–

Miről szól a kamaszkor? Hogy megkérdőjelezel mindent. Neked senki ne mondja meg, mi a helyes, mi a helytelen, mi az érték, mi a bűn, majd te utánajársz és kitalálod. Ez persze veszélyes küldetés. El kell menni hozzá a falig, próbára kell tenni magad és a környezeted. Ez mindig így volt, mindig így lesz. Akkor is, amikor van egy uralkodó értékrend a világban (legyen az akár vallási-, politikai- vagy erkölcsi hitrendszer), meg akkor is, amikor értékválság van, mint ma. A kamaszok dolga, hogy felfedezzék, felfejtsék és felforgassák a világot maguk körül.

Persze félelmetes kívülről nézni, amikor te már túlvagy raja. Félelmetes, mert félted őket. Félelmetes, mert ők viszont nem félnek. Nem tudják még, mitől kéne félniük. Nem tudják még, mi a felelősség. Nem tudják még, hogy egyetlen nap alatt megváltozhat az életük.

A mai magyar kamaszokról forgatott FOMO (Fear of Missing Out) is erről szól, és látszólag a legjobbkor landol a mozikban: épp hasít az Eufória című sorozat a HBO-n, sokan felkapták a fejüket a Z generáció elveszettségére. Máris megnézhetjük, hogy lám, itthon sem könnyebb a helyzet, bár az amerikai még mindig magányosabb, betegebb társadalomnak tűnik. De azért mi sem panaszkodhatunk…

Noha ezek a mozgóképek a tinédzserekről mesélnek, valójában legalább annyira a felnőttekről is, és arról a világról, amit építettünk.

A FOMO főhősei a gimi tizenegyedik és tizenkettedik évfolyamának tanulói. Lilla életét az nehezíti, hogy apja – akivel kettesben él, nyilván egy válást követően – a suli egyik szigorú tanára is egyben. A Falka nevű fiúbanda tagjai számára pedig az a tét, hogy le tudnak-e érettségizni úgy, hogy közben folyamatosan próbára teszik a rendszert: videoblogot forgatnak, aminek küldetése, hogy mindenkiből hülyét csináljanak.

Fotó: Komróczki Dia

A Falka – ha valaki szociálpszichológiai vizsgálat alá vetné – azt a nálunk uralkodó szellemiséget képezi le, hogy „az erősebb kutya baszik”. Vagyis minél érzéketlenebbnek, önzőbbnek, magabiztosabbnak kell hatni, és akkor te kerülsz a piramis csúcsára. Nem kell magyarázni, honnan jön ez az attitűd, ugye, de azért a filmben megjelenik az egyik fiú, Gergő apja, hogy még egyértelműbb legyen. Szóval a Falka négy tagja úgynevezett kihívások elé állítja egymást, amiknek úgy ők maguk, mint ártatlan kívülállók is áldozataivá válnak.

A történet konfliktusához egy olyan házibuli szolgáltatja a keretet, amiben mindannyian jártunk már, így pontosan tudjuk, hogy ott bármi megtörténhet. És jelen esetben meg is történik: Gergő a barátaihoz fűződő megfeleléskényszerből átlépi a saját határait, és mellesleg a társadalmi normákat is.

Azt teszi, amit utoljára gólyatáborokról hallottunk: megerőszakolja az öntudatlan (mert részeg) Lillát. Pedig még tetszett is neki. 

Az esetről persze videót is forgat, különben senki nem hinné el, hogy ennyire bevállalós volt, meg egyébként is, amit nem dokumentálunk, az ma nem létezik, mert nincs rá bizonyíték. Úgyhogy még ki is kell tenni a netre, mert akkor lesz csak igazán értelme. Bár Gergő szíve mélyén ott motoszkál a kétely, hogy ez nincs rendben – legkésőbb azután, hogy Lilla szégyenében elbujdokol, és otthon sem tudják, hová –, de a szűkebb környezete ezt az eredendő morális iránytűt mindenáron igyekszik benne elnyomni.

Felnőttként, de még nem ennyire idős gyerekek szülőjeként gyomorgörccsel nézi az ember Gergő belső útját addig, míg végre képes a szívére hallgatni. Méghozzá épp azért, mert alapvetően nem rossz gyerek, és most dől el, az lesz-e, mert ez valójában döntés kérdése. Az összes külső körülmény és tényező igyekszik az embert összezavarni, már csak azért is, mert a külvilágban is káosz uralkodik (mondom, értékválság), úgysem kaphatod meg a választ onnan, de a zaj csak még inkább megnehezíti, hogy a belső hangodat meghalld.

Az összes felnőtt, aki Gergő és a Falka útjába kerül azon az éjszakán, amikor Lilla keresésére indulnak (no, nem azért, hogy bocsánatot kérjenek tőle, hanem hogy asszisztáljon ahhoz, hogy az esetnek Gergőre nézve ne legyen káros következménye) elég lesújtó látlelet a mai Magyarországon uralkodó zűrzavarról, úgy intellektuális, mint lelki értelemben. És egyben azt is láthatjuk, mi lesz ennek az eredménye: hogyan fognak ránk az utánunk jövők tekinteni.

Ezek a fiatalok – akárcsak az Eufória szereplői – teljesen magukra vannak hagyva, egyedül kell megtalálniuk az életük kereteit, hitrendszerét.

Lesznek köztük, akik áldozattá válnak, mások elkövetővé, de a FOMO azt sugallja, hogy egyik sem könnyebb út a másiknál. A film végére a hamis értékrendet valló, önmagukat becsapó gyerekekre ugyanúgy sajnálattal vegyes borzongással tekintünk, mint az áldozatra, akit viszont lehet tisztelni az egyenes tartásáért. Mindkettejüknek (Lillának és Gergőnek) is egyformán traumát és válaszutat jelent az az éjszaka.

Személy szerint remek választásnak tartom, hogy ez a végtére is #metoo történet kivételesen nem az áldozat szemszögét tárja elénk, hanem az elkövetőjét – de egy olyanét, aki még szinte ártatlanul követi el a bűnét, ezért van esélye az őszinte bocsánatkérésre, vezeklésre és jóvátételre. Van, hogy bűnbe kell esni ahhoz, hogy az ember megtisztuljon, és a helyes irányba állítsa magát. A film végül ezzel az optimista befejezéssel zárul: mindenkit szembesítésre késztetett az eset, semmi sem megy tovább úgy, mint azelőtt.

Pedig a FOMO nem erkölcsi tanmese akar lenni, távol áll tőle a prédikálás. Nagyon is vagány, modern mozi – szembemegy minden sztereotípiával, ami úgy általában a magyar filmhez tapad. Már az első kockáktól kezdve magával ragad a sodrása, a XXI. századi stílusa, a hitelessége. A fiatal szereplői egytől egyig parádésak, még a legkisebb szerepekben is, és nincs különbség a felnőtt, profi színészek játéka és az ő jelenlétük között.

Hartung Attila elsőfilmes rendező és stábja remélhetőleg ugyanolyan elánnal tör be a szakmába, mint amilyen lendülettel ez a film vágtat egészen a végkifejletig, lélegzetvételnyi szünetekkel, de csak azért, hogy rosszul ne legyünk, és a feszültségből időnként felocsúdjunk. Nem emelnék ki senkit a szereposztásból, sem az alkotók közül, mert valódi csapatmunkának tűnik az egész, amiben mindenki a neki való poszton a lehető legjobban teljesít.

Nem szabad a nagy szavakkal dobálózni, és nem érdemes a filmek között rangsort felállítani, de szerintem az utóbbi idők egyik legjobb magyar filmje a FOMO, mert szórakoztató, elgondolkodtató, saját világot teremt, stílusa van, egy percig sem unalmas, rengeteg új tehetséget mutat fel, mert szembesít minket, és végül, mert reményt ad. Mi kellhet még?   

Gyárfás Dorka

Képek: Mozinet

A FOMO-jelenségről Kurucz Adri írt nálunk korábban egy remek cikket, olvasd el ITT.