A hatalmi játszma nem cicaharc, akkor sem, ha nők vívják

–

Ha egy ételhez kellene hasonlítanom A kedvenc című filmet – tudom, eleve hülyeségnek tűnik –, akkor valószínűleg egy olyan ínyencfalatot keresnék, ami a konyhaművészet csúcsa, de épp ezáltal nem mindenkinek való. Az ízvilága ugyanis annyira összetett, hogy már-már meghatározhatatlan (habár ismerjük az összetevőit), de még az is homályos, hogy milyen fogásnak való: előétel, főétel vagy desszert. Egyszóval: A kedvenc egy zavarba ejtően komplex, eredeti és mesterien kimunkált film, ami azonban valamilyen rejtélyes oknál fogva mégsem tud kedvenccé válni. De csodálatra méltóvá és tanulságossá mindenképp.

Először is szinte hihetetlen, hogy valós történeten alapszik, pedig tényleg így van. A XVIII. század elején volt Angliának egy olyan női uralkodója (sőt, később már az egyesült Nagy-Britanniának), akiről eddig nemigen hallottuk: Anna királynő. Még az is stimmel, ahogy a filmben nagyjából ábrázolják: ebben az időben, amikor a történet játszódik, már idősebb volt, beteges, elhízott és bizonytalan (elég csak megnézni az aláírását a neten). Férje ekkorra elhalálozott (ahogy összesen tizenhét magzata vagy újszülött gyermeke is, így végül utód nélkül maradt), de még mellette állt állandó társa, Marlborough hercegnője, lánykori nevén Sarah Jennings, aki minden kétséget kizáróan befolyásolta a politikai döntéseit, és jóval több volt, mint testi-lelki jó barát: a szerelme és szeretője volt.

Az is igaz, hogy 1704 táján megjelent az udvarában Sarah Jennings unokatestvére, Abigail Hill, aki rövid idő alatt felmérte az uralkodót övező hatalmi játszmákat, és 1707-re elérte, hogy Marlborough hercegnőjét elűzzék a palotából, hogy őt magát férjhez adják egy nemeshez, de legfőképpen azt, hogy ő váljon a királynő első számú bizalmasává és szeretőjévé. Azaz: teljes győzelmet aratott.

A letűnt történelmi korokból többnyire férfi uralkodók hatalmi küzdelmei maradtak ránk (lásd Shakespeare királydrámáit), vagy ha akadt is egy-egy királynő, aki hosszú távon nyomot hagyott (mint I. Erzsébet, Viktória vagy Nagy Katalin cárnő), ők olyan típusok voltak, akik méhkirálynőként irányítottak egy férfias közeget.

Anna története azért unikális, mert ebben csak mellékszereplők a férfiak, de ugyanúgy a hatalom megszerzéséről, megtartásáról és személyiségromboló hatásáról szól, mint egy klasszikus királydráma. Csak az eszközök mások.

Egy Shakespeare- vagy Marlowe-darabban a férfiak halomra ölik egymást, sőt, egymás utódait is, itt ehhez képest jóval szofisztikáltabb módszerek kerülnek elő. Intrika, hízelgés, szex… és jó, egy kis mérgezés is, de nem halálos. Azon gondolkoztam, miközben néztem, hogy tulajdonképpen ugyanezt a láthattuk a Chicago című musicalben is, ráadásul pont ugyanezekkel a karakterekkel: a tapasztalt, dörzsölt barnával (akit itt Rachel Weisz játszik, a Chicago-filmben meg Catherine Zeta-Jones, és a feltörekvő, mindenkin átgázoló kis szőke, akit itt Emma Stone kelt életre, ott meg Renée Zellweger volt.) Ami pedig ebben a filmben Anna királynő (Olivia Coleman), az ott szimbolikusan maga a hírnév volt, hiszen a népszerűség is hatalom…

Szóval a játszma és a koreográfia örök, csak női változatban eddig főleg akkor került elő, ha a showbiznisz berkein belül kutakodott valaki, mert ott azért gyakoriak a női harcok, lásd az All About Eve című klasszikust, vagy a Viszály című sorozatot. Most meg nagyjából egy időben jött ki két ilyen történelmi dráma is: a másik a híres Stuart Mária-Erzsébet királynő közti rivalizálást dolgozza fel Két királynő címmel.

Pechjére A kedvenc (amit helyesen A kegyencnek kellett volna fordítani, mert így pontos) simán lepipálja, mert jóval több egy tanmesénél. Legalább annyira stílusbravúr.

A kedvencet ugyanis egy iszonyú eredeti fazon rendezte, a görög Yorgos Lanthimos, akinek eddigi filmjei (a Homár, illetve az Egy szent szarvas meggyilkolása) teljesen őrültek voltak, de ahogy Polonius mondja a Hamletben: „volt bennük rendszer”. Most valamennyit visszavett a végletesen abszurd, olykor értelmezhetetlen elbeszélői modorából, és pont annyit hagyott belőle, hogy megfűszerezze vele a történetet, és adjon egy sajátos bukét neki. Bár a két nő közti rivalizálás halálosan komoly, és Anna királynő vívódása, elhagyatottsága is szívbe markoló, az egész mégis végtelenül komikus és észvesztő.

Minden kétélű ebben a filmben: a korhű díszletek és világítás mellé például olyan fekete-fehér jelmezek kerültek, amik csak szabásvonalukban idézik meg a kort, de színükben és anyagukban elemelik egy másik dimenzióba, mintha csak Alice Tükörországában varrták volna őket. Aztán a kor viselkedéskultúrájának is ilyen ambivalens a bemutatása. Az egyik oldalon ott van a megszokott hajbókolás, az udvari hierarchia merev rendszere (amit már sok filmben láttunk), a másikon meg a szexualitásnak egy egészen profán, újszerű ábrázolása: mintha a férfiak kizárólag állatias módon élték volna ki a szexuális vágyaikat, és csak a nőknél társult volna hozzá érzelem. (Nem csoda, hogy ebben a történetben egyetlen nő sem vágyik férfira.)

És ugyanígy kötélen táncol a film a valós érzelmekkel. Mert vannak itt mélyen megélt szenvedélyek: féltékenység, magány, vigasztalás, keserűség, de közben minden olyan nevetséges is, amit a fejezetcímek felerősítenek. Senkit sem lehet igazán komolyan venni, senkiért nem kell izgulni vagy aggódni. Mindenkit hűvös távolságtartással, sőt, felsőbbrendű iróniával szemlélünk – ahogy a rendező megkívánja. 

A színészek pedig parádésan galoppoznak ezen a cérnavékony mezsgyén, ami a lélektani realizmus és a kifigurázás között húzódik. Sosem csúsznak át ripacsériába, de azt sem hagyják, hogy azonosuljunk velük. Ők csak egy intellektuális kalandra hívnak minket.

Ezért mondtam, hogy A kedvenc nem tud a kedvencünkké válni, csak valami úri huncutsággá (a makulátlan szakmai minőség és a hibátlan stílusgyakorlat miatt). Sőt, most már eszembe is jutott, melyik ételhez tudnám hasonlítani: olyan, mint azok a sütemények, amiket a filmben a pompás palota termeinek szélén, a büféasztalon kínálnak. Extravagáns módon néznek ki, ezért képtelenség nekik ellenállni, de amikor beléjük harapunk, a fanyar és savanyú íz úgy keveredik bennük az édessel, hogy inkább kulináris kalandozásnak éli meg őket az ember, mint érzéki gyönyörnek.

Gyárfás Dorka

Képek: Fórum Hungary