Most vagy soha!: Úgy néz ki, mint egy film – kritika

–

Unom már, hogy a Most vagy soha kapcsán annak politikai vonatkozásairól beszéljünk, úgyhogy ezt most mellőzni fogom. Így teszek akkor is, ha úgy tűnik, hogy ezzel a magyar filmszakmát árulom el, amelyik joggal érzi magát elnyomva és elhallgattatva, hiszen dacára az utóbbi évtizedek nemzetközi elismertségének vagy hazai kasszasikereinek, őket most nem engedik lehetőséghez, és az eredményeiket lenullázzák.

Helyettük azok csinálhatnak filmeket, akik ideológiailag megfelelnek, és a pártnál jól fekszenek, és hogy van-e bármi közük a filmkészítéshez, értenek-e hozzá, képesek-e egyáltalán rá, az ő esetükben irreleváns kérdés. Megkaphatják akár minden idők legnagyobb magyar költségvetését, több mint hatmilliárd forintot is arra, hogy bontogassák a szárnyaikat, mert ők „jobbról előznek”.

Ezt tehát most átugrom, mert eleget rugóztunk már rajta teljesen hatástalanul (nyilván), mindenki tudja, hogy ilyen világban élünk itt, Magyarországon. De leírni azért muszáj, mert ezért nevezzük kurzusfilmeknek az így született történelmi alkotásokat – teljes joggal. Ha pedig leválasztanánk őket a készülésük körülményeiről, és önmagukban vizsgálnánk őket, akkor a lényegüket tagadnánk meg. Úgyhogy ennyi szót mégis muszáj volt rá vesztegetni.

Hazugság, hazugság

A „Most vagy soha!” tehát kurzusfilm, a jelenlegi politikai hatalom ideológiai közvetítője, pont. Ők pedig a ’48-as forradalom eseményeiben a nyugati elnyomás elleni lázadást látják, tehát nem pusztán a Habsburg-birodalomtól való elszakadás és a nemzeti függetlenedés harcát, hanem a nyugati világgal való szembenállást.

Hogy a szabadságharcot végül azért vesztettük el, mert nemcsak nyugatról, hanem egyszeriben keletről is ránk támadtak, hogy a nyugat akkor összefogott a kelettel (az oroszokkal, ugye), így satuba kerültünk, és hogy Petőfi Sándor végül épp a keleti harcokban (tehát az oroszok keze által) halt meg, most ideológiailag nem kóser állítás (és tény), úgyhogy diszkréten elhallgatják. Én – bevallom – már ezen sem húzom fel magam, bár megértem azokat, akiben indulatokat kelt, de mégis mire számítottak? (Persze attól még hazugsággal ér fel.)

Ugyanaz húzódik mögötte, mint amikor Semmelweis Ignácból, a meg nem értett, tönkretett, megtiport és végül meggyilkolt lángelméből szépfiút csinálnak, aki megnyeri a harcát, és diadalmasan felszabadítja a nőket, miközben az igaz szerelmet is elnyeri.

Hazugság-hazugság, de kellenek a magyar hősök. És számukra a hős olyasvalaki, aki nyer. Az nem hős, aki belepusztul, és még csak nem is kap elégtételt.

Úgyhogy Petőfi Sándor történetének is úgy kell véget érnie, hogy március 15-én a barátaival meghátrálásra késztetik az osztrák hadsereget, tehát bizonyos értelemben legyőzik (legalább ideiglenesen). Ráadásul mindezt pusztán a szenvedélyükkel, személyes meggyőző erejükkel, mert igazuk van és kész, előbb-utóbb mindenki belátja, fegyvert nem is ragadnak hozzá.

És ha van egy ilyen hősünk, aki győz, méghozzá békés eszközökkel az erőszakkal, túlerővel és rossz szándékkal (vagyis az elnyomással) szemben, akkor abból már csak egy lépés szuperhőst csinálni. Nem úgy, hogy emberfeletti képességgel ruházzuk fel, hanem annak révén, hogy benne a hős kezdettől ott van, és mindenki számára nyilvánvaló.

Nem a körülmények teszik hőssé, nem hőssé válik, hanem eleve hős.

Nincs kockázat, nincs dráma

Így lett a Most vagy soha! szuperhősfilm, aminek az archetípusai az elejétől le vannak osztva. A gonosz osztrákok élén egy dörzsölt öreg rókával (Von Lederer Ignác császári-királyi tábornaggyal, akit Lukács Sándor játszik), az általa megbízott gátlástalan bérgyilkossal, Farkasch-sal (akit Horváth Lajos Ottó), az általa megvesztegetett elvtelen banditával, akiben aztán mégis felébred a lelkiismeret (Meyer szerepében Jászberényi Gábor), és a jók oldalán a lánglelkű ifjakkal, élükön a két jó baráttal: a barna Petőfivel (Berettyán Nándor) és a szőke Jókaival (Koltai-Nagy Balázs), illetve a női hűséget és bátorságot jelképező Szendrey Júliával (Mosolygó Sára).

Ezek nem karakterek, nem jellemek, hanem archetípusok, ahogy a szuperhősfilmekben is archetípusok vannak, ami azt jelenti, hogy nincs fejlődési ívük, nincs bennük változás (Meyert kivéve), valóságos monolitok, akiket megismerünk és elfogadunk valamilyennek, és úgy is maradnak.

Viszont ha nincs meg bennük a változás képessége, akkor nincs kockázat és nincs dráma sem, és nincs minek drukkolni. Én ezért nem szeretem, sőt unom a szuperhősfilmeket, de láthatóan ezzel kisebbségben vagyok, hiszen az emberek többségének ma kielégülést nyújtanak. És a Most vagy soha! alkotóinak is, akiknek az ideológiai koncepciójával épp egybevágnak.

A világ fekete-fehér: aki jó, az győz, aki rossz, az veszít, van isten (ha nem említjük, akkor is), mert a világ igazságosan működik.

Fogadjuk el, hogy ez egy érvényes megközelítés, ha egyszer a szuperhősfilmeknél is elfogadjuk. (Már aki… például Martin Scorsese határozottan nem.) De mi a dolga a történetmesélőnek, ha a lapok az első perctől le vannak osztva, és a játék kimenetele garantált? Hát az, hogy a lehető leghatásosabban domborítsa ki az elemeket. Az ilyen filmeknél – amiknek a története sovány és kiszámítható – a hatás maximalizálása a legfőbb cél, és ehhez csak külső eszközöket lehet bevetni, hiszen a belsőt (a tartalom árnyalását és a kockázatot) eleve kiiktatták.

A Most vagy soha! is így tesz. Egyrészt azzal, hogy a kétórás játékidőt szó szerint végigzenéli – így válik a film főszereplőjévé a Gulya Róbert által szerzett zenei aláfestés – másrészt, lekoppintja az összes olyan képi beállítást, ami a hollywoodi szuperprodukciókban már működött, harmadrészt a hőst minden tizedik percben újra meg újra megünnepli klipekkel (bár az egész film egy hosszúra nyúlt klip), a gonoszt meg többször is kinyírja és feléleszti, hogy megint el lehessen buktatni.

Magyarán: önmagát ismétli újra meg újra, csak a helyszínek és az epizódalakok változnak. Na, ezért unom. És a végén már térden állva könyörgök a lezárásért.

Mintha másodszereposztás lenne

De van még egy következménye annak, ha egy filmben archetípusok, és nem karakterek szerepelnek: nincs szükség színészekre. Ilyenkor modellekre van szükség, akik önmagukban (a fizimiskájukban, kisugárzásukban) hordozzák a rájuk osztott sémát, és azt stabilan, erős karizmával képviselik. Mondanom sem kell, hogy a karizmát nem adják ingyen, ahhoz emberileg is hozzá kell tenni valamit. Berettyán Nándor pedig, akinek itt a legkarizmatikusabbnak kellene lennie Petőfiként, ezzel az adottsággal nem rendelkezik. És most nagyon finoman fogalmaztam.

Szerintem nem kérdés, hogy a mai Magyarországon Petőfit ifj. Vidnyánszky Attila tudná a leghitelesebben megidézni, aki külsőre is egészen hasonlít, a tehetsége is világít, és tényleg tűz lobog a szemében. Ez már hat éve is olyan világos volt, hogy akkor el is játszotta Petőfit (vagy egy hozzá megszólalásig hasonló alakot) Sándor Pál Vándorszínészek című filmjében. De mi van, ha Vidnyánszky – aki látványosan távol tartja magát a politikától és az ideológiai vagy kultúrharctól – nem olyan dőre, hogy szerepet vállaljon egy kurzusfilmben, mert pontosan tudja, az mit jelent az ő családi hátterével, és mit tenne a szakmai hitelével. No fucking way – mondja (nyilván ékes magyarsággal), és átengedi a lehetőséget a „fiataloknak”. 

Hát, az elég ciki. Főleg, ha vele tart a legjobb barátja, Vecsei H. Miklós is, aki inkább Semmelweist választotta, és nem Jókait, amely szerep meg őérte kiáltott (és inkább egy valódi filmes alkotót, mint egy ejtőernyős bandát.)

Nem tudom persze, hogy így történt-e, hogy valaha valaki felkérte-e őket a szerepre, de a filmből úgy tűnik, mintha ők lettek volna az első választás, de nekünk már csak a másodszereposztás jutott volna.

Mintha a „Most vagy soha!” alkotói kénytelenek lettek volna beérni egy Vidnyánszky- és egy Vecsei-replikával, amit Berettyán Nándor és Koltai-Nagy Balázs személyében találtak meg. Utánzatok tehát, így minden erőlködésük ellenére is súlytalanok és üresek, még modellnek sem elégségesek, mert ahhoz is kéne valami belső erő.

De ami még jobban fáj, ahogyan Berettyán elszavalja a Nemzeti dalt. Ilyen rosszul, erőtlenül előadni egy olyan filmben, ami erre a versre épül, és a szavalat kellene hogy legyen a lüktető szíve, több mint bűn: hiba. És megbocsáthatatlan mulasztás.

Berettyán alakítása kimerül abban, hogy folyamatosan úgy nyújtja előre a nyakát, ahogyan Petőfi az egyetlen, róla fennmaradt dagerrotípián. Mintha szegénynek becsípődött volna. A többi színész is híján van bármiféle iránytűnek, ami segíthetett volna a szerepalkotásban, így Mosolygó Sára is elveszetten bolyong az akciójelenetek és a rajongó pillantások között, és még az egyébként remek Horváth Lajos Ottó és Jászberényi Gábor is önerőből próbálja menteni az irháját, de csak az igyekezetük marad. Nekik – meg Lukács Sándornak – egyébként legalább van aurájuk. Ha másuk nincs is.

Aztán vannak, akik ripacskodással iparkodnak elfedni a jellemábrázolás hiányosságait: így tesz Fehér Tibor Vasvári Pálként (akiről ezután egyszerűen nem értem, hogyan lett egyáltalán márciusi hős) vagy Nagy Sándor kereskedőként. De nem is csak az a baj, hogy ezek mind egydimenziós figurák, akik minden egyes megnyilvánulásukban ugyanazt az egy-két vonást képviselik, hanem még teljesen logikátlanul is működnek, a tetteik nem fakadnak a faék egyszerűségű jellemükből.

Na de a logikát megint csak nem érdemes számonkérni a Most vagy soha! jelenetein, mert akkor reggelig itt ülhetnék. Hogy az olasz katonák – akiket a császári hadsereg azonnal mozgósított a békés magyar értelmiség leverésére – miért nem élnek végül a hatalmukkal, és sütik el a fegyvert? Hát mert a magyar zászló hasonlít az olaszra, ergo: testvérek vagyunk. Hogy Zichy gróf miért írja alá a 12 pontot helytartóként? Hát mert Petőfi Sándor már nagyon türelmetlenül áll felette. Hogy az osztrák tábornagy miért akarja a lelkes tömeg előtt kinyíratni az épp piedesztálra emelt költőt, hogy aztán még mártírt is csináljon belőle, és ezzel tovább szítsa az indulatokat? Ne firtassuk. És még sorolhatnám. 

Szemfényvesztés

Bármelyik jelenetet piszkálnánk meg, vagy akár csak vonnánk ki belőle a zenét, és hallgatnánk meg az eredeti hanggal, azonnal elhasalna, és kiderülne, hogy nincs jelenet. Ezért gondolom, hogy nem arról van szó, hogy a Most vagy soha! nem színészcentrikus, hanem rendezőcentrikus film (vagyis a képi és hangi eszközökre épít, nem a játékra), hanem egy kudarcos vállalkozás, amit így sikerült megmenteni. Hogy legalább úgy nézzen ki, mint egy film, és aki nem hajlandó rajta elgondolkodni, annak végül is megfeleljen. Erre mondta annak idején a mesterem, Vitray Tamás, hogy „megejtően hasonlít”. 

Pénz, paripa, fegyver, minden a rendelkezésre állt ahhoz, hogy legalább egy szemfényvesztést kihozzanak az ügyből. Azt sikerült is, hála a profi stábnak, amelyik ma már tényleg világszínvonalú látványt tud létrehozni – akár a valóságban, akár CGI-ban. A vállaltan alkalmazott rendező, Lóth Balázs is alkalmas karmesternek bizonyult ehhez, amit, bevallom, nem feltételeztem róla egyetlen korábbi filmje, a Pesti balhé után, de felülmúlta minden várakozásomat. Filmnek néz ki, filmnek látszó mozgókép, amit levezényelt.

De mint tudjuk, nem mind arany, ami fénylik. Scorsese számára nem filmek a franchise-produkciók, számomra nem film a Most vagy soha!, mert a legfontosabb hiányzik belőle: a gondolat. Ötlete sincs arról, milyen emberek voltak, akik a forradalmat kirobbantották, hogy hogyan élték meg az eseményeket, és mivel vették rá a tömegeket arra, hogy mögéjük álljanak. Plakátok sorjáznak két órán keresztül szlogeneket skandáló modellekkel, és indulónak szánt rigmusokkal meg dallamokkal.

Mit akart végül is elmondani? Hogy a forradalom győzött? Egy napra győzött – ez azért nem mindegy. Ha viszont egy napba akarta sűríteni nemcsak a forradalom, hanem a szabadságharc történetét is, ezért talált ki hozzá hadsereget, folyamatos életveszélyt, ármánykodást és Petőfiéknek egy máris felismert terhességet, akkor meg hazudik, mert kifelejti belőle azokat a tényeket, amik nem illenek a finanszírozó (az állam) jelenlegi politikai céljaiba. És úgy kreál hősöket, hogy azokkal még véletlenül se azonosulhassunk, hiszen nincs emberi megnyilvánulásuk, makulátlanok. 

Viszont a látszat egyvalamire jó: tovább lehet vele habosítani az illúziót. Lehet ünnepelni, fényezni, körbehordozni mint diadalt, kinyilatkoztatni, hogy világszínvonalú. Nyomást lehet vele gyakorolni, azt lehet sulykolni, hogy aki nem tapsol hozzá, az hazaáruló. A császár meztelen, de még kapaszkodunk belé, mert a valósággal szembenézni… jaj, az nagyon fájdalmas volna. És világszinten ebben élünk, Hollywood erre épült, úgyhogy még szép, hogy a mi magyar mítoszgyárosaink is az ő kottájukból játszanak. És közben a nyugat ellen uszítanak. 

Kiemelt képünk forrása: Fórum Hungary

Gyárfás Dorka