Szabó Anna Eszter: Karácsonyi pánikom

–

Muníció a szorongáshoz

Tényleg érthetetlen, miért okoz mindig ekkora meglepetést, hogy kettőt pislogok és jönnek az ünnepek. Minden reggel járunk adventi éneklésre az iskolába, az üzletek már hosszú hetek óta bömböltetik a karácsonyi dalokat, a gyerekek nem győzik sorolni a kívánságaikat, én meg mint egy domesztikált strucc, a szennyesládába dugom a fejem, és nem vagyok hajlandó tudomásul venni a nyilvánvalót: jönnek az ünnepek. Mielőtt bárki felhördülne, nyugalom, alapvetően nem vagyok grincsalkat. 

Szeretem az ünnepi hangulatot, a kint hideg, bent meleg érzést, hogy együtt vagyunk, ehetünk-ihatunk, örömöt szerezhetünk. De valahogy mégis, a karácsonyt megelőző időszak nekem nem több, csak egy újabb adag muníció a szorongáshoz. 

Kérdés után kérdés

Ki mit kapjon, mennyi pénzt kellene és mennyit tudunk idén ajándékokra szánni, mikor hol leszünk, hol töltjük az első, második, harmadik napot, mi lesz a két ünnep között, jaj és közben dolgozni is kell, vonatjegyeket kellő időben megvenni, és jaj, mi legyen a menü, a hozzávalókat is be kell szerezni és a többi és a többi. 

Arról nem is beszélve, hogy ebben az időszakban sokkal hangsúlyosabbá válnak a hiányosságaim. Hogy nem vagyok egy nagy otthondekoráló, nem szeretem a szezonális csecsebecséket a lakásban, és adventi koszorúnk sincs, mert mindig elfelejtem. Tavaly kaptunk egy karácsonyi mintás viaszosvászon terítőt, amit azt hiszem, júniusban cseréltem le. Az én fejemben amúgy is egyszerre hatmillió dolog van fókuszban, és hiába jut eszembe az egyik pillanatban, hogy legalább egy tálcára rakjak már ki négy nyamvadt gyertyát, a következő másodpercben már teljesen más projektben vagyok és hopp, máris eltelt egy újabb vasárnap gyertyagyújtás nélkül. 

„Úristen, Kunóék!”

Valamilyen agyi kisülés következtében én is elkezdtem pár éve a manós ökörködést, amikor reggelre a karácsonyi manó valami turpisságot csinál, és ráadásul még dupláztam is, rögtön két manóval szívattam magam. Szerencsére azért nagyon magasra nem raktam a lécet, Benő és Kuno (igen, így hívják a karácsonyi manóinkat) nem szórnak zizit a vécébe, nem tojnak gumicukrot, és még a játék katonák sem ejtették őket túszul soha, a gyerekek bőven rá tudnak csodálkozni arra is, ha este még a fotelban ültek a manók, reggel meg a szárítón hevernek. 

Beállítottam egy emlékeztetőt a telefonomban, hogy semmiképp se feledkezzem meg a manómisszióról, de sajnos volt már olyan, hogy mire jött a pittyegés, én már rég aludtam. 

Tegnap reggel hatkor pánikban ugrottam ki az ágyból, mert belém hasított a felismerés, hogy: Úristen, Kunóék! Fogtam a két manót, begyömöszöltem őket a nagy, szőrös zoknimba, amit aztán a szennyeskupac tetejére tettem, a gyerekek meg jót nevettek, hogy ez a két csintalan lény már megint milyen őrült helyről került elő. 

Jogosan adódik a kérdés, hogy ha ennyire megerőltető nekem a manózás és még csak igazán jól sem csinálom, minek strapálom magam. Hogy mártírkodhassak, meg írhassak néhány panaszkodó cikket? Esküszöm, nem! Csak…

…iszonyú nagy nyomást érzek. 

Bárhova nézek, mindenhol ropog a tűz, almás-fahéjas illat terjed, a legpuhább, karácsonyszínű takarók hevernek hanyag eleganciával a kanapék karfáján, girlandok, gyertyák, koszorúk és ajtódíszek mindenütt, és majd megőrülök a bűntudattól, hogy belőlem ezek nem fakadnak.

Nem kötődöm ehhez a színvilághoz, a csomagoláshoz, nem szeretek vásárolni, irtózom a tömegtől és a nyüzsgéstől, költeni sem szívesen szoktam, kimondottan smucig vagyok, és maga a vásárlás kimondottan nehéz számomra: minden boltból kifordulnék nagyjából egy perc után. 

Ehhez képest anyukám imádja a telet, az ünnepi fényeket, hatalmas ajándékozó. Szóval akár az anyatejjel magamba szívhattam volna a karácsonyi hangulatot, de sajnos ilyen szempontból az alma messze esett a fájától. Azért minden évben próbálkozik, küldi a tematikus pizsamákat, díszeket, poharakat, és ha tudja, hogy épp a városban császkálok, pénzt utal, hogy hívjam meg magam valami forró italra. Nem adja fel, hogy én is karácsonyhívő legyek, és ezért mindig hálás vagyok neki. 

Puha melegben hálásnak lenni

Mert tömeg ide, költekezés oda, logisztikázás amoda, azért mégis csak arról van szó, hogy az évben van pár nap, amikor örömöt akarunk, vagy legalábbis próbálunk szerezni a szeretteinknek. Amikor jókat eszünk és egyik helyszínen, másik helyszínen, harmadik helyszínen emésztünk, és persze mindenhol falatozunk is megint. Filmeket nézünk, ronda pulcsikban pózolunk, délelőtt tojáslikőrt iszogatunk, összekarcolt karácsonyi lemezeket hallgatunk, fát díszítünk, összeveszünk azon, mi töltse be a csúcsdísz szerepét.

Persze, az idáig vezető úttól legtöbbször rettenetesen szenvedek, de ezek a rinyálások nem igazi panaszok. Mert tudom én, hogy bárki, aki ezen a bolygón épp hasonló cipőben jár, mint én, az a szerencsések közé tartozik.

Nekem nem mérgező a családom, nem kell mérlegelnem ajándék és étel között, nem kell félnem részeg, bántalmazó rokonoktól, nem vagyok magányos, nem kell egyedül töltenem a szentestét, sőt, nem kényszerülök arra sem, hogy magukra hagyjam a gyerekeimet, amíg az éjszakai műszakot elvégzem. Nincs háború, mindenki egészséges, a gondjaink nagy része orvosolható, ha nem is pillanatok alatt. 

Ez mind-mind áldás és ezzel minden sejtem tisztában van. Azt hiszem, az ünnepi időszaknak valójában ez a lényege, hogy számot vessünk, ha már közeleg az év vége. És ha a számvetés puha zokniban, meleg takaró alatt, bejglitől, töltött káposztától pukkadásig jóllakva, az ajándékba kapott könyveket olvasgatva történik, akkor nagyobb az esély arra, hogy rájöjjünk, milyen szerencsések vagyunk. 

Szabó Anna Eszter