Mózes Zsófi: Látjátok-e, mit írtok, mit kívántok a másiknak, mielőtt megnyomjátok az entert?

–

Néhány hete láttam Pottyondy Edina második stand-upját. Zseniális, ha tehetitek, nézzétek meg mindenképp – de ez a cikk most nem erről szól. Mégis idekapcsolódik, az előadás ugyanis egy rövid bejátszással kezdődik, amiben teret kapnak az Edina videóira érkező kommentek is. Nem a kedves, támogató fajták, vagy azok, amik jogos, korrekt, kulturált kritikát fogalmaznak meg. Hanem azok, melyek szerint Edina egy baszatlan kurva (sic!). És jobb lett volna, ha az apja inkább a falra veri.

A közönség persze nevet. Edina is erre számított, gondolom.

Engem viszont a többedik ilyen komment olvasása már teljesen megbénít. És ismerős bénulás ez, tudom, honnan indul, miként veszi be a gyomrot és nyomja rá a súlyát a mellkasra. Nehezen szokik hozzá az ember.

Még akkor is, ha történetesen heti rendszerességgel gyárt videókat, és akkor is, ha évek óta ír cikkeket olyan témákról, amik sokak számára nehezen befogadhatók.

Évek óta olvasok kommenteket, az ügyeletes heteimen különös figyelemmel. És azokat a cikkeimet, amikről tudom, hogy megosztók, hogy indulatokat fognak kiváltani azokból, akik másképp gondolkodnak, hogy lesznek, akik sokkal jobban tudják majd, mint a számok és a statisztikák, nos, ezeket igyekszem olyan hetekre időzíteni, amikor nem én viszem a socialt.

Mert még azt is nehezen viselem, ennyi év után is, ha nem az én cikkem alatt kezdenek el személyeskedni a kommentelők. Ha valaki mást küldenek el a kurva anyjába, ha más véleményére nyomják vég nélkül a hányós emojit, ha valaki másra mondják, hogy jobb lett volna, ha meg se születik. Így, ha tehetem, a saját cikkeim alatti hozzászólások moderálását inkább másokra bízom. Cserébe moderálok szívesen, ha ezzel valaki más lelki egészségét óvom egy kicsit.

Mondhatjátok, persze, hogy ez ezzel jár. Hogy aki a munkájával együtt vállal kisebb-nagyobb mértékű nyilvánosságot, az tudhatná. Legyinthettek, hogy az emberek már csak ilyenek, és mit foglalkozunk velük. Többet árul el róluk egy-egy komment, mint arról, akinek címzik. Ráadásul szemtől szembe úgyse merné elmondani.

És valóban.

Még soha senki nem mondta a szemembe ironikusan, hogy érthetetlen, miért nem vágyik minden férfi ilyen feleségre, mint én.

Hogy olyan hülye zsidó vagyok, amennyire a fajtám csak lehet.

Hogy érezni, hogy megette az agyamat a feminizmus.

Hogy baszna inkább meg egy medve.

Hogy *tetszőleges számú hányós emoji*

Vagy hogy neki puskája van, kezdődjön!

És azt sem, hogy szép rövid életet, Zsófika!

De vajon halljátok-e magatokat? Látjátok-e, hogy mit írtok, mit kívántok, mielőtt megnyomjátok az entert? És teszitek mindezt azért, mert mást gondolunk bizonyos dolgokról?

Szakadunk értékrendek szerint jobbra és balra. Van, hogy hit, máskor más meggyőződés alapján. Döntenünk kell, hogy szivárvány vagy trikolór. Hogy kisvasút vagy egészségügy, reptér vagy oktatás, pardon, akarom mondani: háború vagy béke. Oldalakra kell állni, választani kell, nincs köztes út. Aki pedig másként gondolja, mint a leghangosabbak, az ellenség. És aki ellenség, annak nem jár könyörület.

És ne értsetek félre. Nem azt várom, hogy feltétlenül egyetértsünk mindenben. A sokszínűség jó, konstruktív kritikára, vitákra pedig igenis szükség van ahhoz, hogy fejlődjünk és jobbá váljunk. Hogy tágítsuk a látókörünket, megismerjünk más nézőpontokat, más történeteket és megéléseket – a végén pedig nyitottabbá, elfogadóbbá, empatikusabbá váljunk. Ám ezeknek a kommenteknek egyike sem konstruktív, és messze nem kritika. Még véleménynek is necces.

Ellenben formálják a közbeszédet, a gondolkodásunkat. Közeget teremtenek.

Évek óta mondom, hogy az erőszak felszámolása a csend megtörésével kezdődik. És tudjátok, miért? Mert minél többen osztják meg a történeteiket, minél többen állnak az áldozatok mellé és szólalnak fel a bántalmazás ellen, az annál kevésbé lesz elfogadott. Annál kínosabb és kellemetlenebb lesz bántalmazónak lenni. 

És nincs ez másként a kommentmezőkben sem. A szavaink, legyenek azok szemtől szemben kimondva, vagy egy poszt alá odavetve, nyomot hagynak. Jelzik, hogy mi az, ami oké, amit bátran mondhatunk egy másik embernek – akkor is, vagy kiváltképp akkor, ha nem értünk vele egyet. Megmutatják azt, ami elfogadható, innentől pedig két út áll előttünk.

Dönthetünk úgy, hogy tovább aprózódunk, egyre kisebb és kisebb miszlikbe, amíg aztán már nem marad semmi és senki, akinek ne kívánnánk a halálát.

Vághatunk egymás fejéhez vélt vagy valós sérelmeket, válogatott személyeskedéseket, és áltathatjuk magunkat azzal, hogy csak a mi értékrendünk van a helyén. De dönthetünk úgy is, hogy ezt az energiát inkább arra fordítjuk, hogy segítsünk. Konstruktívan, jó szándékkal. Ha pedig nem megy – mert nem akarok álszent lenni, mind belefáradunk időnként –, szó nélkül továbbgörgetünk. Nem küldünk el senkit melegebb éghajlatra, nem fenyegetjük puskával, nem tiporjuk az emberi mivoltát páros lábbal porba.

És választhatjuk azt is, hogy olyan teret alkotunk, ahol a gyalázkodás lesz kínos, ahol segítjük a fejlődést és megfér egymás mellett több különböző értékrend is. A kérdésem már csak az, hogy mikor döntünk végre így.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Nick Dolding

Mózes Zsófi