„A mézeskalács csupa merő szerelem, csupa incselkedés” – a Mézes élet kiállítást ajánljuk

–

Mesés mézeskalács

Beliczay Imre története éppúgy kezdődik, mint egy népmese. Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kisfiú a Veszprém megyei Nagyaláson, aki 13 éves korában, (1819-et írunk ekkor) nyári munka gyanánt Keszthelyen segédkezett a sógorának, Druglányi János mézeskalács-készítőnek. Akkor aztán annyira megtetszett neki a mézeskalács-készítés, de még inkább a búcsúkban, vásárokban árusítás, hogy az apai dörgedelmekre fittyet hányva otthagyta az iskolát, és inasnak állt. Később vándorútra ment, mely során Pozsonyba is eljutott, akkoriban ott működött a legjelentősebb mézeskalács főcéh. Idővel kitanulta a viaszgyertya-készítést is, méghozzá a híres Fialka Sámuel mesternél – a méz és a gyertya ugyanis szorosan összefügg, a mézeskalács-készítők egyben gyertyakészítők is voltak. A méhviasz a mézeskalács-készítés mellékterméke volt, mivel a mézeskalácsosok a mézet a léppel együtt szerezték be, és maguk pergették ki.

Beliczay Imre nemcsak gyertyát és mézesbábot készített, hanem igen szép ütőfákat is faragott, ezekben készültek akkoriban a mézeskalácsok. A kiállításról az én kedvencem a zsiráfot pórázon vezető alak.

1833-ban Beliczay már mesterként nyitotta meg a kis műhelyét, amit azonban elvitt öt évvel később az árvíz. Sebaj, átköltöztette a sütödéjét a Kismező (ma Csányi) utcába. A szabadságharc leverése után menekülnie kellett, a Dunántúlon bujkált évekig, és csak 1851-ben térhetett vissza Pestre folytatni a mesterségét.

Beliczay Imre nem csak egy volt a sok mézeskalácsos között a fővárosban, ő hozta létre az első önálló pesti mézeskalácsos céhet is, ahol hamarosan főcéhmester lett.

Következő mézes és mester generációk

Fiának is átadta a mézeskalács szeretetét. Béla vitte tovább a mézeskalácsból készült stafétabotot: 1872-től (édesapja halála után) a műhely vezetője és tulajdonosa lett, megpróbálta hasznosítani mindazt, amit vándorlásai során (egyfajta korabeli Erasmus-ösztöndíj gyanánt) a szakmáról Zágrábban, Velencében, Lipcsében, Hamburgban és Drezdában elsajátított.

Más szelek fújtak ekkor már a mézeskalácspiacon: egyre inkább elterjedt a szalalkáli és a sütőpor használata, a formákat már nem ütőfákba tették, hanem kinyújtották, és kiszaggatták, majd írókával, mázzal, mandulával, cukorral díszítették.

Beliczay Béla másik nagy innovációja volt a padlóbeeresztő gyártása: a fel nem használt viaszból padlóápoló szert készítettek, ami igen keresett termék volt akkoriban.

Utódainak a történelem viharaiban is helyt kellett állniuk. A Tanácsköztársaság idején megfosztották őket az üzletüktől, Trianon után pedig a méz beszerzése vált igencsak nehézkessé, majd 1949-ben államosították az üzemet. A tudásuk azonban a szocializmusban is hasznos volt. A negyedik generáció tagja, László, bár jogi diplomát szerzett, és Bécsben üzemgazdaságtant és könyvelést is tanult, de emellett végigjárta a mézesszakma szamárlétráját. Tanoncból iparossegéd lett, majd külföldön mélyítette a tudását és gazdagította a kapcsolati tőkéjét. Méhészeti szervezeteknek és mézes tésztát gyártó vállalatoknak lett a tanácsadója, és A méz ipari feldolgozása – Mézes sütemények címmel 1960-ban könyvet is megjelentetett a témában.

Mézeskaláccsal mondom el

A lisztből és mézből készült mézeskalácsokat hagyományosan aprólékosan kifaragott ütőfába verték. Ezek jobbára huszárt (amely a férfiasságot hivatott megjeleníteni, akárcsak a kard és a trombita forma), szívet (amely szerelmet ígért), vagy kisbabát (amely gyermekáldásra utal) formáztak, de gyakoriak voltak a vallásos tárgyú minták is. A formák miatt a mézeskalácsosokat mézesbábos embernek is hívták.

A mézeskalács  – ahogy Mikszáth Kálmán írta A fekete városban – „csupa merő szerelem, csupa incselkedés”,

így a mézeskalácsos sem pusztán mesterember, hanem egyenesen poéta! „Hangulatot ébreszt, mosolyt fakaszt az ajkakon, elpirulásra kényszeríti az arcokat a süteményeivel.”

Meglepő mézes információk

A kiállítás egyik izgalmas része a méhsejteket utánzó, hatszögű táblára írt tudnivalók a mézzel kapcsolatban. Ezekből megtudhatjuk például, hogy mi a márc (méz, víz és fűszerek felforralt, majd leszűrt keveréke, melyet vízzel fellazítva, és jéggel lehűtve árusítottak a vásárokban). Hogy a méhek kommunikációjában egy potrohriszálás 75 méter távolságot jelent. De azt is, hogy tavasszal a raj elfeleződik, és a távozók felderítők segítségével új kaptárt keresnek. Hogy hová költözzenek, azt a felderítők beszámolói alapján (a szempontok között ott van, hogy hol található, mekkora, mennyire huzatos a kiszemelt hely) szavazás útján döntik el. (A méhekről bővebben ITT olvashatsz.)

A mézet sebgyógyításra is használják, a méhviasz pedig fertőtleníti is a vele ápolt bútorokat. De a legdöbbenetesebb ez az információ volt:

egy 450 grammos üveg mézhez a méhnek 22 700-szor kell kirepülnie, és nagyjából kétmillió virágot végiglátogatnia.

Ezek óriási számok, a méhecske meg kicsi, egy dolgozó egész életében mindössze egy teáskanál tizenketted részét tudja megtölteni mézzel. Ezek után biztos, hogy sokkal nagyobb tisztelettel fogom fogyasztani a mézet!

Február 23-ig lehet megtekinteni a Kiscelli Múzeum időszaki kiállítását, amelyet Maczó Balázs etnográfus-történész rendezett, a megvalósításában Beliczay Erzsébet, a család leszármazottja és Seregély Mirtill mézesbábos nyújtott segítséget.

Fiala Borcsa