„Csodatestednek nincsen Előttem titka már” – Móra Ferenc majdnem beleőrült, hogy a szerelme máshoz ment

–

Móra életében sok nő megfordult. Az író diákkorában szeretett bele jövendő feleségébe, Walleshausen Ilonába – aki viszont egyáltalán nem érdeklődött a művészetek és férje irodalmi munkássága iránt, leginkább a sütés-főzés hozta lázba, szakácskönyveket is írt. Az író bevallotta a barátainak, hogy szenved az elhidegült házasságában, de nem akart elválni, inkább szerelmi kalandokba menekült. (Erről korábban is írtunk már egy Móra-portréban.)

A jóképű, megnyerő stílusú Mórának mindig akadtak kisebb-nagyobb románcai: fiatal nők sokasága utazott el az általa vezetett szegedi múzeumba, hogy megismerje az ünnepelt írót.

Utolsó nagy szerelme a nála huszonhárom évvel fiatalabb Kalmár Ilona volt, aki népművészeti kézimunkák értékesítéséből élt, de nyaranta a balatonföldvári Zrínyi Szállóban dolgozott. Feladata a vendégek szórakoztatása volt, leginkább bridzselni tanította őket. Az író 1932 júniusában költözött be a szállodába, amikor az Aranykoporsó című regényén dolgozott – alkotói magányra vágyott, mert nem volt nyugta a látogatóktól, akiket leginkább a felesége főztje vonzott. Itt ismerkedett meg a harmincéves Kalmár Ilonával, akinek bőven volt ideje foglalkozni vele, mert az író a negyvenszobás hotel egyetlen lakója volt akkor. Mórát nem érdekelte a bridzs, viszont szívesen beszélgetett és sétálgatott a művelt, olvasott, jó humorú nővel – akivel hamar szerelemre lobbantak egymás iránt. A regényével ugyan nem haladt Balatonföldváron, viszont sorra írta a verseket Kalmár Ilonához – volt, hogy egy nap kettőt is. 

A szenvedélyes szerelem üdítően hatott rá: „Maga lesz az oka, ha azt fogja írni rólam az irodalomtörténet valamely iparosa: pár hét híján betöltötte az író az ötvenhármat, amikor titokzatos változáson ment át és csoda történt vele” – írta Móra még a kapcsolatuk hajnalán.

Titkos levelek, titkos randevúk

Egy hónapot töltöttek együtt Balatonföldváron – a románc viszont azután is folytatódott, hogy az író visszatért Szegedre. A kapcsolatukat titokban tartották: Móra, aki Szeged köztiszteletben álló polgára, férj, apa, nagyapa volt, a családjával maradt; Kalmár Ilona pedig hozzáment vőlegényéhez, Horváth Istvánhoz, aki az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesület titkára volt.

A pár kettős levelezést folytatott. Móra baráti kapcsolatba került a férjjel, így neki és „Horváth Istvánné őnagyságának” küldte a „hivatalos”, családi leveleket. A másik, titkos levelezés pedig „Földváry Kica kisasszonnyal” folyt poste restante-rendszerben: a leveleket nem házhoz vitték, hanem postán őrizték, amíg „Földváry Kica kisasszony” értük nem ment. 

Móra Kalmár Ilonát leveleiben Titnek nevezte. A név a végül mégiscsak elkészült, és az ókori Rómában játszódó Aranykoporsó egyik szereplőjére utal, a „mindenkit elbájoló, kacér császári hercegnőre, Titanillára”. Az író önmagát pedig a Titanillába szerelmes Quintiporral azonosította: „Te Tit vagy, s én Quintipor. Én az egész életemet szeretném neked adni és talán te se sajnálnád tőlem a tiédet.”

A pár a Nyugati pályaudvar közelében lévő Britannia szállóban randevúzgatott. Móra a Kalmár Ilonához írt harmincöt költeményében – a ciklus voltaképpen szerelmük verses naplója – tőle meglepő nyíltsággal ír a kettejük közti testi kapcsolatról.

Játéknak indult, vagy annak se tán 

S látod, mi lett belőle, kicsi lány? 

Csodabazár, ezeregyéjszaka.

[…] 

Csodatestednek nincsen

Előttem titka már. 

Mindened nekem adtad, 

Mit adnod lehetett.

Mórát a Tit-szerelem kifejezetten pikáns szövegek megírására is inspirálta. Az egyik ilyen az úgynevezett szerelmi tízparancsolat volt:

„2. Saját kezeddel tépd ki a szemedet, nem ha megkívánna más asszonyt, csakis ha megakadna rajta.” […] „6. Úgy szorítsd magadhoz, hogy elálljon bele a lélegzete és a te szádból szívjon új lelket, de arra vigyázz, hogy se karod, se lábad szorítása ne hagyjon rajta tengerész-kék pettyeket. 7. Mellecskéit lásd meg a ruhán keresztül is és borzongasd életre a szemeddel, de amikor neked adja őket csak a nyelved hegyével érintsd. […]  „10. Ne halj meg addig, míg őt is sikoltani nem hallod, egyszer a kéjtől, ami téged meghalaszt.”

Halálos szerelem

A szenvedélyes románc két évig sem tartott: Móra 1934. február 8-án elhunyt. Bizonyos feltételezések szerint belebetegedett abba, hogy az „imádott nő, aki igazi társa lehetne, aki mellett kiteljesedhetne, nem csak az övé” – mással él házasságban.

„Volt egyszer egy csodálatos orrú kislány, akiért istent is, embert is megloptam volna. Aki miatt egyszer térden csúsztam végig az Esplanade 216-os szobáját és megcsókoltam a padlót, amihez a talpa ért, s akiért széttéptem a hálóingem és vánkosom, mikor azzal a pornográf fantáziával rugdaltam magam, hogy elképzeltem Kica nászéjszakáját azzal az idegen emberrel” – idézte fel Móra dédunokája, Vészits Andrea dramaturg dédapja szavait. (Egy korábbi interjúnkban is mesélt már Vészits Andrea Móra Ferencről.)

Kalmár Ilona a már súlyosan beteg Mórát halála előtt nem sokkal – mint a család barátja – meglátogatta. Állítólag a rádióból értesült róla, hogy az író elhunyt.

A nőt a következő években további csapások érték: férjének az előző házasságából született fia öngyilkos lett a szerelmével együtt, mert a zsidótörvények miatt nem házasodhattak össze. Horváth István pedig a nyilas hatalomátvétel után két nappal, 1944. október 18-án – a fia halálának évfordulóján – szintén önkezével vetett véget az életének.

Móra szerelmes leveleit és verseit Kalmár Ilona gondosan, maradéktalanul megőrizte. Amikor 1944 végén be kellett vonulnia a budapesti gettóba – ő is zsidó származású volt –, csak egy bőröndnyi holmi lehetett nála, de ezeket az írásokat magával vitte a kofferben. 

A levelek és a versek egy részét később sajátos módon „gondozta” is: az 1933. március 1. és 25. között született darabokat egy füzetbe kézzel átmásolta, mert Móra jellegzetes kézírását olvashatatlannak vélte. 

Kalmár Ilona a levelezés publikusnak vélt darabjait még életében az író nevét viselő szegedi múzeumnak adta, ezek már a hatvanas években megjelentek Móra Ferenc levelesládája címmel. A „titkos” írások pedig, amelyeket egy vaskazettában őrzött, végrendeletének megfelelően az 1986-ban bekövetkezett halála után kerültek az intézmény birtokába. Az említett harmincöt szerelmes költemény a Címtelen könyv című, 2014-ben megjelent kiadványban olvasható. 

Imázsromboló versek?

Egyes döntéshozók nem akarták publikálni a „szexualitást is nyíltan ábrázoló szerelmes verseket, mert nem szerettek volna ártani az akkor már évtizedek óta halott Móra „jóhírének”.

Az írótól és Kalmár Ilonától fennmaradt írások ugyanakkor bizonyítják: mindketten azt kívánták, hogy haláluk után fennmaradjon szerelmük története.

Kalmár Ilona végrendeletében a következőképp magyarázta, miért bízta a Móra Ferenc nevét viselő közgyűjtemény gondjaira a leveleket és a verseket: „Így óhajtok megmaradni elmúlásom után is”. A költő pedig az egyik „gyíkdalában” – metaforikusan így nevezte a szerelméhez írt verseket – ekképp tudatja, szeretné, ha kapcsolat emlékét őrizné az utókor:

„[…] Kis gyíkdalok,

Rejtekekbe fussatok!

S addig ott aludjatok,

A míg én meg nem halok.

S ki csak akkor jőjjetek,

Mikor én már nem leszek.”

Kalmár Ilonának sikerült elérnie, hogy az értékes dokumentumok hiánytalanul és tökéletes állapotban vészeljenek át ötvenkét viharos évet – az egykori kedves ennyi ideig őrizte elhunyt szerelme emlékét. Vallomása a Délmagyarország 2014. június 7-én megjelent számában olvasható:  

„Szép nyár volt. És akkor kezdett el születni az én kagyló lelkemben egy szem gyöngy, igazgyöngy, sok szép öröm és sok szép fájdalom árán meg is született, s én vagyok a boldog kagyló! Enyém a gyöngy, a titkos kincsem, mitől halálomig nem válok meg. Csak te tudsz róla, csak neked van jussod gyönyörködni benne, te idézted föl, köszönöm a kincset!” 

Források: A Délmagyarország 2014. június 7-én megjelent száma, Tiszatáj, Szeged.hu, 
mult-kor.hu, mandadb.hu, Index, adrot.hu, moramuzeum.hu, Index

Nádudvari Péter