Utazás helyett ma a filmeken keresztül repülünk más világokba – és természetesnek vesszük azt a vizuális orgiát, ami ezzel jár. De el tudjátok képzelni, mennyi munka van benne? Milyen aprólékos tervezés, kutatás, kreatív ötletelés, „kincsvadászat”, kivitelezés és építkezés jár vele? Amikor pár hónapja A játszma című új magyar film forgatásán jártam (amiről ITT számoltam be), a legjobban az nyűgözött le, ahogy egy általam jól ismert utca teljesen átváltozott valami mássá. Mindig is szerettem a Tátra utcát (annál is inkább, mivel az első saját otthonomat itt találtam meg), de ilyennek még sosem láttam: hatvan évvel ezelőtti kis üzletekkel, elegáns járókelőkkel, egy eszméletlenül menő telefonfülkével és még menőbb újságosbódéval, élettel telve. (Pedig amúgy elég kihalt utca.) Még a házak színei is akkor tűntek fel először igazán, meg az utca struktúrája, levegője.

Forgatásra készülve – Forrás: Csiszér Goti/WMN

Amikor eljöttem a forgatásról, már tudtam, a legjobban az érdekel, hogyan lehet ilyen világokat teremteni. Kik csinálják ezt, hányan vesznek részt benne, hogy találják ki, és mennyi energia létrehozni?

Vissza a múltba

Ezért kerestem meg Vinnai Petrát és a jobbkezét, Hársfalvi Rékát, hogy meséljenek róla, hiszen ők a felelősek A játszma látványvilágáért (de főleg a díszletekért) – ráadásul két fiatal lány, akiknek ez volt az első kosztümös filmjük. Azelőtt főleg reklámokban dolgoztak, meg a FOMO című filmben (amiről ITT írtam korábban), de az egy mai történet volt. „Szerencsés dolog reklámokban dolgozni, mert egész más költségvetés áll rendelkezésre, mint a hazai filmeknél általában, ugyanakkor persze szakmailag jóval nagyobb kihívás, és hálás feladat egy játékfilm látványvilágát kialakítani – mondja Réka.

– Egy egész estés filmbe sokkal több gondolatiságot lehet belerakni, ezért ajándék volt nekünk A játszma lehetősége.”

Petra pedig elmeséli, hogyan szokás megkapni egy ilyen munkát: „Ez általában úgy néz ki, hogy egy rendezőnek több név is van a fejében, akikkel szívesen dolgozna, és persze egy sorrend is közöttük, és részben a látványtervezők időbeosztásától függően, részben pedig a munkáikat lecsekkolva, majd egy-egy személyes beszélgetés után szokott dönteni arról, végül kit bíz meg a munkával.”

Vinnai Petra

Petra és Réka mindketten nagyon rápörögtek arra, hogy kosztümös filmet lehet tervezni, ami Magyarországon elég ritka, pláne ilyen jelentős költségvetésből (A játszma megközelítőleg egymilliárd forintból készül). „Természetesen mindig izgalmas egy kosztümös film, főleg azért, mert sokkal több kutatómunkára van szükség, hogy az adott korszövetet minél jobban átlássuk – magyarázza Petra. – Itt gondolok arra, hogy ahhoz, hogy a hatvanas évek díszletét elkészítsük, el kell mélyednünk a korszak kulturális, politikai, társadalmi ismereteiben – mindamellett, hogy a tárgykultúra, a forma- és színvilág szintén a fejedbe kerüljön.

Mivel nagyon fontos, sőt szerintem a legfontosabb egy film látványvilágánál a történetmesélés, így egy-egy jelenetet általában sokkal több rétegben kell átgondolni, mint hogy a kékhez jól megy-e a sárga.”

Rékának pedig (aki art directorként tulajdonképpen Petra jobbkeze volt) amúgy is ez a korszak az egyik kedvence, meg a hetvenes évek.

Gyárfás Dorka videócseten interjúzik Hársfalvi Rékával

Minden a történetet szolgálja

Mindketten először dolgoztak a rendezővel, Fazakas Péterrel, és az operatőrrel Nagy Andrással – egymással viszont már sokszor. A látványcsapat általában úgy épül fel, hogy a csúcsán helyezkedik el a látványtervező (ezt a pozíciót töltötte be Vinnai Petra), aki kitalálja és megalkotja a koncepciót, az ő végrehajtó embere az art director (ebben az esetben Hársfalvi Réka), aki közvetít a különböző részlegek között, és hozzájuk tartozik még az építészet (ők építik a díszleteket), a berendezőcsapat (akik a bútorokért, kellékekért felelnek), a „greenes csapat” (akik a növényeket hozzák), és a technika.

Hársfalvi Réka (balra) és Vinnai Petra munka közben

A munkafolyamatot pedig Petra így írja le: „A rendező, operatőr és a látványtervező még az előkészítés kezdetén egyeztet arról, hogy ki mit gondol a filmről, a scriptről, és a képi világról, ami később kiindulópont számomra a helyszínek keresése, megtalálása, és a díszletek tervezése során. Péterrel először referenciafilmek alapján kezdtünk el beszélgetni: hozott ő is, és én is olyan filmeket, amiknek a hangulatát érdekesnek találtuk, vagy egy-egy vonását követendőnek, esetleg épp hogy erős ellenpéldának. Ezeknek a beszélgetéseknek fontos része a rendező szubjektív karakterelemzése: hogy ő mit gondol az egyes szereplőkről azon túl, amit kiolvashatunk a forgatókönyvből. Ugyanis

egy filmben a látvány, vagyis a díszletek mesélik el nonverbálisan azokat az információkat, finomságokat, amiket a narrációból vagy a dialógusokból nem tudna meg a néző.”

Réka pedig hozzáfűzi: „A koncepció központi eleme itt az volt, hogy egy modern, friss világot teremtsünk, elkerülve a szocializmus komorságát, koszos-poros légkörét, ugyanakkor elutasítottuk a retróban tetszelgő irányvonalat is. Ami számunkra az igazi kihívást jelentette, hogy hozzuk párhuzamba a hatvanas évek felvilágosultabb szellemiségét azzal a lefojtott, hazugságokkal átszőtt, önmagát is állandó megfigyelés alatt tartó világgal, ami a titkosszolgálatok munkáját jellemezte” – ne felejtsük el ugyanis, hogy A játszma egy kémfilm, aminek a történetét senki nem árulja el, hétpecsétes titok marad a bemutatóig. Csak annyit tudhatunk, hogy a kilenc évvel korábbi A vizsga folytatása, többségében ugyanazokkal a szereplőkkel. 

Összeszedni a puzzle-darabkákat

A munka aztán egy széles körű kutatással folytatódott, ahol sok minden jelentett inspirációt számukra: például két eredeti hatvanas évekbeli magyar kémfilm, a Foto Háber és a Fény a redőny mögött, de a kicsit későbbi korszakból származó tévéműsor, a Táncdalfesztivál is, és persze a Fortepan millió felvétele, illetve egy nemrég Magyarországon forgatott hollywoodi kémfilm, a Vörös veréb is. Mivel a kutatómunka a Covid időszakába is belenyúlt, így könyvtárba kevésbé tudtak járni, de a MOME könyvtárába azért bejutottak, ahol szintén volt miből inspirálódni a korszak formavilágát illetően. De Réka és Petra mellett ugyanígy elvégzi a maga kutatómunkáját a berendező- és az építészcsapat is, ők nagy segítségükre voltak a bútor- és tárgykultúra kialakításában. 

Ezután készítettek úgynevezett mood boardokat (vagyis hangulatterveket) a rendező számára a lehetséges színekről, referenciabútorokról, kiegészítőkről stb. – mindazokról a tárgyakról, amik szerintük jól közvetítik az adott kort és történetet. 

„A színeket illetően volt egy érzetünk arról, hogy melyik karakterekhez, főbb helyszínekhez melyik színpár lenne a legkifejezőbb – folytatja Petra. – Például számomra a szürkés fakókék a naranccsal párosítva egy hidegebb, számítóbb hangulatot jelentett, míg a melegzöld némi világosbarnával otthonosabb légkört írt le. Viszont nem akartunk erőltetett színkódolást, ami minden díszletnél dominánsan megjelent volna. Ki kell emelnem, hogy

az összhatás attól lett igazán ütős és szexi, hogy a jelmeztervezővel, Kemenesi Tündével fantasztikus összhangban tudtuk a díszletet és a szereplők ruháit összeválogatni.”

A hangulattervek elfogadása után készül egy már kidolgozott látványterv, aztán pedig elkezdődik a hajtóvadászat, hogy mit lehet a tervezett tárgyakból fellelni és beszerezni. A költségvetéstől függ, hogy mely tárgyakat tudják megvásárolni, esetleg legyártatni, vagy bérelni, de például a Tátra utcában látható újságosbódé és telefonfülke eredeti fotók alapján, kissé átalakítva most készült. Ezen a helyszínen Réka a grafikuscsapat munkáját emelné még ki, ők minden egyes cégért, feliratot, hirdetést maguk készítettek, de még az újságokat is, amik az újságosbódéban „kaphatók”, vagy a telefonkönyvet a fülkében. Sok-sok olyan apró tárgyat is, amik csak egy villanásra jelennek meg a képen, ha egyáltalán.

A cél azonban az, hogy minél több tárgyat lehessen kölcsönözni, már csak költségtakarékosságból is. A berendezőnek, Tápai Misinek saját raktára van, de ilyenkor a webáruházakat és a retróbútor- és dizájnboltokat is „bejárják”, illetve ismernek olyan gyűjtőket is, akik egy-egy tárgyra, például telefon- vagy rádiókészülékekre szakosodtak, és ezeket lehet is tőlük bérelni. A megvásárolt tárgyak pedig később, a forgatás végeztével a Mafilm raktárába kerülnek.

Volt is, nincs is 

Réka itt felhívja a figyelmet egy fontos dologra:

„Egy díszlet akkor lesz hiteles, ha nem minden eleme származik ugyanabból a korszakból, tehát nem egy kirakatberendezés, hanem vannak benne tárgyak, amiket a tulajdonos (tehát a film egyik figurája) megörökölt, vagy már régóta használ.

Ennek érdekében nagy súlyt fektetünk a díszletelemek öregítésére, még olyan apró jelzések esetében is, mint például, hogy a villanykapcsoló körül koszos legyen a fal – mert ezektől érezzük lakottnak a lakást. És nagyon fontos az is, hogy minden helyiségben legyen egy-egy olyan tárgy, ami kiemelkedik és egyértelműen közöl egy érzetet vagy gondolatot – ezek azok, amik majd szemet szúrnak a nézőnek. Valamint hero tárgynak hívjuk azokat a kellékeket, amiket a forgatókönyv is külön megemlít.”

A játszma forgatása végül legalább húsz helyszínen zajlott, ezek között volt több lakás-, iroda- és utcarészlet is. Réka kedvence a Dávid Ferenc utcai lakás volt, mert itt kezdődtek a felvételek, és jó érzés volt látni, ahogy megelevenedett a munkájuk. Egyébként azt mondja, forgatás közben ritkán szokott meghatódni azon, hogy milyen jól sikerült egy-egy helyszín, mert a szeme inkább a hibákat keresi, az agya pedig a problémamegoldásra áll rá. A kész film megtekintésekor jön inkább az az öröm, hogy ezt megcsinálták, és jól sikerült.

Általában amíg az egyik helyszínen forgatnak, a következőn már zajlik az előkészítés (tehát a helyszín berendezése), egy másikon pedig (ami már „lejátszott”) a bontás. A játszma esetében a legtöbb munkát egy Völgy utcai villalakás jelentette, ahol a látványcsapat nagy szabadságot kapott, mert nem lakott benne senki, így a falakat is mozgathatták – jóformán átalakították a tér struktúráját. Itt maradtak a legtöbbet forgatni, összesen egy hetet – de azt nem árulhatják el, kinek a lakásaként jelenik majd meg a filmben. (Azért szerintem ki lehet találni…)

Nagyobb károk szerencsére nem történtek a felvételek idején, legfeljebb kisebb sérülések, de Réka azt mondja, a színészeket nem kérik meg arra, hogy vigyázzanak a körülöttük lévő tárgyakra, mert azok értékek, hiszen az a dolguk, hogy otthonosan érezzék magukat köztük. És hogy ez mennyire sikerült, és a sok-sok munka, amit belefektettek, a vásznon milyen eredményt szült, az csak sokára derül ki, legkorábban is 2021 őszén. Addigra mindketten (Réka és Petra is) már sok más munkán is túl lesznek. (Illetve Petra nem biztos, mert ő épp most lett édesanya, a forgatás után.) 

„Hosszú ideig tartott megtanulni, hogy amíg mi elképesztő energiákat fektetünk minden egyes helyszínbe, sőt minden egyes részletbe is, addig lesz köztük olyan, ami csak egy-két másodpercig látszik a vásznon, vagy akár egyáltalán nem kerül be a filmbe

– mondja Réka arról, milyen érzés megválni attól, amit létrehoztak. – De még ennél is nehezebb volt megtanulnom a bontási munkákat elfogadni. Az első alkalommal még megszakadt a szívem, amikor a forgatás végeztével villámtempóban bomlott szét és tűnt el az, amibe mi hetek munkáját fektettük. Aztán az ember megtanul ezzel együtt élni.” 

Szerencsére a film egy olyan műfaj, ami az örökkévalóságnak készül, úgyhogy ha fizikai valójukban a díszletek megsemmisülnek is, a történet, amit szolgáltak, még hosszú ideig velünk marad. Olykor épp egy-egy kép vagy látvány esszenciájában. 

Gyárfás Dorka