Jón Kalman Stefánsson: Nem ismerheted önmagad vagy a hazádat, amíg nem ismered a világot

–

Gyárfás Dorka/WMN: Hadd kezdjem egy vallomással: azért szeretem a könyveit, mert egyrészt így minden alkalommal kicsit visszautazhatok Izlandra, ahol egyszer jártam, másrészt elmerülhetek egy olyan világban, ahol csak az emberi viszonyok és érzelmek léteznek, mintha nem venne körül minket politika, korszellem, külső nyomások. Mi, itt Közép-Európában folyton abban a narratívában élünk, amit a körülöttünk lévő világ – főként a politika – ránk kényszerít, míg az ön könyveiből úgy tűnik, Izlandon csak a természet adja az emberi kapcsolatok hátterét. Ez csak az ön szemüvegén keresztül van így, vagy a valóságban is?

Jón Kalman Stefánsson: Valószínűleg mindkettő, részben belőlem fakad, részben meg a helyzetünkből.

Önök más országoktól és népektől körülvéve élnek, a magyar történelem tele van olyan királyokkal és császárokkal, akik több hatalmat, nagyobb területet akartak szerezni, emiatt állandóan háborúba keveredtek. Az itt élő embereknek nem is volt lehetőségük kimaradni ebből.

Izland története azonban gyökeresen más, hiszen csak az óceán vesz körbe minket. Amikor fiatalon a történelmünket tanultam, ezt még negatívumnak éltem meg, rossz értelemben vett elszigeteltségnek, ami megnehezítette az életet. Később azonban megértettem, hogy van ennek pozitív oldala is, és talán ez erősebb: így mi sosem kerültünk háborúba. Polgárháború is utoljára a XIII. században dúlt nálunk, aztán a XV–XVI. századig volt még egy kis hadseregünk, de az utóbbi ötszáz évben nem háborúztunk senkivel. Ez olyan áldás, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. És emiatt, meg azért is, mert olyan kevesen vagyunk, több terünk marad a privát történeteinkre. Ez számunkra olyan természetes, hogy nem is gondolunk rá.

A másik dolog, hogy ha egy szigetről származol, az meghatározza az egész életszemléletedet.

Ez még azokkal az olaszokkal is összeköt engem, akik Szardíniáról vagy Szicíliából jönnek, mert ugyanabból a perspektívából tekintünk a világra. Úgyhogy ezek mélyen meghatározó dolgok: hogy izolálódtunk, kevesen vagyunk, egy szigeten élünk. Magyarország mélyen be van ágyazódva mindenbe, ami körülötte létezik, és ez annyira más lehet.

Gy. D./WMN: Hát, igen, de mi nemcsak a körülöttünk lévő világgal állunk egyfolytában bonyolult viszonyban, hanem az országon belül is állandó a konfliktus, a széthúzás. Most persze mondhatjuk, hogy a szétszakítottság már nemcsak ránk jellemző, mert az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában is felütötte a fejét, de Izlandon mintha ez sem létezne.

J. K. S.: Nálunk egyszerűen lehetetlen, hogy egy véres forradalom törjön ki, ahol, mondjuk, autókat gyújtanak fel. Mert ha valaki fel akarná gyújtani egy másik ember autóját, simán előfordulhat, hogy az az unokatestvéréé lenne. 

Gy. D./WMN: És a vidék és város között sincs önöknél szakadék? Mert a könyveiből úgy érzem, hogy bár nagyon más Reykjavíkból származni, mint egy tanyáról, de a szokásos urbánus–népi ellentét nem jelenik meg benne.

J. K. S.: Ez a fajta szembeállítás nagyon káros, és látom, hogy a populista politikusok mindenütt ráerősítenek, mert abból nyerik a hatalmukat, hogy félelmet keltenek az emberekben a másik iránt. A vidéki emberek gyakran elszigeteltek is, ezért nem jut el hozzájuk minden információ, könnyű tehát bennük félelmet ébreszteni bármilyen változással szemben. Aki pedig fél a változástól – legyen az ember vagy egy egész társadalom –, az megreked egy állapotban. És ha megreked, akkor lassan kiszárad, elsorvad.

Ahol félnek a változástól, ott a kreativitás sem kap teret. Sajnos ez történik most egy csomó helyen, például Nagy-Britanniában vagy önöknél is.

Ha hagyják a kormányukat, hogy minél zártabbá tegye az országot, attól a népük csak még jobban fog szenvedni, és évtizedek kellenek majd ahhoz, hogy újra erőre kapjon.

Gy. D./WMN: Izlandon az elszigeteltség miért nem von magával félelmet a változástól?

J. K. S.: Mert nálunk ez inkább az elvágyódást váltja ki – ez az első, amit megtanulsz. Mivel mindentől távol esünk, ezért kíváncsiak leszünk arra, mi van a szigeten túl. Van erre egy izlandi szó: a sigla, ami azt jelenti, hogy aki elvitorlázott, elhajózott, és azt értjük rajta, aki már világot látott. Ez egy nagyon pozitív kifejezés nálunk. Mi úgy tartjuk, hogy nem ismerheted önmagad, és nem ismerheted a hazádat, amíg nem ismered meg a világot. Ez a szemlélet nagyon mélyen gyökerezik bennünk.

Persze, nálunk is vannak populista politikusok, és van rájuk fogadókészség is (elsősorban vidéken, de azért a fővárosban is), létrehoztak egy bevándorlóellenes pártot is, amelyik az újonnan érkezőkben fenyegetést lát. De számomra ez nettó hülyeség, mert az én szememben a világ épp a sokszínűségétől gyönyörű. Ha mindenki egyforma lenne, meghalnánk az unalomtól, és soha semmi új nem történne. Ezért a bevándorlók érkezése számomra csak gazdagítja a társadalmunkat, a kultúránkat, és végső soron téged és engem is. Olyan egyszerű ez, és annyira szomorú, hogy vannak, akik nem látják.

Gy. D./WMN: Ezért írta bele az új regényébe egy szír menekült alakját?

J. K. S.: Amikor a regényemet írom, nem tervezek előre, nem készülök ilyen vagy olyan karakterekkel. Csak belépek egy világba, ami önmagát tárja fel előttem. Szóval nem határoztam el előre, hogy lesz egy szír menekült karakter a történetben, hanem csak valahogy belecsusszant, és amikor megérkezett, akkor nyilvánvaló volt, hogy hatással lesz a környezetére, hiszen olyanokhoz érkezett, akik még Izlandon belül is elkülönülten élnek, és számukra egy új ember megjelenése megtermékenyítő hatású. Már amikor egy külföldit hallasz izlandiul beszélni a maga tört izlandiságával, az is új rálátást ad magadra. 

Gy.D./WMN: Úgy tűnik, mintha ön otthon lenne mindenütt: a tanyán élő vidékiek, a reykjavíki urbánusok, és a világlátott kozmopoliták között is.

J.K.S.: Én már hatéves koromtól egészen húszéves koromig minden nyarat vidéken töltöttem, ezért mindig vágyódtam a faluba, és fiatalkoromban azt sem tudtam, milyen a nyár a városban. Ezért ma nagyon hálás vagyok. Mostanában egyre inkább hiányzik nekem a vidék, mert a városban élek, de szeretem azt is.

Gy. D./WMN: És nem engedhet meg magának egy nyaralót vidéken?

J. K. S.: Inkább arról van szó, hogy ha van egy házad vidéken is, azzal mindig van teendő. Ezért inkább egy barátom házába szoktunk elvonulni a feleségemmel. Pár hete is elutaztunk oda, és tudja, ott teljes sötétség van télen, és hatalmas csillagos ég borul az emberre. Ha felnézel az égre, eltölt a végtelenség érzése. Ahogy nemrég ott álltunk, egyszer csak megjelent az északi fény, és lassan betöltötte az egész égboltot. Elképesztő volt. Ha az ember egyszer átéli ezt, már úgy érzi, hogy nem élt hiába.

De a kérdésére visszatérve: igen, én mindenütt otthon érzem magam. Szeretem, ha nincsenek körülöttem emberek, csak én meg a természet, de szeretek kávézókban is ücsörögni a városban, ahol figyelhetem a többieket, és töprenghetek a történeteiken. Minden emberben van egy történet és valami költészet. 

Gy. D./WMN: Akkor a kávézókban ihletet kap?

J. K. S.: Egyszerre inspirál és tölt el hálával, ha látom, mennyifélék vagyunk, hogy a város mennyire élő, eleven szövet, ugyanakkor szomorúvá is tesz, hogy az emberek csak jönnek-mennek, és nem tudom a történetüket.

Gy. D./WMN: Így legalább kitalálhatja maga!

J. K. S.: Hát igen, de csak két kezem van és egy tollam. De azért igyekszem…

Gy. D./WMN: Mesélne arról, hogyan ír? A vidéki elvonulás például nem segíti abban, hogy csak a szövegre koncentráljon?

J. K. S.: Tulajdonképpen mindegy, hol vagyok, bárhol tudok írni. 

Gy. D./WMN: Még utazás közben is? Például, amíg itt van, Budapesten?

J. K. S.: Igen. Nyilván itt kevesebb időm jut, rá, mert be van osztva minden napom. De ahogy mondja, vidékre is szoktam utazni 2-3 hétre, mert akkor megszabadulok minden egyéb kötelezettségemtől és feladattól, és csak az írásra koncentrálhatok minden időmben. De nem azért megyek, mert ott jobban tudok írni, hanem mert szükségem van rá, hogy időnként elvonuljak. Hatalmas luxus, hogy van rá lehetőségem, mert Izlandon gyönyörű a természet.

Gy. D./WMN: Hát, az biztos. És amikor belemerült ebbe az új történetbe, a Hiányod maga a sötétségbe – és ahogy mondja, nem előre kitalálta, hanem felfedezte –, akkor mi volt a kiindulópontja? A főhős, aki nem emlékszik semmire, tehát amnéziás, vagy inkább az, hogy most a szerelemről és a szexualitásról akar mesélni?

J. K. S.: Mivel valahol el kell kezdeni minden történetet, ezért általában egy-két szereplőjét előre elképzelem, és írok hozzájuk egy háttértörténetet, amit aztán többnyire kidobok, nem használok többet. És amint belendülök, egyszer csak felbukkannak új karakterek, új történetek, amiknek azelőtt nem voltam tudatában – de ez nagyon fontos, mert a történetet nem irányíthatja a színtiszta logika, akkor nem lesz jó. Ha előre tervezel, akkor hol marad a meglepetés? Nekem nagyon megfelel, hogy viszonylag kevés kontrollom van a történet felett, és inkább csak sodródom az árral.

Ebben az esetben most csak annyit tudtam, hogy van egy ember, a főhős, aki nem emlékszik semmire. De nem tudtam, hogy miért nem. Azt tudtam csak, hol fog felbukkanni – azon a vidéken, ahol a gyerekkori nyarakat töltöttem –, de ezen túl semmit. Valami elképzelésem mintha lett volna arról, miért ott van épp (erre már nem emlékszem pontosan), de nem volt meg egészen ez sem, úgyhogy amikor megérkezik a regény elején, akkor vele együtt fedezem fel a környéket, és vele együtt érnek meglepetések.

Gy. D./WMN: Az amnéziáról sem végzett kutatásokat? Nem beszélt senkivel, akinek emlékezetkiesése lett volna?

J. K. S.: Nem, mert ha író vagy, akkor három rétegen dolgozol. Először is ott vagy te, a saját agyad, emlékeid, gondolkodásod. Aztán van a regénynek egy narrátora, és a regénynek is van egy rétege – neked pedig mindhármon át kell menned a történetben. Várjon, lefordítom: amikor íróként megalkotok egy karaktert, akkor előbb megírom magamból, aztán a narrátor szemszögéből, aztán beillesztve a regénybe. Szóval amikor megalkottam egy olyan narrátort, akinek nincsenek emlékei, akkor tulajdonképpen kiiktattam egy réteget, egyszerűsítettem a dolgot.

Egyébként szerintem fantasztikus, ha valakinek nincsenek emlékei.

Más kérdés, hogy ez miért eshet meg – egy baleset okozta? Egy átok? Vagy mert valami olyan fájdalmat hordoz, amire nem akar emlékezni? De ez már egy másik történet. 

Gy. D./WMN: Olvasni is szokott, miközben regényt ír? És megválogatja, hogy miket?

J. K. S.: Igen, persze, folyamatosan más regények, zenék és életek hatása alatt állok.

Gy. D./WMN: De nem válogatja meg ilyenkor tudatosabban, milyen hatást enged be?

J. K. S.: Nem. Illetve folyton kíváncsi vagyok az újdonságokra, az új hangokra. Folyamatosan olvasok regényeket és költészetet is, mert a versek olyanok számomra, mint az üzemanyag. Állandó keresésben, kutatásban vagyok, mindenből inspirációt merítek. 

Gy. D./WMN: De úgy tudom, azért a zene az, ami a leginkább inspirálja, a könyve végén egy egész tracklistet tett közzé azokból a számokból, amik bekúsztak a történetbe.

J. K. S.: Igen, tudja, a költészet folyamatosan hat rám, zenét pedig azóta hallgatok, hogy megszülettem. Zene szól a fülemben, amikor futok, amikor autót vezetek, és amikor otthon vagyok. A zene inspiráció, vigasz és társaság számomra – és mindegy, hogy klasszikus, pop vagy rock.

Gy. D./WMN: Mesélte egyszer, hogy írás közben is zenét hallgat, amit bevallom, nagyon nehezen tudok elképzelni. Én képtelen lennék zene mellett írni, nem tudnék a szövegre figyelni tőle.

J. K. S.: Amikor egy regény első változatát írom, akkor én sem tudok zenét hallgatni, és később sem akármit, hanem csak instrumentális zenét. Általában dzsesszt vagy klasszikus zenét hallgatok, ének nélkül. De ez nekem olyan, mintha a természetet hallgatnám – számomra a zene is a természet része.

Gy. D./WMN: Van egy közös vonás bennünk, magyarokban és önökben, izlandiakban: kevesen beszélik a nyelvünket. Amikor tehát azt mesélte, szeret újdonságokat felfedezni, arra is gondolt, hogy keresi külföldi írók munkáit?

J. K. S.: Abszolút!

Gy. D./WMN: Csak mert nemrég találkoztam egy brit íróval, aki egyáltalán nem találkozott még a magyar irodalommal.

J. K. S.: A brit és amerikai írókat csak önmaguk érdeklik, és a könyvpiacuknak csak egy-két százaléka külföldi irodalom – míg a németeknél ötven százalék. Bennünk, és önökben is tombol a kíváncsiság, hogy megismerjék mások kultúráját, ez az angolszászokból hiányzik. Az amerikaiak olyanok, amilyenek, a britek pedig mindig is egocentrikusak voltak, részben azért, mert fényes elszigeteltségben élnek, részben azért, mert valaha a világ urai voltak. És persze azért is, mert a világ nyelve az angol lett, ezért bárhová mennek, ők otthon érezhetik magukat.

Márpedig ha nem vagy rákényszerítve, hogy megtanuld mások nyelvét, akkor ellustulsz. Ez nagyon szomorú.

Mi mindent lefordítunk izlandira – még így sem eleget, szerintem –, úgyhogy nekem is van miből válogatnom, és ha valami mégsem jelenik meg nálunk, akkor elolvasom dánul vagy norvégül. Van még pár nyelv a tarsolyomban, amin olvasok. Mindig is rettentő kíváncsi voltam a világ más tájainak irodalmára.

Gy. D./WMN: És azt hogy tudták elérni, hogy az izlandi kultúra ennyire szexi lett a világban? Nemcsak az irodalmuk, de például a zenéjük vagy a filmjeik is… 

J. K. S.: Erre nincs egyszerű válasz. De biztosan része, hogy az irodalmunk például jelentős múltra tekint vissza. Nekünk nincsenek kastélyaink és katedrálisaink, de vannak sagáink még a XIII. századból, amelyek az egész világirodalom szempontjából mérföldkőnek számítanak. És mi büszkék vagyunk erre. Mivel pedig a nyelvünk és a földünk elszigetelt, ezért felértékelődött. A Bibliát már 1515-ben lefordították izlandira, és onnantól ezen a nyelven zajlottak az istentiszteletek. Azóta tudjuk, hogy a nyelvünk is tesz minket izlandivá.

És mivel kevesen vagyunk egy világtól távoli szigeten, csak az van, amit mi magunk megteremtünk a saját erőnkből, senkire nem számíthatunk.

Úgyhogy megcsináljuk mi magunk, aztán elhisszük, hogy bármire képesek vagyunk.

Ha te itt írni akarsz, vagy zenélni kezdesz, körülnézel, és azonnal látod, hogy vannak, akik ezt nálad jobban csinálják. De Izlandon hiába nézel körül, nincs ott senki, ezért elhiszed, hogy te vagy a legjobb. Ez bátorsággal ruház fel, önbizalmat ad. Úgyhogy csak csinálod és csinálod – és ezáltal tényleg egyre jobb leszel. Az izlandi film például sehol nem volt harminc éve.

Gy. D./WMN: Már meg például több izlandi zeneszerző is bekerült a hollywoodi élvonalba…

J. K. S.: Ennek pedig az lehet a gyökere, hogy nálunk általános iskolában mindenkinek kötelező hangszeren tanulnia. Előbb csak az osztályban, de aztán megvan a lehetőség arra is, hogy bárki különórákra járjon. Persze így sem mindenki jut el komolyabb szintre, de több ezren maradnak, akik zongoráznak, gitároznak, vagy más hangszeren játszanak. Szóval ez egy jó alap arra, hogy valaki zeneileg magasra jusson.

Az irodalomban pedig az segít, hogy van egy állami ösztöndíj, ami húsz-harminc írónak lehetővé teszi, hogy csak írással foglalkozzon. Ugyan nem ad ki egy jó fizetést, de azért elég sokat segít. Mert, ha csak azzal kell foglalkoznod, amiben jó vagy, akkor mindig egyre jobb leszel benne, és erre most minden évben húsz-harminc írónak lehetősége van.

Gy. D./WMN: Ön már egyfajta celeb státuszban van Izlandon?

J. K. S.: Hát, Izland kis ország, úgyhogy viszonylag sokan tudják, ki vagyok.

Gy. D./WMN: Akkor ha sétál Reykjavík utcáin, mindenki megismeri? Ezért is szeret utazni, mert máshol láthatatlan lehet?

J. K. S.: Ugyan sokan megismernek otthon, de ez engem nem igazán zavar, mert általában észre sem veszem, annyira a fejemben élek. Ha lemegyek a boltba vásárolni, nem látom az embereket, annyira elmerülök a gondolataimban. Ezért aztán néha nagyképűnek tartanak, mert előfordul, hogy rám köszönnek, és meg sem hallom. De őszintén szólva, higgyenek, amit akarnak, számomra van előnye annak, hogy ennyire vissza tudok vonulni a fejembe: így íróként ki tudom hozni magamból a legjobbat. Mert ugye, írni egy küzdelmes folyamat, az ember folyamatosan megkérdőjelezi magát, márpedig számomra az egyetlen,

ami számít, hogy elég jó legyen, amit írok. És maximum még az, hogy együtt legyek a családommal, a kutyámmal, a macskámmal, és a barátaimmal. Csak ez számít.

Hogy ezen kívül mások mit gondolnak, az már nem az én gondom.

Gy. D./WMN: Hogy érzi magát, miután befejez egy regényt? Üresnek?

J. K. S.: Először is, nem úgy van az, hogy az ember egyszer csak lecsukja a laptopot, hogy na, kész vagyok. Mert, ha az ember valameddig eljut, akkor elküldi a barátainak a szöveget, kap rá valami visszajelzést, visszatér rá, átírja, így pedig egy regényt szép lassan fejez be az ember. Inkább úgy van ez, hogy egyszer csak azt kezded érezni, hogy már nem tehetsz érte többet, mert a regény bezárult önmagába, és te kint rekedtél. Mintha azt mondaná: már nincs szükségem rád.

Gy. D./WMN: De akkor, gondolom, hirtelen a semmiben találja magát… egy nagy vákuumban.

J. K. S.: Fiatalkoromban még felszabadulásnak éltem meg, mert lett egy-két hetem arra, hogy semmit se csináljak, lógjak a barátokkal vagy moziba járjak. Most viszont már előre félek tőle, mert ha nem írok semmit, akkor nyugtalanná válok. Az írás, az önkifejezés olyan lett számomra, mint a lélegzetvétel. Nem írni maga a szenvedés, egy hatalmas hiányérzet. Ugyanakkor, miután befejeztem egy regényt, még túlságosan kimerült vagyok ahhoz, hogy egy újba kezdjek. Lassan épülök fel belőle annyira, hogy már a következő felé forduljak.

Gy. D./WMN: Alkotói válságba még sosem került? Amikor nem volt semmi ötlete, nem jöttek a szavak? 

J. K. S.: Nem, ez szerencsére eddig elkerült, mindig volt mit írnom. És ha regényt írok, új utakat keresek, mindig másképp akarom csinálni – ebből fakad az is, hogy az új regényem főhősének nincsenek emlékei: gondolhatunk rá istenként vagy ördögként is. Valami újjal akartam kísérletezni.

Gy. D./WMN: Visszamenőleg foglalkozik néha a korábbi könyveivel? Újraolvassa vagy újraértékeli őket? Meg tudja ítélni, melyik sikerült jobban vagy rosszabbul?

J. K. S.: Nem, csak ha valami rákényszerít, hogy átfussam őket, egy új kiadás, vagy szerkesztői kérés. Ilyenkor általában rácsodálkozom, hogy jé, ezt én írtam? És van, hogy egész boldog vagyok tőle. Szeretettel gondolok a könyveimre, ahogy az ember a gyerekeire is szeretettel gondol, és mindegyiknek ugyanúgy megvan a maga karaktere. Időnként pedig emlékeztetnek arra, hol írtam őket, vagy milyen fázisban voltam akkor, de igazán csak az érdekel, amin éppen dolgozom. És mivel annyi izgalmas könyv van a világon, amit szeretnék elolvasni, soha nem pazarolnám az időmet arra, hogy újraolvassam egy korábbi regényemet.

Gy. D./WMN: Most már egy új történetben él? A feje tele van annak a világával? 

J. K. S.: Igen, most is csak a testem van jelen. (nevetünk) De a regénnyel párhuzamosan verseket is írok. Az utazás ilyenkor egy kényes ügy, mert egyrészt úgy érzi az ember: „jaj, nincs kedvem most elutazni, inkább otthon kéne ülnöm írni”, másrészt segíthet (ha nem tart túl sokáig), hogy kicsit eltávolodjam a szövegtől, és frissen tudjak ránézni. Az utazás tud épp annyi új impulzust adni, amitől kicsit másképp tudja folytatni az ember. 

Gy. D./WMN: Akkor már csak egy kérdéssel tartom fel, de ezt is biztos feltették már mások Magyarországon: a Kalman név mit jelent önöknél?

J. K. S.: Ó, igen, amikor először jöttem Magyarországra, és megláttam egy utcanévtáblán, nagyon csodálkoztam. Aztán megtudtam, hogy itt még király is uralkodott ezen a néven. De a Kalman nálunk ír eredetű név, mivel írek voltak az első telepesek Izlandon – a skótok mellett –, és az egyik első izlandi honfoglalót Kalmannak hívták. Sosem gondoltam bele, vajon mi lehet a kapcsolat az ír és a magyar nép között, ha van egy ilyen ősi közös nevünk, mindenesetre Budapest egy külön kis szegletet foglal el a szívemben.

Gy. D./WMN: Igazán? Hányadszorra is van itt? 

J. K. S.: Ötödszörre, de általában csak három-négy napra jövök. Ilyenkor igyekszem időt szakítani arra is, hogy kimenjek futni a Margitszigetre. Van valami ebben a városban, amit nagyon szeretek.

Képek: Benkő M. Fanni / WMN

Gyárfás Dorka