Mózes Zsófi: Vége lesz valaha, kicsi?

–

December 3-án Magyar Péter megpróbált bejutni a pécsi Befogadó Gyermekotthonba, a helyszínen azonban Menczer Tamás, a Fidesz kommunikációs igazgatója várta. Aztán szó szót követett, és pillanatok alatt vett olyan irányt a két politikus közti kommunikáció, ami már-már Damu Roland legendás, főzőműsoros kiakadását idézte. Azzal a különbséggel, hogy nem egy színész szájából ömlött a végeláthatatlan fröcsögés, hanem – milyen ironikus – a kormánypárt kommunikációs igazgatója szájkaratézott a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjével.

Az esetet az elejétől a végéig élőben közvetítették Magyar Péter Facebook-oldalán. Így a felvétel nemcsak felkerült a netre, de később ki-ki a maga kedve szerint vághatta meg és ki belőle a számára kevésbé előnyös pillanatokat. 

Persze láttunk már ilyet. A politika piszkos terep, vastag bőrt kell növesztenie annak, aki erre téved. Az eredeti felvételt azonban mára már bőven több mint hatszázezren nézték meg.

Hogy nektek már ne kelljen, elmondom: azt a videót, aminek az elején Magyar Péter kezet nyújt Menczer Tamásnak, ő azonban ahelyett, hogy ezt fogadta volna, Magyar arcába mászva, néhány centiről rágalmazta és sértegette a Tisza Párt elnökét. Magyar erre válaszul visszautalt egy korábbi, róla kiszivárogtatott hangfelvételre, és nagyszájú óvodásokat megszégyenítő határozottsággal annyit mondott Menczernek, hogy „büdös a szád”. Majd, amikor úgy tűnt, ennél erősebb fellépésre van szükség, elkezdte énekelni A börtön ablakában című dalt.

Menczer azonban olyannyira lendületbe jött, hogy nem volt megállás: a legalpáribb sértegetéseken túl a biztonság kedvéért még Magyar gyerekeit is felemlegette, és megpróbálta túlkiabálni az ellenzéki vezetőt. „Mi van, kicsi? Vége van, kicsi!” – hajtogatta a miniszteri biztos, majd rövid lökdösődésbe kezdtek.

Áldatlan kutyakomédia ez, gondolhatnánk teljes joggal. Olyan jelenetet rendezett a két politikus – közvetlenül a gyerekotthon bejárata előtt –, amit bármelyik lepukkant késdobáló törzsvendégei megirigyeltek volna. Jóérzésű ember nem tudja megnézni a videót anélkül, hogy ne szorulna öklömnyire a gyomra, ne fogná el a szégyen vagy kapcsolná ki nagyjából a tizedik másodperc után. Erőszaktúlélőként pedig – és vagyunk pár százezren az országban – még több benne a triggerpont, egy pillanat alatt ránt vissza a jelenet oda, ahol erőből próbálnak lenyomni, ahol nincs tér lépni és egyre csak fogy a levegő.

Orbán Viktor azonban néhány nappal később arra jutott, hogy „Menczer Tamás jól tette”, amit tett.

Abba most nem megyek bele, hogy mi volt Magyar vagy Menczer célja a pécsi látogatással, mindenki a maga malmára igyekszik hajtani a vizet. Azon viszont nincs mit szépíteni, hogy 2024 végére odáig süllyedtünk, hogy az élő adásban elkövetett garázdaság a kormánypárt kommunikációs eszközévé vált, a miniszterelnök szerint pedig – és tudjátok, ő az, aki mindannyiunkat képvisel – ez így van jól.

De felmerül-e bárkiben, hogy milyen példát mutatnak ezzel a milliónyi embernek, aki így vagy úgy, de megnézte a videót? Hogy hiába a doboznyi Mikulás-csomag, milyen élmény marad a látogatás a gyerekeknek, akiknek ablakán beszűrődött a válogatott mocskolódás? Tudják-e vajon, hogy hányan vannak, akik számára elfogadható narratíva lett, hogy ha nem értünk egyet, jöhet az erőszak? És gondolnak-e azokra, akik mindezt elszenvedik majd?

Vagy a remélt, pillanatnyi siker érdekében bárki és bármi feláldozható? Nem számít az sem, hogy hányan bátorodnak fel a felvétel láttán? Hogy hányan érzik jogosnak, ha hasonlóképpen bánnak a beosztottjaikkal, partnerükkel, esetleg a gyerekeikkel? És hányan mernek majd szót emelni ez ellen?

Hiszen az üzenet tiszta: kiabálni, személyeskedni, egymást sértegetni, lökdösődni oké. Lenézni azt, aki nem ért velünk egyet, szintén. Felnőtt emberek között is. Gyerekotthonok előtt is.

Tíz éve tanítom a gyerekemnek, hogy nem kell mindenben egyetértenünk, még nekünk, kettőnknek sem – másokkal meg pláne. Meg hogy megférünk egymás mellett mindannyian. Hogy vitatkozni kell és lehet, de bántani nem. Ahogy tanítom azt is – és nem csak neki, tudjátok ti is, mióta mondom már –, hogy nincs olyan helyzet, amire az agresszió megoldást hozna, és hogy erőszakra nincs mentség sosem.

Így gondoltam, amikor gimnazista lányokat vegzált a hatalom – de persze csak azokat, akik mást gondolnak, mint ők, és akik nagyközönség előtt sem féltek elmondani a véleményüket. És amikor a házelnök azt mondta, „szánalommal tekint ezekre a képviselőkre, különösen azokra, akiknek a személyi száma kettessel kezdődik”. De így gondoltam akkor is, amikor hazaárulóztak, de tovább megyek, sátánistáztak mindenkit, aki másként látja a világot, mint ők.

És azt is gondoltam, minden egyes alkalommal, hogy elértük az embertelenség csúcsát, azt a pontot, ahonnan már nincs tovább – de hol van még a választási év, mondják sokan. És tudjátok, mit? Igazuk van. 

Hiába szeretném hinni, hogy itt is létezik az a bizonyos vörös vonal, amivel megvédjük a gyerekeinket, már szemernyi kétségem sincs afelől, hogy van még bőven bűz és mocsok, amiben mélyebbre tudunk süllyedni – takarjon be mindent, a talpunktól a fejünk búbjáig! Vannak még társadalmi csoportok, amelyek tagjait sértegethetjük, akikbe bele tudunk rúgni, és olyan kérdések, amik alapján darabjaira szakíthatjuk a társadalmat. Lesz újabb kampány, meg újabb óriásplakát, amit magyarázhatok a gyereknek. Lesz itt minden, új ellenség, olyan, amitől retteghet a magyar ember, újabb aljas gonoszság meg gumicsont, és lesz újabb cirkusz is.

De vajon mikor érjük el a gödör alját? És ha ott vagyunk, elkezdünk-e végre emberként bánni egymással?

Vége lesz valaha, kicsi?

Mózes Zsófi