ugyanannak az éremnek a két oldala, a fény és az árnyék is elválaszthatatlan egymástól. A mai világ terméke csupán a rossz dolgok lehasítása: nagyon lobogtatjuk a pozitívumokat, tabusítjuk a negatívumokat, mindenhonnan az jön, hogy a tökéletességet kell elérni, hiszen az az eladható, a szimpatikus. Én a tökéletesség helyére visszatenném a természetességet. Mert a természet tartalmazza a felhők mozgását, a dombra felfelé és az onnan lefelé való biciklizést, a kerekséget, a teljességet.

T. D./WMN: És ez az attitűd segít neked jobban elfogadni a kríziseket?

S. J.: Igen, abszolút. A gyerekekkel való közös munka során azt láttam, hogy a fiatal generációnak talán még kevésbé van meg ez a problématartó képessége, mint ami nekünk volt. Mi is már egy lehasított világban élünk, ahol egyszerűen nem lehet normálisnak lenni, és ők meg aztán pláne ki vannak téve ennek: bántják magukat, pszichés zavarokkal küzdenek. Nekik is azt szeretném megmutatni, hogy a rossz dolgokkal lehet mit kezdeni, hogy van esztétikuma a drámának. És a művészet rengeteget segít azzal, hogy megmutatja, hogyan tudjuk befogni akár a saját drámáinkat, vagy hogyan tudunk egymáshoz kapcsolódni a nehézségeinken keresztül.

De ha csak elképzeled a kedvenc filmed bonyodalom, negatív vagy idegesítő szereplő nélkül, akkor is láthatod: az élet ezek nélkül borzalmasan unalmas. Ezek a gyakorlatok segítenek abban, hogy a segítségükkel máshogy szemléljük a saját életünket is: hogy meglássuk, a negatív szereplőknek, konfliktushelyzeteknek, a kríziseknek milyen fontosságuk és esztétikumuk van.

T. D./WMN: Központi kérdésed, hogy ki ért jobban a lélekhez: a művész vagy a pszichológus. Neked mi a válaszod erre a kérdésre?

S. J.: Egy időben olyan sokat foglalkoztam a pszichológiával, hogy azt éreztem, elmentem a falig, kiégtem benne. Hogy hiperfókusszal kerestem benne a segítséget, és bár fantasztikus dolgokat találtam, hosszú távon számomra nem szolgált megváltással. Így tértem vissza inkább az irodalomhoz és a képzőművészethez.

Azt gondolom, hogy a megváltás keresése már eleve egy hasítás – szerintem nem kell akarni a megváltást. Azt kell akarni, hogy legyen az életünknek mélysége, és mindenféle tónus megjelenjen benne.

Ilyen szempontból én a művészetben, a jó közösségekben és a humorban találtam meg a válaszaimat. A művészetterápiában is fellelhető az alkotás és a közösség ereje, és ezekben nagyon hiszek.

Az ember ösztöne, hogy szereti a címkéket és borzasztóan keresi a magyarázatot. És mivel a pszichológia évszázadát éljük, a különböző kórképekben, kötődési mintázatokban, pszichológiai terminusokban keressük a magyarázatot a viselkedésünkre, a kapcsolati dinamikáinkra, elakadásainkra, nem pedig, mondjuk, Istenben. És ez nagyon-nagyon hasznos, viszont én más irányból szeretek ránézni a dologra.

Szerintem sokszor elfelejtjük, hogy ezek a címkék és a már sokat emlegetett személyes drámák izgalmas karaktert tudnak adni az embernek – és ezekre a karakterekre nagyon is szükség van. Kell a hiperaktív, a szociálisan nehézkes, a szorongó és a vidám – hiszen ettől színes az élet. És szerencsére ez a gondolat egyre inkább bekerül a köztudatba, hiszen már a szervezeti kultúrák szintjén is odafigyelnek a diverzitásra.

Hozzáteszem: ebben a világban amúgy sem tudsz normális maradni, a fogyasztói társadalomnak nem érdeke, hogy normálisnak érezd magad. Ha a gyerekednek valamilyen problémája van, automatikusan rossz anya leszel. Se az anya, se a gyereke nem kapja meg azt a karakteréhez passzoló, megtartó társadalmi rendszert, ami járna neki. Ehhez szerezzük lázasan a papírokat, és ha meglobogtatjuk őket, értük cserébe kérhetünk talán megértést, többletidőt, külön foglalkozást – holott mindez alanyi jogon járna.

Kérdésedre visszatérve: számomra a művészet a valódi segítség, szerintem a művészet tud többet a lélekről, és ott jelenik meg igazán az irgalom is – ahogy Pilinszky is mondta. Viszont emellett fantasztikus lehetőségnek látom a pszichológia, de még inkább a pszichiátria térnyerését. Sajnos ez a szó társadalmi szinten még mindig ijesztő, de

érdemes lenne beengedni a tudományt e téren, mert ezáltal egy olyan szintre emelkedhetne a társadalom szeretetfaktora, ami korábban sosem volt jellemző.

Ügyesen kellene figyelnünk azokra a helyzetekre, amikor „elakad” a nevelés, és akkor nemcsak rossz szülőket, hanem iszonyú érdekes idegrendszeri állapotokat, fejlődő és támogató tudományt, de ami a legjobb: valóságot tapasztalnánk. Egy olyan valóságot, aminek a megértésével eljöhetne egy olyan világ, amiben végre leesik, hogy mindenki valahol egy spektrumon csücsül, mindenki máshogy hülye, máshogy van bekötve, más az érintettsége, és máshogy kell megértenünk egymást.

T. D./WMN: Szeretetet említesz. Szeretet vagy pszichoedukáció ez?

S. J.: Hát mi a szeretet? A szeretetben van egy nagyfokú empátia, meg jóakarás a másiknak. Hogy jót akarok neked, és közben megértem, vagy megpróbálom megérteni, hogy miben vagy. A pszichoedukáció és a pszichiátriai vetület pedig megtámogatja ezt azzal, hogy elmagyarázza, hogy működik az idegrendszer és a tudat. 

T. D./WMN: Nagyon érdekes volt, ahogy a neurodiverz karakterekről és a drámákról beszéltél – azt éreztem, hogy egyszerre szól belőled a művész, aki inspirációt keres, a művészetterapeuta, aki segíti a csoportja tagjait, és az anya, aki figyeli a gyerekei fejlődését.

S. J.: A legutóbbi sorozatom, a Mintázatok, pont egy ilyen metszéspont a pszichológia és a művészet között. A pszichológia és a művészet egyaránt keresi a visszatérő motívumokat, dolgozik a ciklikussággal, a katarzisponttal. Amikor az egyén rálát egy ismétlődésre, abból levonhat egy következtetést, változtathat, mehet tovább a következő lépcsőfokra. Szerintem ez a művészet nyelvén, a vizualitásban is rengeteg lehetőséget teremt.

Én nagyon fontosnak tartom, hogy rálássunk ezekre a mintázatokra, viszont azt gondolom, hogy itt válik el, hogy a művészet vagy a pszichológia irányából közelítünk hozzá.

A művészet bátran megfürödhet, dagonyázhat a drámában. Tulajdonképpen ez még mindig pszichológia, mert egy valamirevaló terápiának szintén része az érzelmek megélése, viszont a művészetben többletlehetőség van, esztétikai rangot kaphat a drámánk. A vállunkra ültethetjük és megbarátkozhatunk vele, megnézhetjük, másoknak mit jelent, hogy tudnak kapcsolódni hozzá.

T. D./WMN: Van benned harag, vagy valamilyen ellenérzés a pszichológia iránt?

S. J: Harag nincs bennem, viszont azt érzem, hogy a pszichológiának sokszor az a metódusa, hogy ha nem vagyok tökéletes, akkor elviszem magamat valahova gyorsan, ahol megszerelnek, és akkor jobb leszek. És ezt úgy mondom, mint egy ember, aki a személyiségfejlődést tette az élete egyik központi motívumává, aztán megunta azt. Szerintem a művészet sokkal inkább reprezentálja az életben a drámák elfogadását.

A félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni: jónak és fontos tartom a pszichológiát, csak azt sajnálom, hogy nem használjuk zsigerileg a művészetet a hétköznapokban.

T. D./WMN: Beszéltél arról, hogy a művészet segít dagonyázni a nehéz érzésekben. Számodra feloldást, revelációt is hoz?

S. J.: Inkább úgy fogalmaznék, hogy a művészet egy eszköz, hogy közel menjek valamihez, amiről még csak ködös érzeteim vannak. A festés során ezeknek az eszeveszett, alaktalan kattogásoknak és zajnak hasíthatunk egy vásznat, aminek vannak szélei, sarkai, alakja, és ebből a nagy katyvaszból kiválaszthatunk rá egy gondolatot. Kicsit olyan ez, mint a petesejt: egy gondolat, egy kép kerülhet elő, egyet lehet megtermékenyíteni, és mindig az van a fókuszban, ami a leghangosabb. A terápia pedig abban rejlik, hogy ezt kiadom magamból, átveszem, megértem, hogy miért épp az került előtérbe. Ez pont olyan, mint a női működés. A gondolat kiadása és felvázolása, akár a vajúdás, az elkészítés a könnyebb rész, az alkotás útnak indítása, „nevelgetése” pedig ismét egy rögösebb út. Az életből jön, én átdolgozom, visszaadom az életnek, a közösségnek, és a visszajelzésüknek köszönhetően körforgásszerűen visszaér.

Képek: Kerepeczki Anna / WMN

Takács Dalma