Iliás-Nagy Katalin: Megvetett Mesehősnők Klubja (novella)

–

 – Ezennel megnyitom az Anonim Megvetett Mesehősnők soron következő találkozóját. Ki szeretné kezdeni? Mondjuk te ott, a tükörrel?

– Igen. Üdvözlök mindenkit. A nevem… mindegy. Azért vagyok itt, mert… Az elmúlt néhány évben annyi harag gyűlt fel bennem, hogy ez végül egy szörnyű tettre sarkalt. Néhányan már ismeritek a történetemet.

– Igen, köszönjük a bizalmadat. 

– De azt is tudnotok kell, hogy nem voltam ám mindig ilyen… ilyen rossz és hiú. Igen, azt mondják, hiú vagyok, hogy túl sokat foglalkozom a külsőmmel. Mintha ez bizony csak és kizárólag az én hibám volna, és nem ez a kor és társadalom tett volna ilyenné. Kérem, én áldozat vagyok!

– Semmi baj. Folytasd, tudod, itt biztonságban vagy.

– Nekem mindig azt mondták, hogy nem baj, ha nem vagyok okos, a lényeg, hogy szép legyek. Meg hogy a kislányoknak ezt meg azt nem illik csinálnia. És hogy én mennyire bájos vagyok. Elhittem. Elhittem, és csak ezzel foglalkoztam. Állást nem vállaltam, karriert nem építettem. Azt mondták, elég, ha jól házasodom. És minden tőlem telhetőt meg is tettem ezért.

Az első férjem egy daliás herceg volt. De, mint a hercegek általában, ő is állandóan a kalandokat kereste. Végül egy sárkány gyomrában végezte. A második egy trón várományosa volt, nem meglepő módon megmérgezték. Aztán jött az agg király. De ő meg nem akart több utódot. Meg amúgy is, állandóan az exnejét siratta.

Folyton azon kaptam, hogy az egykori kedves királynéja portréját nézegeti. És őt látta a lányában is. Tiszta anyja ez a gyerek, mondogatta. A gyerek pedig ifjú volt és gyönyörű. Tudjátok, milyen rohadt érzés volt, hogy amikor én hervadni kezdtem, a kis csitri szépsége épp akkor borult virágba? Ahányszor tükörbe néztem, azzal szembesültem, hogy elvesztegettem az életem, nem értem el semmit, neki viszont még annyi lehetősége van! Igen, azt akartam, hogy ne legyen a közelemben, hogy ne kelljen nap mint nap a saját kudarcommal szembesülnöm. Hiszen mit tartogat még nekem az élet? Semmit!

– Azért megbízni a vadászt, hogy vágja ki a szívét, kicsit talán erős volt.

– Igaz. Hibáztam. Tudjátok, annyi mindent összeolvas manapság az ember. Hogy az orrszarvúagyar a jó, meg a medveepe, meg a szűz lányok vére. Hogy majd attól visszanyerem a fiatalságomat és a szépségemet. Nem voltam önmagam. Az algoritmus tehet róla! Összezavart. De végül megbántam, és lefújtam az egészet.

Az almát csak kedvességből adtam oda a lánynak, a franc se gondolta, hogy manapság annyi vegyszer van a gyümölcsökben, hogy ennyire rosszul lesz tőle.

– Ne feledd, ha a gyógyulás útjára akarsz lépni, akkor vállalnod kell a tetteid következményét. Őszintének kell lenned magaddal.

– Igaz, igaz. Nem akartam, hogy meghaljon, csak azt akartam, hogy egy kis hascsikarása legyen. De olyan kis béna volt, hogy félrenyelte.

– Ne ostorozd magad, végül is a herceg megmentette. Ami volt, elmúlt. A feladatod a következő. Mindennap állj a tükör elé, és mondd ki hangosan: erős vagyok, szeretem magam, képes vagyok a változásra. Legközelebb ismét veled kezdünk. Ki a következő?

– Majd én!

– Rendben, tessék.

– Én csak egy anya vagyok. És egy anya mindig a saját gyerekei érdekeit tartja szem előtt, nem igaz? Tényleg olyan nagy bűn, hogy azt akartam, boldoguljanak? Bevallom, megesett, hogy ártottam a mostohalányomnak. Tudom, nem szép dolog, de a vér kötelez. Megszoktam, hogy nem válogathatok az eszközökben. Egyedül neveltem fel a lányaimat, amíg az a szemét apjuk a cselédekkel dorbézolt. És még a végén ő hagyott el engem! Hallatlan! Az új uram befogadott a két gyerekkel. Jó ember volt, leljen békét az Óperenciás-tengeren is túl. És a lánya! Maga a megtestesült szépség. Állandóan jártak hozzá a suhancok, nem győztem elkergetni őket. Hozzá képest az én lányaim… hát nem vagyok vak, nagyon jól látom, milyenek! De nem hagyhattam, hogy a nyakamon maradjanak. Tudtam, hogy a kis árvának előbb-utóbb úgyis akad egy gazdag, jóképű udvarlója. Az enyéimnek viszont egyengetni kell az útjukat. Mert nemcsak hogy nem szépek… na, hogy mondjam… nem is a legélesebb kések a fiókban.

Képesek voltak levágni a saját lábujjukat, hogy beleférjenek egy cipellőbe! Aminek nem is volt meg a párja! Ahelyett, hogy kértek volna egy számmal nagyobbat!

– Mi lett a nevelt lányoddal?

– Nem nagy ügy, adtam neki feladatokat, lencseválogatást, ilyesmit. Csak hogy lefoglalja magát, és ne állandóan a pasikkal foglalkozzon. Jobb lett volna, ha hagyom, hogy egyedül bulizzon az éjszakában? És még én voltam a gonosz! Pedig akkor már három gyerekről kellett egyedül gondoskodnom! Aztán belibbent a tündéri szingli nagynénje, és learatta a babérokat. No hiszen!

– Teljesen igazad van. Nehéz az egyedülálló szülőknek. Azt tanácsolom, hogy reggel, felkelés előtt mindig emlékeztesd magad: független, erős nő vagyok, a lányaimnak is azzá kell válniuk, nem vagyok felelős a sorsuk alakulásáért.

– Köszönöm.

– Következő? Te ott, az akváriumban! Veled mi a helyzet?

– Én csak segítettem azon a szerencsétlen kislányon, megadtam neki, amire vágyott. Oké, hát megvolt az ára, de mit adnak manapság ingyen? Nem akart ő mást, csak lábakat. Na persze. Meg felmenni a felszínre, meg elcsábítani a herceget. Mégis mindenki őt sajnálta, merthogy hátrányos helyzetű. És velem mi lesz? A plus size kit érdekel? És a hajam is milyen! Vörös hajat kértem, erre ez a borzadály lett belőle. A fodrász azt mondta, hogy biztos a sós tengervíz miatt.

– Érti bárki is, hogy mit beszél ez a nő az akváriumban?

– Én nem.

– Én sem.

– Akkor haladjunk. Veled mi a helyzet, öreganyó? 

– Látjátok? Nekem pont ez a bajom! Leöregasszonyoztok! Negyven felett már emberszámba se veszik a nőket. Nem is ember, ugye, csak asszony! Azzal meg egyenesen nem tudnak mit kezdeni, ha okos, független, és nem felel meg a sztereotípiáknak. Ezért is választottam az offgrid életmódot, és költöztem ki az erdőbe. Teszek a társadalmi elvárásokra! Mindentől és mindenkitől távol, független életre rendezkedtem be. Szerintetek hagyták? Hát persze hogy nem.

Két kis kölyök jött oda zargatni. Nekiálltak lebontani a kerítésemet, meg szétszedni a házamat, merthogy mézeskalácsból van, ők meg éhesek. Kergettem volna el őket? Akkor meg megkaptam volna, hogy milyen ember az ilyen, aki csak úgy hagyja a gyerekeket tovább kóborolni. És ha elüti őket egy autó?

Vagy megriadnak a tűzijátéktól, és elszaladnak? Betettem őket a ketrecbe, csak amíg kiplakátolom a környéken, hogy elveszett gyerekek a szüleiket keresik. Hagytam volna, hogy felzabálják az egész házamat? Közeleg a tél! Aztán mi volt a hála? Belöktek a kemencébe! Úgy kellett kirágnom magam onnan… még szerencse, hogy az is mézeskalács volt. Viszont azóta rettegek a sötét, szűk helyektől, édességre pedig ránézni sem tudok… És veled, mi a helyzet? 

– Szóra sem érdemes. Főszerepet akartam a történetben, de végül minden jelenetemet kivágták. Csak a cipőm látszott ki a ház alól. Merthogy a tornádó felkapta a házat… mekkora hülyeség! Ki írta ezt a forgatókönyvet? Végül helyettem az az együgyű kiscsaj vitte a prímet. Komolyan, még az utat is sárgára kellett neki festeni, hogy ne tévedjen el a díszletek között! De nem is akarok beszélni róla. Valaki még? Senki? Jól van, akkor a mai ülést ezennel berekesztem. Ügyesek voltatok. Találkozunk egy hónap múlva. Jön egy új tag is bemutatkozni. Igazából nem sokat tudok róla, még azt sem, hogy ember-e, de állítólag marha nagy a szeme, és előszeretettel bújik idős nők ruhájába. Megnézzük, és megszavazzuk, hogy befér-e közénk.

Addig is, ne feledjétek, nővéreim: szabadság, egyenlőség, sisterhood! 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / GeorgePeters

Iliás-Nagy Katalin