–

Találjátok ki, milyen farmerben ülök most az otthoni kanapémon, és pötyögöm be a burjánzó gondolataimat! (Igen, képzeljétek, gondolat-tolulásom lett divat témában.) Naná, hogy skinny jeansben. Ez lett az otthoni farmerem! Az, amelyikben kényelmesen érzem magam, és már nem veszem fel utcára. Agyrém, nem? Pedig milyen messziről indultunk, a skinny jeans meg én, milyen ellenséges, bizalmatlan, gyanakvó pozícióból!   

16 éves voltam, és már éppen eléggé tomboltak a hormonjaim ahhoz, hogy tudjam: a skinny jeanst nem nekem találták ki. Gryllus Dorkáék kertjében ültem egy buliban, és ő persze szűk, sötétszürke farmert viselt (akkor még nem volt külön neve), mert akármit felvehetett. Én csak a bő fazonokban éreztem magam biztonságban. Akkoriban sokszor nézegettem a középkorú (akkor idősnek tűnő) nőket a buszon, és gondolkodtam azon, vajon mikor mond le az ember végleg önmagáról. Mikor érzi azt, hogy már mindegy, hogy néz ki – és miért?!

Voltak dolgok, amiket elhatároztam:

  • hogy sosem fogok otthon papucsot hordani
  • hogy sosem viselek majd magas sarkút
  • és hogy sosem hagyom el magam

Az utóbbi egyébként nem azt jelentette – távolról sem –, hogy mindig követni fogom a divatot, mert ebben a korszakomban még inkább a divat ellen öltözködtem, csak azt, hogy sosem lesz mindegy.

Végtelenül lehangolónak, kis híján világvége állapotnak tűnt, ha valakit már az sem érdekel, miben lép ki a lakásból.

Mondanom sem kell, azóta már hordok papucsot otthon, alkalmanként nem átallok magas sarkút húzni, és kezdem megengedni magamnak, hogy ne mindig érdekeljen, hogy nézek ki. Sosem lettem a divat megszállottja, de hazudnék, ha azt mondanám, nem érdekel, mit diktál épp. Mondjuk, ennek lehet, hogy épp most lett vége. 

Bár sosem hittem volna, de negyven körül mégis eljött az a nap, amikor rájöttem: a skinny jeans talán mégsem az ellenségem. A kilencvenes évek után ugyanis a 2010-es években kapott egy második esélyt a divattól, és vele együtt én is. Annyira megbarátkoztunk, hogy most egy gyászmunkába kell kezdenem, ha tényleg megint elhalálozik (márpedig a bejelentés megtörtént, innentől csak idő kérdése, hogy teljesen kikopjon a látómezőnkből), és előtte még rongyosra hordanom, ami megmaradt. Rá kellett jönnöm ugyanis, hogy a skinny jeansnek még a nem vékony-hosszú lábú lányoknál is van előnye: összetartja, amit rejteget. Ezért jó viselni.

Télen nem engedi be a hideget, tavasszal meg – ami nálam az év legkövérebb évszaka – megkötözi a sonkáimat. Még szép, hogy nem adom csak úgy, könnyű szívvel. 

Különben is, a divat saját magát teszi komolytalanná azzal, hogy mostanában olyan sűrűn csiki-csukizik. Rosszabb, mint a kormány: már nemcsak az igaz, ami tegnap még hazugság volt, hanem minden egyszerre igaz. A skinny jeans halála is úgy kezdődött, hogy először csak bekandikált mellé a boyfriend, a bootcut, a mommy és trapéz. Az volt a duma, hogy azt hordasz, amiben jól érzed magad, nincs többé egy mindent uraló irányzat, csak különféle szubkultúrák vannak. (Azért ha a harminc alattiakat nézted a városban, akkor persze nem volt ilyen diverz a kép, de ki akar még a fiatalokkal versenyezni? Sosem felejtem el, hogy onnan nézve az tűnik a legnevetségesebbnek.)

Szóval az összkép egyszer csak olyan lett, mintha a divat bedobta volna a törölközőt: járjatok, amiben akartok, engem nem érdekel. Hülyítettelek már titeket azzal, hogy magas a derék, aztán lent van a csípőnél, és ha nincs több ötlet, akkor álljon be középre. Szórakázott velünk, hogy fent van a farzseb (vagyis a kerek popsi a menő), aztán lemászott egészen a combtőig (legyen fokhagymasegged, mint a fiúknak), volt már bő szárú, szűk szárú, egyenes, és kőmosott, indigó, szürke – most már válogassatok kedvetekre. Végül – minő felszabadulás – még azt is megengedte: ne erőlködjünk azon, hogy minél vékonyabbnak tűnjünk. A legújabb fazonokban már nem néz ki senki annak, minimum öt optikai kilót pakol az emberre.

Bocsánat, de zsong a fejem, megzavarodtam. Akkor a sziluett már nem számít? Most a kényelem a trendi? Camille Charriere divatinfluenszer szerint a boyfriend-fazon elegánsabb, mint a skinny – azt is újratanuljam, mi az elegancia?

Az anyáink idejében még pontosan lehetett tudni, mi a stájsz. A ’60-as évek divatját nem keverted össze a ’70-es évekével, aztán jött a ’80-as évek válltöméses-popos világa, majd a ’90-es évek T-vonalú pólói és blézerei. Most meg mi van? Kész kupleráj!  

„Szeretettel mindent meg lehet oldani!” – A Bátor Tábor Suliprogramja a beteg gyerekek visszailleszkedését segíti

WMN Life – 2023. május 13. – KAd

A saját 15 évvel ezelőtti gönceimet kellene előkotorni – ha lettem volna olyan előrelátó, hogy megőrzöm őket. De mivel nincsenek lányaim, és gyűlölök felhalmozni, így csak az emlékükkel kell beérnem. Még szerencse, hogy a csípőfarmer alig öt évre került büntibe – ebből még találok egy-két sunyi példányt a szekrény aljában. De az 501-esekért újra egy vagyont kell fizetni, pedig egyszer már túl voltunk ezen.  

És mi van, ha azt mondom, hogy én nem mondok le a skinny jeansről? Látom ám, hogy mások még a fülük botját sem mozgatják, feltűnően ignorálják a hírt. Még van talán egy évem arra, hogy ne tűnjek vércikinek, addigra szétspriccel az infó, és szépen hozzászokunk ahhoz, hogy mindenkin lóg a gatya. És amikor már az utolsó is beadta a derekát, és belakta a trottyos mommy jeansét, akkor jöhet vissza a szűk fazon. Én meg voltam olyan ravasz, hogy ott leszek a trendsetterek között!     

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/  Liudmila Chernetska

Gyárfás Dorka