Mózes Zsófi: Üljetek akárhány lóerő fölött is, nincs jogotok veszélyeztetni másokat!

–

Meghalt egy gyerek – miközben az anyja életéért még a kórházban küzdenek. Írhatnám, hogy vétlen és ártatlan, de felesleges, úgysincs semmi, amivel egy gyerek kiérdemelné a halált.

A sokk ugyanaz, a szorító érzés a mellkasomon szintén. Pedig jól ismerjük a forgatókönyvet, végignéztünk már jó néhány ehhez hasonló esetet.

Láttuk, ahogy a Dózsa György úton jóval a megengedett sebességhatár fölött, 140 km/órával száguldott egy fehér Mercedes, majd belecsapódott egy Citroënbe. A kanyarodni akaró autó az ütközéstől többször is megpördült, majd a közel 40 méterre lévő buszmegállóba repült. A balesetben két férfi, egy kisgyerekes apuka és egy egyetemista fiatal vesztette életét.

Majd végignéztük, ahogy néhány nappal azután, hogy első fokon négy év fogházra és négy év közügyektől való eltiltásra ítélte a bíróság, a Dózsa György úti gázoló, – noha örökre eltiltották a vezetéstől –, ismét luxusautó volánja mögé ült – anélkül, hogy bárki vagy bármi megakadályozta volna ebben.

Láttuk azt is, ahogy három autó, két BMW és egy Mercedes mintegy 137 kilométeres óránkénti sebességgel az Árpád hídon versenyzett, és láttuk, ahogy a végén a Mercedes sofőrje halálos balesetet okozott. A RACE-001-es rendszámú, csaknem 700 lóerősre tuningolt autó sofőrje egy 26 éves, a szalagkorlát túloldalán szabályosan közlekedő kerékpáros gázolt halálra.

Végignéztük, ahogy a Mercedes sofőrjét nem sokkal a gázolás után letartóztatták, aztán újra és újra enyhített a bíróság a vele szemben történő kényszerintézkedések súlyán. Ma már csak Budapest területét nem hagyhatja el, a városon belül viszont kénye-kedve szerint, szabadon mozoghat.

Miután a sofőr beismerte bűnösségét, láttuk, hogyan megy az egymásra mutogatás. Mert higgyük el, mi, meg a tisztelt bíróság is, hogy ő nem versenyzett – a RACE rendszámot is biztosan a véletlennek köszönheti – csak azért taposott bele a gázba, mert túl közel ért hozzá a mögötte érkező BMW.

És most itt vagyunk, nézzük ismét, ahogy életeket követel a felelőtlenség. Ahogy a luxusautó kormánya olyan emberek kezébe kerül, akik messze nem tudják kontrollálni magukat. Akiknek arra a pár másodpercre, amíg felzúg alattuk a motor, nem számít se isten, se ember. Akik engednek a társaik nyomásának, vagy egyenesen azt hiszik, a tiszteletet sebességben mérik. Hogy majd ettől válik belőlük valaki.

Hát vált is belőlük, még ha nem is akarták ezt. Halált okoztak. 

És ne legyenek kétségeink: nem csak az a tettes, aki a vétkes kocsit vezeti. Az is, aki a baleset után inkább elmenekül a helyszínről – és magára hagyja az áldozatokat, de még azokat is, akikkel egy autóban utazott.

Emberekből a pillanat törtrésze alatt tűnik el a több száz lóerőnyi önbizalom, amikor meg kellene várni a rendőröket, mentőt kéne hívni, felelősséget vállalni – vagy beismerni, hogy bizony, kétszer annyit mutatott az óra, mint a megengedett sebességhatár.

Pedig tudhatnák ők is, ahogy tudjuk mind régóta, hogy a magyar törvények csak a legritkább esetben szolgáltatnak igazságot. És hogy olyan súlyú büntetést nem kapnak itt soha, ami legalább némi vigaszt nyújtana azoknak, akiket megfosztottak a szeretteiktől, igazságot azoknak, akiknek ellopták az életét – és elrettentő példát a hozzájuk hasonlók számára. 

De nincs semmi: sem törvény, sem büntetés, ami visszatartaná őket. Nincs egy láthatatlan, mindenható erő sem, ami megálljt parancsolna nekik, ami átírná a film forgatókönyvét, amit évek óta lélegzet-visszafojtva nézünk. Ami az áldozatok után nyúlna, amikor a gyerekülés, a biztonsági öv, az óvatosság és a vétlenség mind kevésnek bizonyul, és ami visszarántaná azt, aki csak hazaindult, mégsem ért oda már soha. 

Jól ismerjük a forgatókönyvet, végignéztünk már jó néhány ehhez hasonló esetet. Mégsem eleget ahhoz, hogy tanuljunk belőle, akár társadalmi, akár döntéshozói szinten. (A napokban megjelenő cikkünkben fogjuk a gázolásos esetek rendszerszintű, jogi, közlekedéspszichológiai vonatkozásait sorra venni szakértők segítségével – a szerk.)

Sokkal több odafigyelésre, felelősségvállalásra, másokkal való törődésre lenne szükségünk. Újragondolt normákra, az önkorlátozás gyakorlására.

Lejjebb kéne tekerni az egót, a jogosultságtudatot, a kivagyiságot – mert hadd mondjam el, üljetek akárhány lóerő fölött is, higgyetek bármilyen sokat is magatokról, nincs jogotok veszélyeztetni mások életét. 

Velünk marad a dühödt tehetetlenség. A jeges döbbenet és az ima, ha nincs más, amibe kapaszkodhatunk. A találgatás, hogy vajon milyen büntetést kapnak majd az elkövetők – mintha lenne, ami kompenzálná egy ötéves gyerek halálát. Mécsesek és koszorúk a baleset helyszínén, átírhatatlan traumák és örök emlékek a szívekben – egyre többször, egyre több helyen.

Mózes Zsófi