„Már megint ott tartunk, hogy a kövér, ronda nők hazudoznak maguknak!”

– mondta Adrián, és hogy őszinte legyek, nem vettem magamra. Van tükröm, bele szoktam nézni: a bőröm már nem feszes, a mellem már nem áll hetykén, a szemem alatt és a homlokomon én is látom a ráncokat. Harminchat éves vagyok, és sosem voltam tökéletes. Elég valószínű, hogy már nem is leszek az soha. Nem hazudok magamnak: tisztán látom a teljes képet, és EZZEL EGYÜTT szeretem, aki vagyok. Bocs, ha ez bárkinek rosszulesik. (Tudom, „kövérkedjek otthon, a négy fal között”. Vagy valami ilyesmi.)

Becsszó, képben vagyok. A testem nagy, kerek, és én mégis szeretem. Hogy elégedett vagyok-e vele? Nem. Hogy érdekel-e, hogy másoknak mi a véleménye? Hell no! És hogy miért van ehhez merszem?!

Legfőképp azért, mert nincs szükségem senki jóváhagyására ahhoz, hogy jól érezzem magam. 

Ráadásul az a tapasztalatom, hogy a hangosan fatshamingelők mellett van egy másik, talán nem olyan hangos, de nagyon is létező rétege a társadalomnak: azok, akik imádják a teltebb idomokat. Másrészt van még egy másik, igen jelentős csoportja az embereknek: azok, akik a testet és a lelket együtt nézik, és a külső, valamint a belső egyaránt fontos számukra. Szóval határozottan állítom: nincs minden veszve!

Szépségkérdés

Fura dolog ez a szépségkérdés: állandóan változik, sosem konstans, és mindig „csak” társadalmi konstrukció. Korszellem, illúzió. A kulturális környezetünk, a tradícióink, az egyéni hiedelmeink és örökölt családi hitrendszerünk, az érvényben lévő közbeszéd mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy közfelkiáltással eldöntsük, ki a szép. (Amúgy nem lenne muszáj. Lehetne kinek-kinek az a szép, ami neki tetszik. Szépség ügyében konszenzus? Na ne már!)

Fun fact: 2023-ban például Ashley Graham lett a világ legszexibb nője. Egy háromgyermekes anya, aki nem mellesleg plus size modell, és olyan erős szexuális kisugárzása van, hogy még megrögzött heteróként se valószínű, hogy kirugdalmám az ágyamból. Attila, mondjuk, valószínűleg nem osztja a nézetemet, hiszen szerinte „dagadtakkal nem kezdünk, mert teljes mértékben híján vannak az önfegyelemnek és a kitartásnak. Ez pedig nem a hosszú távú jó kapcsolat ismérve.”  Nekem személy szerint a párválasztás során többet nyom a latban a stílus és az elegancia – és itt most hangsúlyozottan nem a státuszszimbólumokra gondolok –, de azt gondolom, hogy szerencsére nem kell egyformának lennünk. Kinek a pap, kinek a papné – és ez így van jól.

Miről szól, ha zavar – vagy egyáltalán érdekel – mások testsúlya?

Egy dolog biztos: nem mások testsúlyáról! Azok az emberek ugyanis, akik jóban vannak önmagukkal és az élethelyzetükkel, akik békében élnek a saját döntéseikkel, és megfelelően kezelik a mindennapokkal járó stresszt, felismerik az elakadásaikat, nem bántanak másokat. Nem azért, mert nem tudják, hogyan kell, hanem azért, mert nincs rá szükségük.

Meggyőződésem, hogy a „vágódisznó, a dagadt disznó, a lábas bálna” kifejezések keveset mondanak el azokról, akiket illetnek velük – annál többet azokról, akik leírják ezeket a szavakat.

Véleményt alkotni, egyet nem érteni, hangsúlyozni a túlsúly hosszú távú veszélyeit, kifejteni, hogy a hazai társadalombiztosítási díjfizetési rendszer nem tartalmaz kockázatitényező-alapú fizetési elemeket, és ilyenformán igazságtalan, kifejezni, hogy az egészségtelen életmód mintául szolgálhat a következő generációknak, vagy felhívni a figyelmet a minőségi éhezés társadalmi következményeire ugyanis valódi párbeszéd alapja lehet. A fat shaming és a body shaming meg az, ami: szimpla prosztóság, kirekesztés, és a mindennapi feszültségek levezetése valakin, akit adott esetben nem is ismerünk.

És hogy mi a következménye a bántó szavaknak? Mégis ki nem szarja le?! A kommentkultúra lehetőséget ad arra, hogy anélkül váljunk véleményvezérekké, hogy szembe kellene néznünk tetteink valódi következményével. Egy kávészünetnyi bazmegolás, egy slukknyi naugye, és meg is vagyunk. Máris „jobb” a napunk, nem igaz?

Tudom, tudom, minek ír cikket, aki nem bírja a kritikát… Nyugi, bírom! De öt-tíz évvel ezelőtt, amikor még azt hittem, sőt belső igazságként nap mint nap megéltem, hogy mások validálják a létezésemet, hogy mások mondhatják meg, hogy okos, vonzó, kívánatos vagy szép vagyok-e, égettek volna ezek a szavak. A bőröm alá kúsztak volna, belülről faltak volna fel, és szinte megsemmisítettek volna. Szerencsére ma már nem így van, de ettől még nem felejtettem el, milyen volt, amikor „börtönbe” zártam magam azért, mert azt hittem, kövér nőként ezt kell tennem: szégyellni, aki vagyok.

Kedves Olvasó! Hasonlóan éreztél, amikor a kommentszekciót olvastad? Van valami, amit tudnod kell: nem mindenki gondolja így! Talán van egy hangos(abb) réteg, aki igen. De sokan – sokkal többen! – vannak, akik szerint az élet az, ami: történet, amit magunknak írunk.

És legyél akárhány kiló, akármilyen magas, akármilyen sikeres, jogod van hozzá, hogy a te sztoridnak te legyél a főszereplője!

A testsúly egészségügyi kérdés…

Az intelligencia viszont nem az! Így aztán képzelhetitek, mennyire meglepődtem, amikor olvastam egy kismamáknak és kisgyermekes nőknek szóló weboldal munkatársának kommentjét, miszerint „csak azért a 200 kilós vágósúlyút se kiáltsuk ki szuper testűnek, mert nem az… Se kinézetre, se egészségügyileg, se sehogy. Az lehet, hogy neki megfelel, és örül is neki, de nem kell hozzá tapsolni másoknak is.”  A véleményét mások is osztották. Akadt, aki még a munkahelyén sem szívesen tartózkodik kövér emberek társaságában, János pedig még továbbment: „Miért kellene szeretnem a dagadt, beteg, igénytelen testet?! Egy párkapcsolatban igenis számít a külső is! És különben is, mi az, hogy szeretni kell? Majd én eldöntöm, kit szeretek és kit nem!”

Először is maradjunk a tényeknél: a túlsúly előbb-utóbb valóban egészségügyi problémákat okozHAT. Nem szükségszerűen jár együtt pajzsmirigybetegséggel, nőgyógyászati problémákkal és meddőséggel, keringési zavarokkal, légzési nehézséggel vagy cukorbetegséggel – ezek ugyanis vékony vagy kifejezetten sportos életmódot élő embereknél is előfordulnak –, de a túlsúly mint magasabb kockázati tényező, hosszú távon vitathatatlan. Mondjuk, ezt az eredeti cikkben is hangsúlyoztam, de mondom még egyszer: ez tény.

Másodszor viszont beszéljünk egy kicsit Olga nézőpontjáról! „A kövérséghez kapcsolódó sztereotípia a baj. Hogy azzal van társítva, hogy tuti egészségtelen életmódot folytat, holott az átlagos, vagy kifejezetten vékony, sportos testalkat sem jelent egyenlőséget az egészséges életmóddal. Lehet túlzott sportolás, szelektív étkezés vagy hánytatás, hashajtó és egyéb szerek használata is a háttérben. Azok sem túl egészségesek, csak, ugye, azt más elől el lehet rejteni, míg a kövérséget nem.”

De vajon kell-e elrejtenünk, kik vagyunk? Vajon tényleg akkora érték a látszat?

Sokak szerint a válasz egyértelműen igen, a valóság pedig messze nem olyan fontos, mint a kép, amit mutatni tudunk. Diána szerint „Ha nem (~vagy) elég szép, senki (~se fog szeretni.) Nem kell hazudni. Manapság lényeges a küllem, az adottság. Nagyon sokan így válogatnak. Ha egy elfogadó felet sikerül találni, az szerencse.”  István tapasztalatai is ezt erősítik meg: „Valójában a szeretet vagyoni (egzisztenciális) helyzet, valamint külalak kérdése. Minden egyéb csak propaganda, szájtépés, púder.”

Azért hál’ istennek – és egyáltalán nem meglepő módon – jócskán vannak, akik szerint a belbecs fontosabb, mint a külcsín. Adrienn azt vallja: „Jó esetben nem csak a testét szeretjük a másikban. A test folyton változik.”  Szilvia is egyetért. „Lehetsz akármilyen sportoló, meg kinézetre Adonisz, egy kigyúrt félisten, ha belül rohadsz, mert nincs benned semmi szeretetre méltó. Üres vagy és jellegtelen.”  

Széljegyzet

Talán amiatt, mert kezdő vagyok a WMN-nél, vagy csak végtelenül kíváncsi a természetem: imádom a kommentszekciót. Előfordul, hogy minden egyes hozzászólást elolvasok, és ha valamiért érdekesnek találom az íróját, a profilképre is rápillantok. 

És hogy mit láttam most? Apákat, a borítóképükön édes – és nemritkán az átlagosnál kerekdedebb – kislányokkal. Férjeket teltkarcsú feleséggel. Nőket, karjukon babával, a háttérben asszonyos alkatú nagymamával. Embereket, akik – így vagy úgy – maguk is érintettek.

Vajon ezek a(z egyébként olykor szintén nem nádszál) férfiak és nők mit tesznek akkor, ha a saját anyjuk, a gyerekük, a barátjuk válik hasonló verbális abúzus áldozatává?

Tapsolnak a csúfolódó kisiskolásnak, vállon veregetik a beszólogatós kamaszfiút, belerúgnak a megbántott szerettükbe, vagy őket azért a kövérségük ellenére is képesek szeretni?  

Csak azért kérdezem, mert a leírt és kimondott szavaknak akkor is felelőssége és következménye van, ha nem törődünk vele. És meglepő lehet, de mindenki más is valakinek a fia-lánya, a párja, a szerelme, az anyja. Ember, ugyanúgy. Esetleg egy kicsivel több emberséggel.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ jacoblund

Z. Kocsis Blanka