„Ez a cikk szar. El sem olvastam” – Tényleg muszáj kommentben kivégeznünk egymást?

–

Megmondom őszintén, engem fel lehet bosszantani azzal, ha valaki legyint rám, hogy hülye vagyok, miért olvasok kommenteket. Én részben azért lettem újságíró, hogy a számomra fontos dolgokat eljuttathassam az olvasókhoz – hát akkor miféle elvárás az, hogy ne olvassam azt, amit ők írnak? Nem tudom elképzelni, hogy üljek egy elefántcsonttoronyban, és teljes megelégedettséggel gyártsam a cikkeket, amikről aztán senki véleményét nem vagyok hajlandó elfogadni.

Nem mondom, hogy remekül bírom a kritikát (korábbi szerkesztőim tudnak erről mesélni, haha), de ha valaki partnerként kommentel és valós észrevétele van, akkor azt nagyon hasznosnak tartom, és meg is fogadom. Sok-sok cikkötletet köszönhetek ilyen beszélgetéseknek, de még a csörtéknek is van hasznuk: a szerzői Facebook-oldalamon néha vérre menő vitákból is kerekedett már olyasféle konszenzus, belátás és párbeszéd, amilyenről álmodni sem mertem volna.

Márpedig mi lehetne nagyobb eredmény, mint hogy az írásod és az azt követő párbeszéd, amelyben te is részt veszel, elindít valakiben valami változást?

Hát lehet, hogy állati romantikusan közelítem meg ezt a szakmát, de vállalom. És épp ezért olvasok kommenteket – meg válaszolok is rájuk.

És most lelövöm a poént: ez néha nagyon szar érzés. Mert azt csak én tudom, mennyi melóm van egy-egy cikkben, amit két mondatban bárki a földbe döngölhet. És elég gyakran meg is teszik. Mostanában kicsit gyakrabban – és ez nem csupán a saját megfigyelésem, de az összes kollégámé is, akivel az utóbbi hónapokban erről beszéltem.

Az emberek frusztráltak, idegesek, bizonytalanok, elveszítették a munkájukat vagy épp túl sokat kell dolgozniuk a megélhetésért – mindenkinek mindenféle nyűgét-baját előhozta ez az év. Meglepetés: a mieinket is.

Szóval nem állítanám, hogy ez a helyzet ideális arra, hogy türelmesek és cukik legyünk egymással. Ugyanakkor mindenkinek jobb volna, ha a sok „vótmá” meg „minekmentoda” helyett valami építő, de legalábbis nem romboló töltené meg a kommentmezőket.

Egy ideje érlelődik bennem a gyűjtés arról, hogy melyek azok a tipikus kommentelői toposzok, amelyek szinte minden nagyobb cikk alatt fellelhetők – és ezek közül miért nem visz közelebb egyik sem egy nyugisabb és szebb világhoz. Íme tehát, 2020 legjellegzetesebb kommentelőtípusai – és néhány gondolat arról, miért volna szuper felismerni ezeket a rossz és káros mintákat.

Aki kikéri magának

„Mit keres ez a cikk az oldalamon?! Én nem kértem, le akarok iratkozni.”

Ez a kommentelőtípus elképesztően nehéz eset, mert az az alapállása, hogy tisztában van valamivel – csakhogy nincs. Ő a „minden hülye szembejön az autópályán” típus, aki akkor se hajlandó belátni, hogy valamit félreértett vagy nem is tud, ha már húszan bizonygatják neki. Nemrég egy kamu profilképes férfi hosszasan bizonygatta, hogy a WMN üldözi őt, kéretlenül küldözgetjük neki a cikkeinket.

Miután türelmesen elmagyaráztam neki, hogy ez nemigen lehetséges, hacsak nem lájkolta/követte be az oldalt. És ha igaza volna is, még akkor is megszüntethető lenne az áldatlan állapot, ha fizetett hirdetésben találkozna az írásainkkal – elég csak jeleznie a Facebooknak, hogy nem kívánja látni az adott oldal hirdetéseit.

Szó szót követett, több olvasó is beszállt a beszélgetésbe, amely teljesen parttalan volt, tekintve, hogy technikai tanácsot nem volt hajlandó elfogadni, ugyanakkor kijelentette: tiltsam csak le, de azzal igencsak furcsa megvilágításba helyezném a WMN-t.

A 22-es csapdájában valahogy jobban bejött ez az analógia.

Ugyanide sorolandó a másik felháborodott kommentelő, aki nem bírja elviselni, ha olyasmiről vagy olyasmit írunk, ami nem cseng egybe az ő nézeteivel:

„Na, most iratkoztam le a WMN-ről!!!”

Hát ööö… Mit mondhatnánk? Bocs. Ja, nem. 

A vaktában lövöldöző

„Nem olvastam a cikket, de szerintem baromság/azt gondolom, hogy… [tetszőleges, kimerítő eszmefuttatás helye]”

A klasszikus. Őt nem érdekli, mit írunk, de azt feltétlenül fontosnak tartja, amit ő (a cikk ismerete nélkül) leír. Dián Dóri külön cikket szentelt annak, hogyan derült ki nemrég, hogy az olvasók jelentős része (a sajtóban en bloc, tehát nem nálunk) nem olvas el egyebet a címen kívül, mielőtt kommentelne. Esetleg megnézi a nyitóképet, és az alapján alkot véleményt arról, hogy miről is szól az írás – és milyen minőségben.

Aki olvasni kezdi, de…

„Addig bírtam elolvasni, hogy…”

Ha lehet, ez még nyomasztóbb, ugyanis azt az érzést kelti a szerzőben, hogy a magyartanár visszaküldte a dolgozatát, hogy

akkor gondolja csak át még egyszer, miért is merészeli azt leírni, amit. És hogy szerinte miért nem arra gondolt a költő, amire. Mert a költő csakis egyetlen dologra gondolhatott – és azt majd a tanár jobban tudja, mire. Még a költőnél is. Na.

A naaaagy leleplező

„Istenem, mennyi birka!!! Van, aki beveszi még ezt baromságot????!”

A koronavírus-járvány kapcsán sokkal gyakoribbá vált ez a téma. Hozzáteszem: mindkét oldalon. A maszkviselők lebirkázzák a maszkelleneseket, és fordítva, lásd erről Steiner Kristóf írását. Ez persze tipikusan az a helyzet, ahol nincs megoldás, ugyanis például hogyan bizonyíthatnám be, hogy nem az államhatalom pénzel azért, hogy riogassam a jónépet azzal, hogy Covid-tesztre megyek és a vírus veszélyeiről írok? (Akinek önmagában nem világos a magyar sajtó jelen helyzete, azt nyilvánvalóan képtelen lennék meggyőzni bármiről.) De például kirakhatnánk az orvosi leleteinket, a hivatalos statisztikákat, bármely orvos szakvéleményét – egyszerűen nincs olyasmi, amiről ne lehetne manapság azt állítani, hogy kamu.

Photoshop, hamis, lefizették, hazudik, megvették kilóra, ez egy globális összeesküvés, csak a hülye nem látja, riogatjátok itt az embereket, szégyelljétek magatokat. Soros.

A gond ezzel az, hogy a bizonytalanságban sajnos könnyen kivirágzik a sok hagymázas összeesküvés-elmélet, és aki kapaszkodót keres, és nem tudja, milyen forrásokból hasznos tájékozódni, az pillanatok alatt beparázik az ilyen „leleplezős” kommenteket olvasva.

Pláne, ha sok van belőlük. Hiszen ha ennyi ember mondja, akkor az biztosan úgy van. Ha meg még az interneten is megjelent róla néhány cikk (azaz: konteóoldalak és zavaros Facebook-posztok), akkor AZ TUTI IGAZ.

A Poirot

„Már megint egy lopott kép!”

„Ezt már megírta más…”

Sajnos szintén valós példa, és bár ezzel senki nem szenvedett maradandó károsodást, egy ilyen vádaskodó komment elég komoly erkölcsi kárt képes okozni alkalomadtán. A kommentelő azt kifogásolta, hogy egy lakásfelújítással kapcsolatos cikkben egy stockfotó szerepelt, ami, ugyebár jogtiszta és megszokott módja a magazinok képhez jutásának. (Röviden: a képügynökségeken keresztül az adott témához illő fotókat vehetünk a legkülönfélébb fotósoktól, így nekünk nem kell sok-sok saját fotóst és stúdiót fenntartanunk, ami nyilván lehetetlen lenne.)

A hozzászóló valahol már látta a szóban forgó fotót (amit készséggel elhiszek, hiszen minden magazin ugyanazokkal a képügynökségekkel dolgozik), és ebből azt szűrte le, hogy mi lopunk. Hiába bizonygatták neki a kommentelőink és a szerzőink is, hogy ez sajnos ilyen: néha ugyanazt a képet választjuk, mint más lapok (és fordítva), nem jutottunk dűlőre.

Ha ez egy kis lapnál, esetleg bloggernél vagy valakinek a közösségi oldalán történik, simán benne van a pakliban, hogy jó néhányan elpártolnak a szerencsétlen szerzőtől, aki amúgy nem csinált semmi rosszat, csak ugyanaz a kép tetszett neki, mint másnak.

Kezdő blogger koromban írtam egy öt riportalanyt megszólaltató cikket a női foci különböző aspektusairól. Megjelenés után felhívott egy kollégám, hogy legalább az egyik megszólalót kicserélhettem volna – én pedig nem értettem, miről beszél. Kiderült, hogy két héttel korábban neki megjelent egy cikke ugyanezzel az öt megszólalóval egy olyan lapban, amit én sohasem olvastam. Döbbenetes és egyben ijesztő volt az egyezés, és tudtam, hogy kizárólag az ő jóindulatán múlik, elhiszi-e, hogy nem plagizáltam. Azóta tudom, hogy simán kabátlopási ügybe keveredhet az is, aki tisztességes, úgyhogy azt tanácsolom: óvatosan az effajta kommentekkel.

A kívánságműsoros

„Jó, és arról végre mikor írtok, hogy…?!”

„Inkább arról kéne írnotok, hogy…!”

Mindig örömmel fogadjuk a szuper témaajánlatokat. De tényleg. Csak nem így.

Ennek speciális, ám annál gyakoribb esete a bántalmazós cikkek alatt fennhangon reklamáló, aki szerint jó-jó, hogy hetente egy nő hal meg családon belüli erőszak áldozataként Magyarországon, de ideje lenne már a bántalmazott férfiakról írni.

Szerintünk meg a bántalmazás nem verseny, mi minden áldozatért kiállunk.

A személyeskedő

„Akinek ilyen görbe lába van, az ne írjon kritikát!”

Ha bárki azt hinné, a fenti mondat kitalálmány, téved. Ezt egyszer, évekkel ezelőtt valaki begépelte és el is küldte olvasói levélként nekem az Index szerkesztőségébe. Ahol egyébként csak külsősként írtam néhány komolyzenei cikket, de hát hősünknek ez mindegy volt. Ha egyszer görbe a lábam, akkor görbe.

Úgy szakmailag, mint emberileg, ugye.

Az a helyzet, hogy egymás magánéletében vájkálni, valakit a testi vagy egyéb adottságai miatt gúnyolni, megalázni olyan mélység, ahonnan egyszerűen nem hallani, mi is a valós problémája a személyeskedő kommentelőnek. Nem, és kész.

A színvonalellenőr

„Régen itt normális cikkek voltak, de újabban a béka segge alá zuhant a színvonal, már alig kattintok.”

Tény: nem vagyunk mindig a topon. És néha összejön olyan is, hogy sokan fogunk ki nehezebb időszakot. Például lehet, hogy panaszkodásnak tűnik olykor, de a nehezebb időszakainkat a WMN-naplókban is feldolgozzuk időként – épp azért, hogy az olvasók érezzék: mi is emberek vagyunk, ők pedig nincsenek egyedül.

Egy ordas nagy általánosítás – amivel persze tudjuk, hogy nem kellene foglalkoznunk, de ugye, emberek vagyunk – nem csupán fájdalmas lehet, de azok munkáját is annullálja, akik amúgy lehet, hogy egészen durva magánéleti vagy lelki viszonyok közepette próbálják a víz fölött tartani a fejüket. Nem, nem csak nálunk: mindenhol. Minden lapnál, bármely más munkahelyen is.

És ez nem panasz akar lenni, csak egy jelzés: mindenki ember. Lehet, hogy ezt a mondatot kellene mantráznunk, mielőtt cinikusan ledorongolunk valakit (akár újságírót, akár másik kommentelőt, akár a pénztárost a sarki kisboltban). 

Ugyanennek van egyébként inverze is, a bóknak álcázott megsemmisítés:

„NA, VÉGRE EGY ÉRTELMES ÍRÁS ITT!!!!”

Hát, köszi. Örülünk, hogy végre összejött. Régóta próbálkozunk.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images