–

Van egy igen közismert szokásunk nekünk, magyaroknak: megállás nélkül panaszkodunk. Még fel sem tetted a másiknak a „Hogy vagy?” kérdést, máris zúdul rád a sok szomorúság, mely az illetőben örvénylik. Mintha genetikailag képtelenek lennénk észrevenni a szépet. Az élettelit. A vicceset. A vigaszt adó apróságokat. Mindegy, mit, valamit, ami a sopánkodáson, a szürkeségen és a reménytelenségen túl van.

Erwittben megtalálható ez a csodás képesség. Ő nemcsak képes észrevenni ezeket, de meg is mutatja őket nekünk. Nem hagyja, hogy elkeserítse vagy kigúnyolja őt az élet, inkább ő neveti ki.

Nyitott szemmel jár a világban, és felnyitja a mi szemünket is.

Fotói az ajkunkat mosolyra húzzák, a szívünket megdobogtatják. A lelkünket pedig frissre paskolják, mint anya a gyermeke párnáját lefekvéskor.

Elliott 1928-ban született Párizsban orosz szülők gyermekeként. Éltek Milánóban, majd Franciaországon keresztül Amerikába vándoroltak. Kamaszéveit Hollywoodban töltötte, ekkor kezdte el izgatni a fotózás. 1949-ben végigkattintgatta Franciaországot és Olaszországot, később katonaként is sok fényképészeti feladatot vállalt. 1953-ban belépett a Magnum Photo ügynökséghez, és több neves magazin fotósa lett. A hetvenes évektől a filmezés is foglalkoztatta: dokumentumfilmeket és vígjátékokat készített.

A 89 éves művész a mai napig fényképez, fotói különböző magazinokban jelennek meg.

A kiállítás

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A kiállítás terein átbaktatva az volt a benyomásom, hogy olyan formai egybeeséseket, érdekességeket vesz észre, amelyek felett mások könnyedén átsiklanak. Figyelem a fotókat. A régi korok vívmányának számító, bodros füstöt húzó vonat mellett elzötyögő autót, amely modernségével legyőzte sínen közlekedő társát. Vagy a fején a Holdat egyensúlyozó köztéri szobrot. A múzeumi cupidót, mely nyilával pont egy látogató szíve felé céloz. Vagy a „város a városban” érzetét keltő kompozíciót: a száradó ruhák lebegő metropoliszát egy szűk utca résében.

A kiemelt képen látható csókolózó párocskát, melynek meghitt összebújását a visszapillantóból leshetjük meg, és a tükör kerete olyan, mintha egy festményt rámázna be: a boldogság fekete-fehér festményét. Mindegyik fotográfia olyan gyöngéd humorról árulkodik, melynek derűjében kellemes sütkérezni.

Ugyanez elmondható a kutyás képekről is, melyek megtekintése után szinte azonnal rohanna az ember egy kutyamenhelyre, hogy magához vegyen egy ebet. Az ezekből a fotókból fakadó irónia és szeretet azonnal megragadja a nézőt. Az egyik kedvencem volt a póráz végén „levitáló” kutya. Vagy a nagy kutyaláb, csizmás emberi láb, és apró, kalapos minieb egymás melletti idillje. Aztán a boxerkutyáját ringató gazdi, aki pont úgy lett lefotózva, mintha egy kutyafejű ember lenne. Vagy a kutyapulóverben lihegő pöttöm öleb a fekete szandálos lábak mellett. Ez a kis fekete, röntgenszemű kutya pont úgy nézett rám a fotókeretből, mintha teljesen átlátna rajtam.

Párizs, Franciaország, 1989 © Elliott Erwitt Magnum Photos

A kutyás terem másik felén van egy-két szívbe markoló gyerekfotó is, melyeket kétgyerekes anyaként még lélekfacsaróbb volt megnézni. Az autóból kibámuló komoly tekintetű, felnőtt arcú kisfiú, akinek egyik szeménél valamikor egy golyó repesztette meg az üveget, pont olyanformán, mintha valaki most célzott volna a gyermekre. Egy másik szívhez szóló fotó egy kisfiút ábrázol, aki mosolyogva tart egy pisztolyt a fejéhez: a fénykép drámaisága azonnal felkavarja a szemlélőt.

Mindkét fotó úgy mutatja be a gyermeki lét végtelen kiszolgáltatottságát, hogy közben hatalmas szeretettel közelít a kép alanyához, szinte felkarolja, és támaszt nyújt neki.

Pittsburgh, Pennsylvania, USA, 1950 © Elliott Erwitt Magnum Photos

Az utolsó teremben látható néhány tájkép, melyek olyan gálánsan szeletik fel a teret, és értelmezik újra környezetünk tereptárgyait, hogy az ember csodálkozva hümmög a szellemes megoldások kapcsán. A felülről fotózott autópályán Elliott az út szélén elterülő nyilat kapja le úgy, mintha egy óriási kurzor irányulna az aszfalton sétáló emberre. A geometrikus kőhullámmá lényegült erkélyek előtt gubbasztó sirály pedig úgy néz a végtelenbe, mint a régi idők szfinxjei, akik valami rejtett kincset őriznek. Itt található az a múzeumi kép is, ahol a kislány beáll az orgonasípokként növekvő egyiptomi szobrok mellé legkisebb kőalaknak. Ennél a fotónál még a kislány frizurája is tökéletesen autentikusnak tűnik.

Metropolitan Museum of Art, New York, USA, 1988 © Elliott Erwitt Magnum Photos

A kiállítás záróképei is folytatják a világot másnak mutató humor finom vonalvezetését. Jókat kacagtam a fapolc mögött gubbasztó asszony képén, aki előtt a két tök pont úgy van elhelyezve, mintha azok az ő csüngő mellei lennének. Vagy a függöny mögül kikandikáló hölgyön, akit olyan szögben sikerült rögzíteni fehér ruhájában a sötét drapéira előtt, mintha egy fejetlen nő lenne.

Mókás és szívszorító helyeztek tömkelege vár minket, hogyha egy esős nyári napon, amikor épp beltéri programra vágyunk, ellátogatunk a Capa Központba megnézni Elliott Erwitt képeit.

Olyan erős életigenlés árad a fotókból, mely talán erőt ad ahhoz, hogy ne vegyük annyira komolyan a bánatainkat.

Vagy legalábbis úgy keseregjünk miattuk, hogy közben azért fel-felnevetünk.

A kiállítás június 15-től szeptember 10-ig látható

Kiemelt kép: Kalifornia, USA, 1955 © Elliott Erwitt Magnum Photos